Hegymenet – Muzsla és Ágasvár
Az idei utolsó túra – január 2-án – ami még a megszokott mederben folyik. Aztán egy olyan útra készülök rálépni, amiről semmit sem tudok, én, aki mindent előre akar tudni. Olyan út ez, amiről tudjuk, hogy be fog következni, mégsem hisszük el, még nem. Elkerülhetetlen most már a változás. Ugyanakkor megnyugtat, ahogyan látom magunkat sok-sok év múlva.
Az első méterektől az utolsóig emelkedik, végig a hegy gerincén, 6,8 km hosszan, egészen 805 méteres magasságig. Az út során pihenésre nincs lehetőség, az a néhány rövid ereszkedés, ahol vissza kell adni a szintből, csak hátráltat. Kaptam viszont közben panorámát, nem is egyet, például a Tátra felé és megcsillantak a nap első sugarai a deres talajon. Szóval megéri megmászni, de ez nem kezdőknek való terep.
Mindkét hegyet pipáltam a hegymenet listámon, és a bérc útvonalát is megismertem, szóval tét nélküli volt a maradék táv, ami egyébként még az út fele volt. Az útvonalat csak térképen rajzoltam be az appomon, fogalmam sem volt, milyen lesz a terep. Habár aznap nem időre mentem, azért a 4,5-es átlagot szerettem volna megütni, mert az a mátrabércre is megfelelő érték. Ezen a ponton éppen, hogy csak 4-es volt. Rákapcsoltam. Átkelés a jeges-vizes Csörgő-patakon, egy két ballett mozdulat kíséretében, majd hosszan elnyúló emelkedés. Így kezdődött a megpróbáltatásaim sora.
A magamtól várt tempó így elmaradt. Aztán Fallóskút után ereszkedni kezdtem a sárga kereszt jelzésen, ami először terepjárós úton vitt, majd beterelt egy fiatal, de sűrű erdőbe. Erőteljesen haladtam lefelé, és közben először a jelzés szűnt meg, aztán a csapás is. Egy ideig hezitáltam, hogy visszaforduljak-e vagy sem, de mind a patak, mind az autók halk moraját hallottam, így a továbbhaladás mellett döntöttem. Egyre sűrűbb lett a terep, ekkor a nap is elbújt egy hegy mögé, így egy ponton elveszítettem a tájékozódást, hogy pontosan milyen irányba is tartok. Majd kiértem egy szirthez, ahol megpillantottam a terepjárós utat.
Csakhogy, azon a helyen, ahol álltam őrültség lett volna lemenni, mivel minden csupa dér volt, jobbra tőlem látszott ugyan egy csapás, ahol kevésbé volt növényzet, de ott folyt a patak, szintén kövek között, így maradt a cserjés a patakon túl. Azt választottam. Egy ideig úgy-ahogy tudtam haladni, aztán bezáródott előttem és mögöttem is. Se előre, se hátra. Teli volt tövissel, bogánccsal, meg mindenféle kapaszkodó növénnyel. Alig 20-30 méterre saccoltam csak az utat, ennyit kellett csak megtenni.
Nekiduráltam magam. 1 métert alig haladtam, de egyszerre tépte le a sapkámat, kötötte ki a cipőfűzőmet, rántotta ki a kulacsomat, csapódott a szemembe és karcolt szanaszét a cucc. Eldurrant az agyam és egyszerre pánikba is estem kissé. Ekkor már egyébként 14:00 is elmúlt és kezdett ködösebb lenni az idő, érezhetően sötétebb lett. Pár percre megálltam és összeszedtem a gondolataimat, hogy mi legyen a megoldás.
Felvettem magamra a kabátot, kesztyűt, napszemüveget, felcsaptam a kapucnit és kézzel, lábbal erőből kezdtem törni az utat. Nem sokra mentem vele. Majd guggolva és négykézláb próbálkoztam, de akkor meg a hátizsákom miatt haladtam kevésbé. Lekapcsoltam minden funkciót és csak arra tudtam összpontosítani, hogy márpedig át fogok menni ezen a cserjefalon. Nagy küzdelem árán, összevagdosva, kezemen és lábamon vérezve, szálkákkal a kezemben, de kiértem belőle. Jó lecke volt.
