Pilisszántó – Esztergom – A méltó zárás
Mindig feljebb kerül az a bizonyos léc. Mert ez jelenti a fejlődés útját. E nélkül bizonyosan egy helyben totyognék. Vannak túrák, melyekre hónapokig készülök és vannak, amikre csak fél napig, de a lényeg ugyanaz. Cél és elvárás nélkül nem indulok neki. Sokszor ezek egymásra épülnek, olykor azonban húzok egy merészebbet. A magam kedvéért csinálom, azért mert jólesik, mert hiszek benne, hogy ebben a sportban nem leszek középszerű. Ezúttal nem.
Szombaton elvonult végre a front, és feltámadt a szél, ez pedig azt jelentette, hogy másnap tiszta idő lesz. Erre reagálnom kellett, már csak azért is, mert szeretem az évfordulókat és tavaly éppen december 15-én voltam a záró túrámon, egy remek, havas túrán, a Börzsönyben búcsúztattam ’18-at, és közben elkezdtem hangolódni az OKT-ra. Így hát arra gondoltam, ezen a napon bezárhatom az idei kört, végleg.
Megkértem a sofőrömet, sokadjára, hogy teleportáljon oda a startponthoz, ami ezúttal Pilisszántó volt. Karácsonyra kaptam néhány új játékszert, egy széldzsekit és egy futóhátizsákot. A kabalám – fájó szívvel, de – hátrahagytam azon a napon. Muszáj volt tesztelnem magamat és – idő előtt – a ruhámat is. A napi cél egy könnyed, 5-ös átlag volt. Derengő időben kezdtem el menetelni a Pilis-tető felé, a nap már elkezdett erőlködni. Éreztem, hogy bennem van az energia, szóval nem tököltem sokat a bemelegítéssel. A zöld sáv szerpentinjén mentem, és a László-kúpjánál már meg is kaptam, amiért jöttem. A völgyek gyorsan mozgó ködben úsztak, a kikandikáló hegycsúcsok felett pedig egy rétegfelhőzet takarta a napot, de foltokban átjutott néhány napsugár, ami így vakítóan fehérre festette adott körzetekben a ködtakarót. A szélvédett helyről kiérve pedig megcsapott a friss, tél illat. Természetesen a környező hegyek látványa alap volt, de egészen a Bakony legmagasabb csúcsáig, a Kőris-hegyig el lehetett látni délnyugati irányban. Lehengerlő volt.
Nagyon beizgultam, hogy mi vár majd fent, ahol 360 fokos körpanoráma a díja minden oda tartó vándornak. Odaléptem és a szerpentint levágva, a legrövidebb úton közelítettem meg a tetejét. Ehhez az aljától alig 50 perc kellett. A kilátó környékén már néhány centis, olvadt hó és erős szél fogadott. A kilátó legfelső szintje maga volt a mennyország. A már említett Bakony, Gerecse, Gete, Kevélyek, Dobogó-kő, Hármas-határhegy, János-hegy, Nagy-szénás, Nagy-Kopasz, Naszály, Mátra, Börzsöny… majd a háttérben az Alacsony – és a Magas Tátra! Csak hogy néhányat megemlítsek a látottak közül. Überelte az OKT 7-es szakaszán, a Galya-tető kilátójából, hasonló időjárási körülmények között látott – addigi életem legszebb – panorámáját. Pedig még messzebb voltam ezektől a távoli pontoktól. Felejthetetlen képek lettek ezek. A Tátra és az Alpok régóta csábít, de már nem kell sokáig váratnom őket.
Magamhoz képest sokat időztem fenn, eközben pedig az új cuccaim is levizsgáztak, minden tekintetben, így hát a havas műúton kezdtem lefelé ereszkedni erőltetett menetben, amibe időnként belekocogtam. A Fekete-kő felé vettem az irányt, ami Pilisszentlélek felett magasodik. Amint letértem az aszfaltról – ami havas volt – következett a terepjárós út. Hó, olvadt jég, olvadék víz és sár próbált lassítani. Próbált. Ilyenkor nálam lehúzzák a rolót és izomból kezdek haladni, mert nagyon nem tudom megérteni, hogy miért kell folyton ezekre az utakra terelni a jelzéseket. Rövidesen odaértem a szirthez, kattintottam egyet és lekúsztam a faluig. Onnan a zöld, majd a piros jelzést követve folytattam utamat, egészen a Búbánatvölgyig. Eleinte gerincút, majd az előbb említett dagonya várt, szinte egészen a Duna felett magasodó Hideglelős keresztig, ahova terveztem tenni egy kitérőt. Annyira lelassított a sár, hogy a két leggyorsabb körömet itt produkáltam. 5,4 és 6,1 km/óra, pedig itt nem futottam. Az újabb kilátópont előtt összeakadtam egy szarvassal, majd kicsivel később két muflonnal is. A keresztnél aztán ismét lőttem pár képet és megkezdtem az ereszkedést a völgybe, egy extrém meredek hegyoldalban, ami komolyan saras volt, ettől függetlenül igazán élvezetes, mivel sűrűn nőtt fák kínáltak fogódzókat, mellyel segítették a haladást.
Búbánatvölgy. Egy hegyek közé zárt nyaralóövezet, kis halastavakkal és piknikező helyekkel. Innen már csak szűk kilenc kimi volt hátra Esztergomig, így elengedtem bármiféle pihenést, nekiindultam a Vaskapu hegynek is. Masszívan vitt felfelé egy völgyben, egészen 380m szintig, majd elértem aznapi utolsó, látványos kilátómat, mely a Bazilikára nézett, többek között. Komótos tempóban lecsorogtam a vasútállomásig és elégedetten konstatáltam a 4,9-es átlagomat, melyet pihenő nélkül toltam le 33,5 kimi és 1250m szint társaságában.
Magas szintű élmény – és teljesítménytúra volt. Kettő az egyben. Méltóképpen tudtam lezárni ezt az évet, mert több túrám idén most már tényleg nem lesz. Örömmel gondolok arra, hogy a csúcson tudtam befejezni, ahogyan tavaly is. Más kérdés, hogy a tavalyi formám a közelében sem volt az ideinek. Ugyanakkor realista vagyok, és arra készülök, hogy 2020-ban nem fogom tudni emelni a tétet, de aki ismer, az tudja, hogy ezzel csak elodázzuk a fejlődést, mert emiatt 2021-ben csak még elszántabban fogok menni az újabb rekordok felé…
