Hegymenet – Kékes
A sikeres prédikálószéki hegymenet után magasra tettem a lécet. Nagy volt a tét. Ha ugyanis az utolsó felkészítőn nem tudok valamilyen fényes eredményt felmutatni, az nem vetít előre túl sok pozitívumot. Merthogy alig másfél hét maradt hátra a Piros 85 startjáig. Megkíséreltem tehát a bravúrt, hogy a kedvenc hegyemre és – nem mellesleg – Magyarország legmagasabb csúcsára, az egyik legkeményebb, általam ismert emelkedőn keresztül felmegyek. Naná, hogy pihenő nélkül. Aztán 2 nappal azelőtt úgy döntöttem, ennyi nem elég. Mellépakoltam még pár combos kaptatót, és ezeken ugyanazt a célt tűztem ki. Megállás nélkül megeszem az összeset. Mindezek tetejébe pedig, egy általam elvárt fáradsági szint alatt akartam tartani magam a végén is. Magyarul úgy kellett végigmennem ezen az úton, hogy, ha kellene, még egy kört tudjak rajta menni. 39 km, 1917 m szint.
7 óra előtt egy kicsivel parkoltam le a verdát Markazon. Amikor elindultam kissé ködös, enyhe idő volt, de a nap gyorsan csatát nyert és hamar kitisztult. Már az első lépésektől emelkedett az út, aztán bemelegítésnek jött egy kisebb kaptató. Egy tisztásra értem, amit bokrok és cserjés tűzdelt. Innen el lehetett látni a Mátrai Erőmű és az Alföld felé. Egy völgyben folytattam utamat, ami szépen vitt ugyancsak felfelé. Már 390 m szintnél jártam, amikor megszabadultam a kabátomtól, bevágtam a reggelim egy részét és átkapcsoltam az agyamat. Elindult a játék.
Ismertem az emelkedőt korábbról, de akkor lefelé jöttem. Most ütemesen, de mérsékelt tempóban lépkedtem, és előre kijelöltem magamnak támpontokat, amik az aktuális szakaszcélok voltak. Ez az emelkedő egy pillanatra sem enged pihenni, egészen 780 méteres magasságig tol fel, az eleje iszonyat meredek, és a vége is, habár a közepe sem éppen lankás. Végig sziklás, morzsalékos talaj borítja, amit most egy réteg avar is fedett. 800 méternél egy szusszanásra van csak idő, innen tovább visz valamivel enyhébb emelkedéssel, egészen 970 méterig, a Hidas-bércig.
Itt már gyönyörű fenyőerdő váltotta a korábbi lombhullató erdőt, és mivel a csúcsig volt még 2 kimi, már zihálás nélkül lehetett élvezni a tájat. Legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem éreztem a szokásos fáradságot, ami egy ilyen emelkedő után természetes. Normál tempóval értem el a legtetejét, 1:24 perc alatt. A csúcskőnél – annyian voltak, hogy – sorszámot kellett húzni egy szelfiért, illetve az én esetemben a videóért. Kicsit nosztalgiáztam, már megint, hiszen az OKT bélyegző mellett húztam el. Aztán ráléptem a Mátrabérc jelzésre.
Itt már gyönyörű fenyőerdő váltotta a korábbi lombhullató erdőt, és mivel a csúcsig volt még 2 kimi, már zihálás nélkül lehetett élvezni a tájat. Legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem éreztem a szokásos fáradságot, ami egy ilyen emelkedő után természetes. Normál tempóval értem el a legtetejét, 1:24 perc alatt. A csúcskőnél – annyian voltak, hogy – sorszámot kellett húzni egy szelfiért, illetve az én esetemben a videóért. Kicsit nosztalgiáztam, már megint, hiszen az OKT bélyegző mellett húztam el. Aztán ráléptem a Mátrabérc jelzésre.
Szépen finoman vitt lefelé az út, amikor egy sziklaszirthez értem. Innentől viszont nem cicózott. 150m ereszkedés, egy 600 méteres szakaszon. Gyökerek, sziklák és kidőlt fák között, vastag avarral borítva és mindezt a hegy északi, hidegebb, sötétebb oldalában. Hát, jaj de! Ha ezt tudtam volna, innen támadtam volna a hegyet! Az biztos, hogy erre egyszer sort fogok keríteni. Mármint a téli/nyári Mátrabércen felül, merthogy az is bakancslistás túra nekem. Elértem a piros sáv jelzést és a Kék is becsatlakozott egy rövidre, majd nyomultam tovább lefelé, egészen Parádsasvárig, a szállóig.
