Kicsivel több, mint két éve kezdtem bele az aktív túrázásba. Akkor, az első 25 kilométeres táv jobban megfingatott, mint most a P85. Aztán egy részleges szakadás szólt közbe, és újra kellett építenem magam. Ennyi idő kellett, hogy eljussak az általam hőn áhított kapuig. Mert innentől már jogosult vagyok az újabb kapukra, és én dönthetem el, melyiken lépek majd be. Hogy hol lesz ennek a spirálnak vége, nem tudom, ahogy azt sem, mikor ütközöm majd bele abba a bizonyos korlátba. Talán pont emiatt izgalmas a következő ultratáv teljesítésének gondolata.
Az első probléma akkor jelentkezett, amikor Budaörs utcáin, 1-2 kilométerre a céltól már kiengedtem fejben. Valószínűleg tudtam volna még menni, ha kellett volna, de mivel aznap 88-ra állítottam be magam, így a vége már nyögvenyelős lett. Egész egyszerűen elkezdett darabos lenni a mozgásom. A célon áthaladva, majd a ceremónián átesve egy padon ücsörögtünk és próbáltuk megemészteni, mit is vittünk véghez aznap. Eközben annyira kihűltek az izmaim, hogy onnan felállni is nehezemre esett.
Taxit hívtam, ami késett, így pár percet kint álltam és bár nem volt hideg, elkezdtem remegni. Amikor beültem, komoly álmosság tört rám, de az út csak negyedóra volt, így kitartottam – főleg – mert a taxisnak be nem állt a szája. Elérkezett a nap utolsó hegymenete. Fel kellett másznom a lakásig, ami lentről a 3. emeletnek felel meg. Már az is komoly kihívást jelentett, hogy annyit emeljek a lábamon, hogy feltegyem a következő lépcsőfokra. Szerencsére végig van korlát, így felhúztam magam karból. Ha valaki látott, simán gondolhatta, hogy leittam magam, az „ünnepnap” alkalmából.
Imádom a felszerelésemet, de a végén nagyon utálom. Kínszenvedés kihámozni magam belőle. Szóval előtte inkább ettem mindent, amit találtam. És emellett folyamatosan szomjas voltam – pedig az út során megittam 5 liter folyadékot – úgy éreztem képtelen vagyok a szomjamat csillapítani.
Aztán elérkezett a legkritikusabb pont, a fürdés. Hiába voltam rongy fáradt, ezt ilyenkor nem lehet elkummantani. Nos, ekkor a lábamat önerőből már nem tudtam megemelni, csak karból. Beálltam a zuhany alá, aztán azon gondolkoztam: ez jólesik, meg minden, de hogy lesz ebből szappanozás. Különös tekintettel a láb környékén fontos ez, nem részletezem, hogy miért. Mivel lehajolni nem tudtam, és lábat emelni sem, ezért a következő volt a megoldás. Egy lábra álltam, statikusan, majd a fürdő falának dőltem, fejjel előre. Azzal támasztottam magam – merthogy az egyensúlyozás rengeteg energiát visz – közben egyik kézzel megemeltem a lábam, a másikkal meg szappanoztam, aztán csere. Ez már problémás volt, ugyanis csúszott a másik talpam a szappantól, és majdnem spárgáztam egyet. De hiányzott az a balett mozdulat. A törölközés arról szólt, hogy betekertem magam és leültem a klotyóra, és el is aludtam pár percre, úgy ahogy voltam. Állítom ezzel jártam volna a legjobban, mert aztán beszenvedtem magam az ágyba, de abban nem volt köszönet.
Egyszerűen nem volt olyan póz, amiben lehetett volna normálisan pihenni. A testem izzott, és szó szerint éreztem, ahogy égnek a kalóriák. Nem is aludtam sokat. Másnap sem sokat javult a helyzet, de azért fokozatosan átvedlettem gólemből, emberré.
Nyilván meg lehet ezeket a távokat is szokni idővel, mint ahogy mindent, más kérdés, hogy meg akarom-e szokni. Erre nem csak elsőre vágom rá azt, hogy nem. Kötve hiszem, hogy öreg koromban megköszöni majd a testem ezeket a mozzanatokat. Most, öt teljes nap után érzem azt, hogy 90% feletti vagyok, így hát fel is mentem edzeni egyet a pályámra, hogy a felsőtestem se lazsáljon nagyon.