Túrázni mentem header, Facebook ikon Túrázni mentem header, Youtube ikon Túrázni mentem header, Instagram ikon

Holtpontok

Aki a saját határait keresi, előbb vagy utóbb megtalálja azokat. Amikor eléred a korlátot, akkor derül ki, hogy milyen a mentális felkészültséged. Azt gondolom, hogy ezen az úton elkerülhetetlenek a holtpontok, melyeken át kell lendülni. Az a nem mindegy, hogy mennyi ideig tart a kilábalás és utána milyen állapotba kerülsz.

Optimális esetben mindenkinek van egy körülbelüli elképzelése arról, hogy fizikálisan mennyit bír. Azonban azt vallom, hogy minden fejben dől el. Magyarul, mindig azon a távon fáradsz el, amin mész. Előfordult már, hogy egy ultratávon végigrepültem és egy hónapra rá, egy 30-as táv megfingatott, mert alábecsültem, mert nem készültem rá sehogyan sem.

Azt gondolom, hogy ezek a pontok az idő előrehaladtával folyamatosan kitolhatóak és ehhez nem kell más, „csak” gyakorlás. Ugyanakkor az én esetemben 4 év után is vannak fix „berögzülési” pontok, melyeket nem tudok vagy nem akarok elhagyni. Nekem ez egyfajta jelzésrendszer, mert menet közben hajlamos vagyok elkalandozni a gondolataim között és nem figyelek kellőképpen minden részletre. Mivelhogy nem vagyok élsportoló, csak sétálgatok, a magam módján. A holtpont pedig visszaránt a valóságba. A fájdalom jelzi, hogy még mindig élek.

Azt előre szeretném leszögezni, hogy – bár adott pillanatban – tudom azt érezni, hogy semmi erőm nincs már, utólag azt mondom, én még nem értem el azt a bizonyos korlátot. De el fogom, ebben biztos vagyok. Egy ismerősöm mondta mindig: „ameddig tudsz hisztizni, addig semmi gond”. Márpedig ezen túl még nem jártam. Nem jutottam el még sosem egy „másik” tudatállapotba a fáradság miatt, így leírom az eddigi tapasztalataimat.

A mai napig kb. 30 kimi után érzem az első változást, én ebből tudom, hogy mennyit mentem eddig, anélkül, hogy az appomat vizslatnám. Erről nem szoktam különösebben tudomást venni, 20-30 perc és elmúlik, ahogyan jött. A következő már eltérő táv után jelentkezik, de amikor jön, rendszerint felfrissítem magam. Mindenhogy. Engedélyezek magamnak extra energiát és folyadékot, persze mértékkel. Átmasszírozom a lábaimat, lenyújtom magam és pihenek egy hosszabbat, kb. 15 percet. Ez rendszerint rendbe szokott tenni.

Holtpontra több ok miatt szoktam kerülni. Fáradok. Monoton az út. Szélsőséges az időjárás. Régebben pedig benne volt az eléhezés, akár a dehidratálás is, melyekre ma már fokozottan figyelek. Mindre ugyanaz a gyógyszer. Olyan filmeket idézek fel magamban, melyek szereplői inspirálnak. Szeretek komplett párbeszédeket memorizálni és ezekre visszaemlékezni, természetesen szó szerint, ugynazzal a hanglejtéssel. A következő fázis a zenehallgatás. Rám ez rendkívüli hatással van. A Piros 85-ön már sötétben magányoskodtam kb. 65 kiminél, amikor beröffentettem az egyik zenémet és ettől olyan erőre kaptam, hogy a célig meg sem álltam, méghozzá rekord átlaggal. A legerősebb „fegyverem” a családom. A feleségem és a kislányom. Látom az arcukat és hallom a hangjukat a legkülönfélébb szituációkban és ez azonnal mosolyt csal az arcomra. Nem hiszem, hogy lenne akadály, amit ne küzdenék le, ha ők jelennek meg.

Ezek a saját gondolataim, saját rendszerem, mindenkinek más működik. Kísérletezni kell és a határokat feszegetni, hogy elő tudjuk csalogatni ezeket a rejtett képességeket és tartalékokat, ami mindenkiben ott szunnyad, arra várva, hogy használva legyenek. Holtpontok vannak és lesznek, nem kell szégyellni, csak jeleznek, hogy ideje változtatni…

 

Kategóriák: