Bő 2 éve már, hogy kinéztem magamnak ezt a túrát, de mindig vagy halogattam a teljesítést vagy pedig éppen nem illett bele az edzéstervembe. A tavalyi Ultrák és Hegymenetek egyik fordulója lett volna, de pont a Mátrában történt esés következtében erre már nem került sor. Erre a nyomvonalra mindig is csak edzésként tekintettem, de mivel a Mátráról van szó, sejtettem, hogy ennél akár több is lehet belőle. Szögezzük le, hogy nem rajongok az instant túrákért, ahogy a jelvények vagy érmek sem érdekelnek. Jobban kedvelem a privát tervezésű utakat, amin mindent magamnak kell megoldani, még magát a tervezést is.
Erre a túrára azért mentem el, éppen most, mert a BFKT napon belüli teljesítése ezt megkívánja, másrészről pedig a másfél héttel korábbi Prédikálószék és Dobogó-kő hegymenetem várakozáson felüli időkkel sikerült, így közel 1 év után éreztem azt, hogy végre újra van bennem erő. Egyetlen célom volt, 15 órás szintidőn belül, egyenletes tempóval körbeérni úgy, hogy a végén nem halok bele. Ennyi.
Az utolsó pillanatban módosítok a naptáramon, és szerda helyett péntekre teszem a menetelést. Előbbin szikrázó napsütés és 20 C fok, utóbbin kiszámíthatatlan időjárás ígérkezett. Az M3-ason szakadó eső fogad, én pedig már készülök rá, hogy ez nem lesz egyszerű nap. Amikor megállok Szurdokpüspökiben, eláll, de a hegy komor. Komótosan összecihelődöm, és uccu. 6:24.
A település határában a szántás mellett élénk szél fúj. Az első emelkedő nem sokat várat magára és máris Isten-fa tetőn vagyok. Kinyílik az erdő, a távolban pedig suhannak az esőfelhők. Megpillantom a Havas csúcsát. Végig erre a hegyre tekintek mumusként, mert ez az utolsó, említést érdemlő kaptató. Fejben azonban mindig csak a következő hegyre fókuszálok, így könnyebb venni az akadályokat. Lépésről lépésre.
Az első nagy falat a Muzsla, ráadásul ismeretlen úton kell támadnom. A zöld kereszten aztán muflonokat lepek meg a reggelijük közben, de a szelfi elmarad, mert túlzottan ijesztő vagyok. Közben a nap is kikandikál, és felszakad a zárt felhőzet. Máris barátságosabb az idő. Püspöki-bércnél aztán a piros kereszt feltol a gerincre, ahol azonnal arconvág a szél. A falevelek vízszintes irányban csapódnak minden tereptárgyhoz és hozzám is, nem bírok vonalban haladni, de a látvány miatt akkor is megállok fotózni. Természetesen a Tátra hófödte sapkái tárulnak szemeim elé.
Kapkodom a lábaimat a csúcsról lefelé jövet a morzsalékos terepen, hiszen az erdő csak Ólom-tető után zár össze annyira, hogy védjen a szél erejétől. Rápillantok a telómra, hogy lássam hogy állok az idővel, csak a mihez tartás végett. 4,98 km/óra. Ez azért érdekes, mert eddig csak felfelé mentem, méghozzá egy 800-as hegyre. Kissé meglep, de a tempóm végig egyenletesnek érzem, sehol sem nyomtam meg. A nyeregben oldalra pillantva akarva-akaratlanul ismét a Havas csúcsát látom a bokrok között.
Az időjárás közben tovább javul, a nap erőteljesen süt, a szél csitul, de azért a fák hajladoznak továbbra is. Időnként észlelem egy-egy leszakadó ág reccsenését. Erdész-rét felé veszem az irányt, amit nem ismerek. Rögtön panorámát kapok egy szirtről észak felé. Salgó vára, Karancs, Tátra.
Tovább ereszkedem, és letérek a Felső-vízeséshez. Amilyen kicsi, olyan varázslatos. Elidőzöm kicsit.
Mátrakeresztesen megállás nélkül áthaladok, és ismeretlen úton kerülöm meg Óvárat. Nagyon jó erőben vagyok, semmi nem gátolja a tervezett tempómat.
Egyedül az érdemel említést, hogy a szokásosnál is több folyadékot viszek magammal, ezáltal a táska súlypontja sem a szokott helyen van, és kezdi kidörzsölni a hátamat. Nem jó, de nem is vészes. Ha nagyon romlana a helyzet, akkor leukoplasttal orvosolni fogom. Hirtelen elém tárul Ágasvár sziluettje, amit jól ismerek, bár ebből a szögből még sosem láttam. Bőven 5 fölötti átlaggal érek az aljához, és ez már a táv 1/3-a. A lendületem visz tovább, és a kaptatót oly könnyedén veszem, mintha ott sem volna. Fent persze ismét a szél az úr, így itt sem pihenek.
Kék sáv, azaz OKT következik egy ideig, szóval belazulok rendesen. Pillanatok alatt Vörös-kő kilátójához érek a bérc vonalára lépve. Ezúttal nem mászok fel, hiszen végig elém dobálta ezt a panorámát az út. A futó órára pillantok, és azt látom, hogy még mindig 5-ös átlagom van. Pihenőt továbbra sem tartok, mivel nem érzem szükségét. Közben eszembe jut, hogy a Mátrabérc revans feladása után közvetlenül mikre gondoltam. Például arra, hogy milyen vagány lenne már, ha egy nehezebb túrán érném el a Mátrában az 5-ös átlagomat. Ezt aztán elhessegetem magamtól, mert nem is ezért vagyok itt ma, no meg a szél miatt olyan látótávolság alakult ki, hogy csak kapkodom a fejemet.
