Habár kifejtettem egy posztban, hogy jövőre, egyelőre nem tudok tervezni – a már ismert ok miatt – mégis eldöntöttük, hogy indulok a Mátrabércen. És itt a többes számon van a hangsúly. Anna az első számú támogatóm és ennek az a legfőbb oka, hogy pontosan tudja, mire van szükségem. Ez egy adok-kapok rendszer, és így lesz egyensúly, mindenben. Halkan jegyzem meg, a Piros 85-re is ő nevezett be, én eltoltam volna jövőre. És milyen jól tette, hiszen ez nem csak rám volt jó hatással, hanem közvetve rá is. Szóval ez már bizonyosan egy fix időpont a 2020-as naptáramban. Ismét feljebb lépek egyet a létrán és messze még a teteje.
Bár még korai felkészülésről beszélni, mégis egy alap szintű edzettségi szinten szeretném tartani magam, így hát egy laza 30-asra szerettem volna elmenni. A Piros 85-ről megismert Dorina és Gergő meginvitált a Denevér-köri teljesítésükre, ami egy instant túra, tehát bármikor teljesíthető, jelvényért cserébe. Köztudott, hogy én magasról teszek a jelvényekre, viszont társaságra mindenképpen vágytam, így megörültem a lehetőségnek. Egybevágott az elképzelésemmel. Zebegényből indultunk és oda is tértünk vissza. Gyerekkoromban jártam ott utoljára, és nem is igazán vannak emlékképeim, mindenesetre a település meglehetősen karbantartott, mondhatni meglepően pofás.
Nagyon kellemes, már-már tavaszi idő fogadott minket, csak a lehulló falevelek emlékeztettek arra, hogy bizony november közepénél járunk. Könnyű felszerelésben indultunk neki a napnak, és ez a túra tényleg engedett bennünket bemelegedni. Az első 5-6 kilométeren alig emelkedett, és végig könnyen járható ösvényen tekeregtünk. Egyedüli kihívásokat a kissé megáradt Malom-patakon való többszöri átkelés tartogatott, de mindenki megúszta szárazon. Törökmezőnél immár sokszoros nosztalgiaérzés fogott el, hiszen az elmúlt évben negyedszerre időztem ott. Az indulás pillanatában volt egy kitűzött 5 km/órás átlagcélunk, és 10 megtett kimi után olyan 4,6 körül jártunk, ami abból a szempontból csalóka volt, hogy az 1200 méter szintből még csak 200-at gyűrtünk le. Megkezdtük az ereszkedést Nagymaros nem éppen elit utcáin.
Egy rövid kurfli és GPS ellenőrző pont igazolása után rá is léptünk a Kékre, és elindultunk felfelé a völgyben. Legutóbb lefelé jöttem itt, még a 12-es szakaszon, és akkori emlékeim szerint ez egy kellemes kis útvonal volt. Most is az volt, főleg, hogy az erdő aranyszínbe öltözött, és mindehhez társult az időnkénti, felhők mögül előbukkanó vagy a fák között áthatoló napsugarak látványa. Mintha emiatt a falevelek is örvendezve hullottak volna alá. De ettől még az emelkedő nehezebb volt, mint vártam, pedig úgy éreztem jó tempóban lépkedünk. Közben vadlibák köröztek a magasban felettünk, jellegzetes hangjukat hallatva. Amint felértünk a csúcsra, azzal a lendülettel vitt lefelé minket ezúttal a sárga jelzés. Tempót ott sem tudtunk menni, mert eléggé kellemetlen meredekséggel dőlt, nem csak előre, hanem oldalra is az ösvény, amit ráadásul az elmúlt időszakban nem kevés eső öntözött meg. Ugyanakkor a létező összes szögből láthattuk közben a Dunakanyart és időközben kezdett kitisztulni, szóval szín kavalkád volt, a javából.
Elértük a Remete-barlangot, körbenéztünk, szelfiztünk és neki is mentünk a következő, rövid, ám meredek kaptatónak, hogy aztán ismét lemehessünk az aljára, szintén meredek ösvényen. Az átlagunk tovább romlott, így elengedtük a célunkat, de azért mérsékelten lépkedve folytattuk a menetelést. Zebegénybe értünk, de még egy körre vissza kellett kapaszkodnunk 400 méter szint fölé, hogy egy kanyart leírva visszatérhessünk ugyanoda. Engem személy szerint eléggé megviselt az aznapi utolsó fel, de azért egy lendülettel abszolváltuk mindhárman. Aztán Gergő telefonja behalt ezen a ponton, így problémás lett az igazolás. Lőttünk egy fotót a helyről, aztán továbbálltunk. Kb. 800 méter után helyreállt a világ rendje, így ő visszament a hiteles igazolásért. Mi pedig ketten mentünk tovább, onnan már végig enyhén lejtős úton. Nem éreztem, hogy lassan mentünk volna, mégis nagyjából egyszerre értünk be a célba. Rövid eszmecsere után végül is Dorina meghívott minket egy rétesre, ami azt kell mondanom, hogy top 3-as volt, az eddig általam ismert helyek között.
A túrát szinte végig beszélgettük, de gyanítom, hogy ha nem mentünk volna egy darabon együtt legutóbb a Piroson, akkor aligha hittük volna el a másikról, hogy két hete teljesítette azt. Ugyanis mindhárman azzal szembesültünk, hogy megviselt minket és keményebb volt ez a túra a vártnál. Talán túlzottan alá-, magunkat pedig túlbecsültük. Rendesen elfáradtunk. Tulajdonképpen valahol ezt a visszaesést vártam, de titkon reméltem, hogy esetleg úgy tudok majd végigmenni, hogy meg sem érzem azt a napot. Ettől függetlenül nem visel meg a dolog, el kell fogadni, hogy ez a ciklikusság része a játéknak. Mert ha ez nem így lenne, a felkészülés szó maga is értelmét veszítené…
