Mindig a legrosszabbra készülök túrázás közben. Ez nem pesszimizmus, hanem realizmus. Valószerűtlen, hogy sokezer kilométer megtétele közben vagy után nem történik semmilyen baleset, netán váratlan fordulat. Ez matematika. Ezúttal előre tekintek és nem rágódok azon, ami már megtörtént. Utólag azért elemezgetem a történteket.
Ilyenkor persze az ember mindent megfogad. Legközelebb majd jobban vigyázok, meg hogy tanulok az esetből, de vajon tényleg így van? Elvárható-e az, hogy 100%-osan koncentrált maradjak egy ultratáv minden percében? Talán igen, egy-egy alkalmon. Na de, minden héten, az összes túra minden percében? Kizárt. De, még ha ez sikerülne is, az sem garancia a baleset elkerülésére.
Megint visszakanyarodok arra a tézisre, hogy nem vagyok élsportoló. Én csak kitaláltam, hogy sétálgatok az erdőben, és elindultam a magam útján egy farmerban és egy gagyi bakancsban. A tapasztalatok egy részét el lehet lesni, de a legtöbbet a saját bőrünkön kell megtapasztalni. Nincs mese.
Itt van például a baleset előtti másodperc. Meg kellene tanulni esni, mert ugye eredendően küzdünk ellene. Legalábbis én tartok az eséstől és az esetleges következményeitől. Meggyőződésem, hogy ha nem küzdöttem volna ellene, akkor simán csak zakózok egyet, saras leszek és kész. De a másodperc törtrésze alatt kellett volna döntést hozni, hogy rájöjjek, nem tudom megakadályozni az elbillenést. Tehát tanulni kell.
Örülök, hogy bevezettem a nyomkövetést, mert – ugyan önmagában is egy vagány dolog – valójában biztonságérzetet ad. Hiszen egyvalaki biztosan mindig követ, és pontosan tudja, hol vagyok. Ha bármi történne velem, előbb vagy utóbb érkezni fog a segítség. Amíg ez nem volt, addig csak az útvonalamat ismerte és hogy körülbelül merre járok. Nagy különbség.
A legnehezebb erőpróba nekem mindenképpen az, hogy most nyugton maradjak. Hiába úsztam ezt most meg könnyebb sérüléssel, mint aminek akkor a helyszínen tűnt, és hiába gyógyul rohamtempóban a lábam, a mögöttes cél a fontos. Ami pedig nem más, minthogy végleg rendbejöjjek.
Részemről már nincs harag, de olyan érzés lehet ez most a Mátrának, mint nekem annó, amikor általánosban seggberúgtam egy srácot a suliban, akit nem kellett volna. Már a rúgás célba érkezésénél tudtam, hogy ez nagy hiba volt, és ezzel csak felbőszítem az alvó oroszlánt, de abban a pillanatban jó ötletnek tűnt…