Bevállaltam ezt a pénteket, mert meguntam, hogy hetek óta vártam a majdnem tökéletes napra. Az autópályán zuhogott az eső, ami egészen a Balaton keleti partjáig kitartott. Szép kilátások. De én bíztam a misztikus ernyőmben. Amikor megálltam Tihanyban, már nem esett, de vizes volt minden. Elég egyetlen szippantás és rögtön tudtam, hogy otthon vagyok. Megcsapta az orromat a tavaszi „Balaton illat”.
Azonnal a Belső-tóhoz igyekeztem, ahol gyerekkoromban oly sokszor pecáztam. Isten tudja hányszor szakadtam be, mire megtanultam, hogy itt csak egy horoggal érdemes halra vadászni, mert ha nem, akkor biztosan beakad a cucc egy nád torzsába és ugrott a szerelés.
Most szél borzolta fel a vizet, én pedig a határán voltam annak, hogy fázok vagy sem. Ezzel együtt nagyon fülledt volt a levegő, így hát komótosan elkezdtem lépdelni a gejzírkúpok felé. Erőteljesen zöldült minden, a madarak is javában daloltak, a felhőzet is elvonulni látszott. Azon kaptam magam, hogy teljesen beszívott magába a táj. Nekem állandóan jár valamin az agyam, így amikor le tudom kapcsolni, akkor kezdődik a flow-élmény, amit ritkán érzek túra közben.
Egy szikláról máris panorámát kaptam Tihanyra. Majd egy barlang közelében egy őzzel futottam össze, egészen közel volt. Kicsit arrébb a fák közül felsejlett a türkizkék víz. Vártam a találkozást. A jelzés itt végig a gerincen visz, de előtte még húzza az idegeidet, mire megmutatja magát fentről a nyugati oldal. A párás idő ellenére Badacsonyig el lehetett látni. Szóval megálltam, és bámultam ki a fejemből. Sosem voltam még a tónál egyedül. Furcsa volt, nagyon furcsa. De jó.
A Csúcs-hegy után a gerincút teljesen kinyílik és szemben már a Balaton-felvidék és a kis falvak is látszódnak, közben a nap is kisütött és a szél is erőre kapott, nem lehetett csak úgy továbbmenni. Bő 20 éve ezen a részen mindent bejártam bringával, amit csak lehetett, szinte láttam is magam, ahogy ott tekerek valahol a kanyargós, hegyi utak egyikén. Akkor eszembe nem jutott volna gyalog menni bárhová is.
Lecsorogtam Sajkodra és az út talán az egész tó egyik legnagyobb, védett nádasa mellett halad. Békák üdvözöltek a maguk nyelvén, viszont 9:00 után értem ide, és tudtam, hogy megszívtam, mert nem hoztam se kalapot, se naptejet. Vészmegoldásként felvettem a sapkámat, amit télen hordok. Innentől már nem fáztam.
A kövesdi templomromhoz tettem egy kis kitérőt, majd egy fasor vezetett be Aszófőre. A településről kiérve a túra átváltott a Bakonyhoz méltó terepre. Kissé benőtt, gazos, aprókavicsos utak jöttek, rengeteg rovarral és dögmeleggel. Közben persze dombvidéki panoráma látképe mellett, és olykor szőlős között mehettem, egészen Pécselyig. Ezzel elértem a táv felét és déli irányba fordultam, vissza Tihanyba.
Nem szoktam zenét hallgatni túra közben, de mivel előre tudtam, hogy a videó alá melyiket fogom tenni, úgy döntöttem, belehallgatok. Inspirált, hogy miket örökítsek meg. Elhagyatott lovasudvarhoz értem, majd ki a műútra, ahol tücsökciripelés hangja kísért. Örvényes előtt egy füves domb mögül előbukkant az összetéveszthetetlen félsziget látképe. A faluba érve a malommúzeumot csak kívülről érintettem, felfrissítettem magam és irány az Apátság.
A legendás halsütőhöz ezúttal nem tértem be, ehelyett túl akartam lenni ezen a szakaszon, mert éreztem, hogy kezdek leégni, és némi árnyék után vágyakoztam. Az Őrtorony kilátóhoz szerencsére egyedül értem fel. Az ottani panoráma pedig egészen különleges, nagyon eltalált helyre építették néhány éve. Természetesen 360 fokos a látnivaló. Érdekes volt, hogy a Külső-tó mélykék színe mennyire eltér a Balaton színétől.
Némi hullámvasút után egyre többször és egyre jobban mutatta már magát a fő attrakció, a Tihanyi Apátság. Előtte azonban még feltol az útvonal egy újabb gerincútra, ahol a keleti oldalt lehet megcsodálni. Végre árnyékos, sziklafalakkal tűzdelt ösvényen tudtam ereszkedni, a barátlakások közelében. Itt 10 éves koromban jártam először, és az is biztos, hogy nem utoljára. Végül, ennyi látványorgia után a víz odaenged magához. A part kristálytiszta, kiheverte az elmúlt nyarat, hogy közben felkészülhessen az éppen aktuálisra.
A kikötőből már nagyon hívogató a templom, és a feljutás megkoronázza az egész túrát. Megunhatatlan a sétány, a kilátás, a környezet és persze az ország egyik legjobb fagyija, ami ki tudja hány éve képes számomra ugyanazt az élményt adni. Időutazás.
Több pontja is volt a túrának, amit megkönnyeztem. Lehetetlen volt érzelmek nélkül végigmenni ezen az úton. Nem is akartam. Aznap minden gondomat félre tudtam tenni. Csak a Balaton volt meg én, és a szárnyaló gondolatok az emlékeim között. „A második otthonom, de lehet, hogy az első”…