Ott benyomtam a tízóraimat, napoztam egy kicsit majd nekiindultam a túra legkönnyebb részének, a második harmadnak. Nagyon szép őszi színek fogadtak, a terep egészen változatos volt, sokszor emlékeztetett egy-egy másik hegy szakaszaira az út. Jó tempóban, eseménytelenül, már-már kissé unalmasan teltek a percek, egészen a Domoszlói-kapuig.
Már megint a Kéken találtam magam. Pihentem pár percet és felidéztem a 7 hónappal ezelőtti, drámai utunkat Annával, fel is hívtam, hogy elújságoljam neki, hol tartok éppen. Biztos vagyok benne, hogy legutóbbról maradt benne tüske, és abban is, hogy ki fogja húzni. Felkászálódtam a padról és rákapcsoltam. Egészen a Markazi-kapuig pontosan ismertem az utat, és tudtam, hogy ez egy hullámvasút, három kemény, de rövid kaptatóval. Hát legyen! Az elsőt – ami az Oroszlánvár! – 7 perc alatt abszolváltam, és a többi sem tudott feltartóztatni egy pillanatra sem. A kilátópontokról szinte a teljes aznapi utam nyomvonala látszódott, köztük a csodás Kékes tömbjével és a Galyával együtt. Alig 65 perc alatt odaértem a Markazi-kapuhoz, ahonnan már csak minimális szint, de annál több ereszkedés választott el a diadalomtól.
Az íze kedvéért még rátértem a zöld L jelzésre, hogy ismét megnézzem a markazi várromot és a reggeli utamat kelet felől is. Egy ilyen teljesítmény után megállni és hagyni, hogy az leülepedjen egészen különleges érzés. Ezzel visszajött minden. Visszatértem önmagamhoz. A szervezetem ilyenkor még hosszú ideig felpörgetett állapotban marad, és várja a következő impulzust. Ezúttal békén hagytam.
Már megint a Kéken találtam magam. Pihentem pár percet és felidéztem a 7 hónappal ezelőtti, drámai utunkat Annával, fel is hívtam, hogy elújságoljam neki, hol tartok éppen. Biztos vagyok benne, hogy legutóbbról maradt benne tüske, és abban is, hogy ki fogja húzni. Felkászálódtam a padról és rákapcsoltam. Egészen a Markazi-kapuig pontosan ismertem az utat, és tudtam, hogy ez egy hullámvasút, három kemény, de rövid kaptatóval. Hát legyen! Az elsőt – ami az Oroszlánvár! – 7 perc alatt abszolváltam, és a többi sem tudott feltartóztatni egy pillanatra sem. A kilátópontokról szinte a teljes aznapi utam nyomvonala látszódott, köztük a csodás Kékes tömbjével és a Galyával együtt. Alig 65 perc alatt odaértem a Markazi-kapuhoz, ahonnan már csak minimális szint, de annál több ereszkedés választott el a diadalomtól.
Az íze kedvéért még rátértem a zöld L jelzésre, hogy ismét megnézzem a markazi várromot és a reggeli utamat kelet felől is. Egy ilyen teljesítmény után megállni és hagyni, hogy az leülepedjen egészen különleges érzés. Ezzel visszajött minden. Visszatértem önmagamhoz. A szervezetem ilyenkor még hosszú ideig felpörgetett állapotban marad, és várja a következő impulzust. Ezúttal békén hagytam.
A terep nem igazán volt alkalmas arra, hogy komoly tempót menjek rajta, de nem is ez volt a napi cél. Kellemesen elfáradtam, de bőven maradt még bennem tartalék. Az átlag mozgási sebességem így csak 4,6 km/óra, az átlagom pedig 4,1 km/óra lett. Minden úgy alakult, ahogy elterveztem. Ez az érték a P85-ön is éppen elég tud lenni, de azért nem utolsóként akarok átcsúszni a célszalagon.
Milyen gyorsan tud változni a világ. Három hete teljesen el voltam veszve, oda volt a hitem, és az önbizalmam, most pedig szárnyaltam, és magabiztosabb vagyok, mint valaha. Ezt a lendületet fogom átmenteni november elsejére. Már elkezdtem hangolódni rá. Hajlandó vagyok nagyon messzire elmenni azért, hogy azt mondhassam, egynek jó volt. De elég csak egyszer. Legalábbis nekem…
