Nem is akartam erről írni, de végül úgy döntöttem, megteszem. Mert, ha lehet ömlengeni valamiről, lehet kritizálni is azt. Nos, ahogy a bemutatkozó videómban is említem: „Felvállalom, ha egy túra katarzist okoz, de azt is, ha rohadtul megunom félúton…”
A Peaks of Bakonyt már az első 3 kilométeren eluntam. Miért? Több összetevős a dolog. Az egyik legjobban várt túra volt az egész idei éves naptáramban, főleg azok után, hogy az eddigi 6 peaks forduló – más-más okból ugyan – de felejthetetlen élménnyel gazdagított, és bizony volt köztük flow túra is. Ráadásul ez az utolsó, meglepetés helyszínen volt, és egyébként az egyik tippem végig ez volt. Így amikor megtudtam, hogy bejött a megérzésem, roppant izgatott lettem tőle. Aztán pár nap után lerántották a leplet a csúcsokról és hát koppantam. Ez nem Bakony, ez Balaton-felvidék. Persze értem én, hogy ez a Bakony része, földrajzilag igen, de nehézségben, vadregényességben, izgalmakban más liga. Tudom, mivel a fél életemet itt töltöttem. De hát a Balatonnak nem tudtam ellenállni, meg amúgy sem szeretem a félbehagyott dolgokat, ezért – rossz szájíz ide vagy oda – elmentem rá, hogy bezárjam a kört.
Az összes csúcs – eltérve az eddigiektől – jelölt úton volt, amik ráadásul egy négyzetet alkottak a térképen. Ezekhez majdhogynem nyílegyenesen vittek a jelölt vagy nem jelölt dózerútak. Mondom dózerutak. Tehát nem volt értelme levágni, rövidíteni sehol sem, mert nem nyertem volna vele semmit sem. Másrészt ezen a vidéken ha zárt az erdő, az oly mértékben zárt, hogy bozótvágókéssel is meggondolja az ember az átvágást, a kullancsáradatról már nem is beszélve. Összesen 50 métert mentem terepen, és ezalatt 3 kullancsot szedtem össze. Szóval kedvem sem volt a dzsungelharchoz.
De térjünk vissza arra, hogy ez mégiscsak egy peaks kihívás, ami elsősorban tapasztalt terepfutóknak és túrázóknak készült, nem holmi hétvégi macskajancsiknak, akik kocsival mennek csúcstól csúcsig. Ehhez képest, amikor egy ilyen túrán szembejönnek velem – jelöletlen utakon – fejlett korú mamik és papik, méghozzá nem is egyszer, az elgondolkodtató, már ami a terep nehézségét illeti.
Az volt az érzésem, hogy ehhez a bónusz fordulóhoz már nem volt kedvük a szervezőknek, avagy ebből a sorozatból elfogyott a szufla, amivel nem feltétlenül lenne baj, hiszen ez már a második évad, de hogy ily méltatlanul záródjon – főleg az előzmények tükrében – az mindenképpen meglepő számomra. Egyedül azért nem léptem ki a túráról idő előtt, mert ezer szállal kötődöm ehhez a vidékhez, és lubickoltam az emlékeimben. De könyörgöm, egy peaksen, ami kihívást jelent(ene), nincs, vagyis nem lehet idő ilyesmire, mert csak kapkodod a fejedet a látnivalók és a nehézségek mezsgyéjén. Külön cél az, hogyan nehezítsd meg a dolgodat az amúgy sem könnyű akadályok között. Ennek itt a leghalványabb jelét sem láttam, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy útközben többször majdnem bealudtam vánszorgás közben és ezzel együtt produkáltam egy 5,6 km/órás mozgási átlagot, ami messze a leggyorsabb mind közül. Holott a többi túrán mentem, ahogy tudtam.
Már most ki merem jelenteni, hogy az év legrosszabb túrája volt, amit igyekszem gyorsan elfelejteni. Gyógyírként pedig magamnak szervezek majd egy komolyabb csúcskeresést, ahol valóban megizzadok majd, hiszen egy ilyen kihívásnak ez lenne a dolga, nem a maszatolás…
