Az ember fél attól, amit nem ismer. Abban a szellemben nevelkedtem, hogy az eső egyenlő a rossz idővel, így alakult ki bennem a nem is szeretek elázni érzés. Sőt, kimondottan viszolygok ettől az érzéstől.
Nade kitaláltam 5 éve, hogy túrázni fogok. Bármily hihetetlen, azóta egyszer sem áztam el úgy igazán – immár 173 alkalom óta – pedig egy előre meghatározott menetrend szerint gyűröm a kilométereket. Nem igazodom a várható időjáráshoz. Eleddig a misztikus ernyőm óvott, amit a saját félelmem táplál. Matematikai alapon azonban kizárt, hogy előbb utóbb nem futok bele egy komoly esőbe.
Leginkább attól tartok, hogy egy ultratávon kapom meg egyszer a magamét, de nem ott és akkor szeretnék átesni a beavatáson, tehát elébe mentem a dolognak és csak vártam a megfelelő pillanatra.
A radarkép alapján 1,5 óra múlva zivatarlánc éri el a fővárost. Irány a budaörsi hegyek. Csak egy rövid túrát tervezek, könnyű szerelésben, a poncsót le kell tesztelnem. A városban még napsütésben indulok el, de hallom a halk morajlást. Az Odvas-hegy oldalában már beborul, még szélcsend van. A hegy tetejéről már egyértelműen látom, hogy a látóhatár homályos, tehát ott már szakad. Szupercellára emlékeztető formája van. Csak állok és nézem. Elkezdek izzadni, pedig meg se moccanok. Ösztönösen menekülőre akarom fogni, de ezúttal erre nem kerül sor. Beleállok, akármi is vár rám. A kérdés már csak az, hol fog elkapni.
A piros sávon kapaszkodom fel a piktortégla-üregekig. Nagyon sötét van. Csöpögést érzek. Eljött az idő. Magamra öltöm a poncsót és elindulok a Farkas-hegyi emlékmű felé. Egy perc sem kell és már szakad az eső, dörög és erősen villámlik.
Amikor a nyílt részhez érek, komoly erővel csap le rám a szél és a jég. Vízszintes irányban zúdul rám. Ritkán szoktam félni, de – szégyen vagy sem – ebben a pillanatban szétárad bennem a félelem. Azon agyalok, biztosan jó ötlet volt-e ez a teszt. Ezen a ponton okafogyott gondolat. A látótávolság 50-100 méter körül lehet, tájékozódni szinte lehetetlen. Tombol a vihar. Megállok és azon gondolkodom, hogy mi van akkor, ha ez egy légzuhatag és itt fog maradni hosszú percekig, akár órákig is. Para. Van-e a közelben menedék? Nem tudok róla. Csak állok. Olyan erővel esik, hogy máris tócsában állok. Elindulok a város irányába. Az ösvényeken patakok keletkeznek, és zúdulnak alá. Próbálom reflexből kikerülni ezeket, aztán ráeszmélek, ennek semmi értelme, hiszen úgyis tocsogok a cipőmben.
Aztán változik valami. Már nem zavarnak a körülmények, már nem akarok lemenekülni a hegyről. Ellenkezőleg. Irány az egyik közeli csúcs. Amikor felérek úgy érzem eggyé válok az elemekkel. Fantasztikus érzés. Közben mintha világosodna. Csitul az eső, a szél nem.
Lassan újra látszódnak a környező hegyek ismerős sziluettjei, majd pedig egy ponton felszakad a felhőzet és egy éles, szürke vonal jelzi az elvonuló vihar szélét. Elmerülök a gondolataimban és csak bámulok ki a fejemből. Hihetetlen pillanatok. Hosszú percekig nem mozdulok odafentről, gyönyörűek a színek és a látvány.
Aki ismer, tudja, hogy nekem mekkora próbatétel volt ez. Leküzdöttem egy nagyon régi mumust, ami közben élménnyé formálódott. Végre van róla tapasztalatom, hogy milyen átélni egy ilyen vihart, testközelből. Utólag nem bántam meg a döntésem. A félelmeink azért vannak, hogy legyőzzük azokat, de annyit mondhatok, bolond, aki nem fél valamitől…