Piszkés-tető, Legyendi-galya. A sárga sáv alattuk húz el a hegyoldalban. A tarvágás miatt mindent látok, amit szemmel látni lehet. A két hónappal korábbi peaks is eszembe jut, hogy milyen kemény is a hegy északi oldalán felfelé menni, ahol még egy vadcsapás sem volt. Elérem a túra legmagasabb és legkeletibb pontját, ami egyúttal féltáv is. Kezdem érezni a lábaimban, hogy pakolom bele a kilométereket, de nem érzem azt, hogy vissza kellene vennem a tempómból. Nagyon ügyelek a frissítésekre. Mátraszentimre határában már csak 28,8 kimi van hátra és továbbra is tartom az átlagomat, holott az emelkedők java már mögöttem van. Az erdő közepén egy korhadt pad díszeleg. Lehuppanok. Eddig csak a fotók és a videók miatt álltam meg. Beférkőzik egy gondolat a fejembe. Eljött az idő.
Ettől a perctől kezdve, ez egy olyan teljesítménytúra, aminek – számomra – már tétje is van. Kell az az 5-ös átlag a lelkemnek. Ezen a ponton már elhiszem, hogy ez meglehet, tekintve, hogy 3 csúcsot kell már csak elkapnom, és ezek közül csak az egyik tűnik szívósnak, pont a legutolsó, a Havas. Mint később kiderül, ez ügyben tévúton jártam, hiszen egyiket sem ismertem, csak a szintrajzból tudtam kiindulni. Hajrázni még korai lenne, és tartalékolni is akarok János várához. Szóval nekiindulok.
Bagolyirtás után előbb finom lejtés, majd fenyvesben való emelkedés következik, ami kedvemre való, aztán újból nyílik az erdő és kilátást kapok a reggeli útvonalam felé. Tót-hegyes sziklái pedig már ott tornyosulnak előttem. Fent semmi sincs a szélviharon kívül, így ismét ereszkedem, aztán az egyik lépésnél elszakad a kamáslim. Innentől szépen lassan minden törmelék meg kavics bemegy a cipőmbe, de ez a legkevésbé sem érdekel. Emelek a tempómon. Sőtétedni kezd az égbolt. A radart alig tudom megnyitni, de azt látom, hogy egy kiterjedt zivatar tart a Mátra irányába, csak azt nem tudom belőni, hogy telibe kap, vagy csak súrolni fog, ahogy azt sem, hogy a hegy melyik részén várható az érkezése.
A Világos-hegy kopasz csúcsa kezd kirajzolódni előttem, de ez az első emelkedő, ami nem esik jól. A kilátás viszont eltereli a figyelmemet és csak pislogok a látványon. Körpanoráma. A szél viszont továbbra is viharos, én pedig csuromvizes vagyok, így menet közben teszem el magamban a képet.
Az ereszkedés a déli oldalon máris fejtörést okoz. Az egy dolog, hogy irgalmatlanul belassít, a másik dolog, hogy ugyanúgy elkezd hisztizni a térdem, mint a 2020-as Mátrabérc alkalmával Ágasvár lejtőjénél. Kísértetiesen hasonlít a két lejtmenet, ahogy a hátralévő kilométerek száma is. Aggaszt kissé. Amikor levergődök a hegyről, észlelem, hogy becsúsztam az átlag alá. Viszont még mindig van vissza 18 kimi, én pedig fáradtnak érzem magam ahhoz, hogy ritmust váltsak, annak ellenére, hogy hosszasan sík terep vár rám. A tudatom beszűkül. Csak a hegy létezik és én.
Fajzatpusztánál tovább romlik a helyzet, a combjaim izzanak, az átlagom éppen 5-ös, de a Havas már fenyeget. Az aljánál benézek egy kereszteződést, így itt is bukok egy kis időt. Ha már így alakult, akkor mindent bevetek, frissítés címén. Zselé, energiaszelet, magvak, kóla. Nyújtok, masszírozok és fejben készülök. A jelzés nagyon hanyag, így folyamatosan a telómat kell vizslatnom. Bele kell pihennem, nem bírom az emelkedést. Mintha minden erő kiszállt volna belőlem. Ahogy az elejétől éreztem, ez lett a neuralgikus pont, és lehet, hogy ez lesz a végzetem is. Ez a gondolat felhúz. Egy utolsó emelkedő nem fog megfosztani a diadaltól, így hát fogcsikorgatva, de feljutok rá. A gond az, hogy ismét erős lefelé következik, a hegy északi oldalán, amin meg sem lepődöm, mert általában az a meredekebb a Mátrában. Ismét veszítem az időt.
Amikor végre leérek az aljára, abban a hitben vagyok, hogy János váráig sík terep jön, csakhogy nem az jön, hanem dombról le és fel. Patakátkelés itt, patakátkelés ott. Az óra pedig pörög. János várához érve úgy tűnik megúszom a vihart, de az időm 5-ös alatti. Ugyan tapadós sár van, köszönhetően a reggeli zuhinak, de így sem egyszerű lejutni a meredek hegyoldalon. Alul persze újabb patakátkelés, és alig találok egy értelmes gázlót. Ezek után pedig egy 120 méteres emelkedés vár rám. Minden porcikám tiltakozik ellene, és minden lépés kínszenvedés már. Nehezen fogy el, de amikor végre platózom, akkor tudom, hogy innen valóban nincs több emelkedés, hiszen ismerem. Dózerút visz le a településre, finom lejtéssel.
Mindent feltekerek, de ez csak arra elég, hogy 6-os átlagot produkálok, tehát majdnem 1 km/órával vagyok lassabb, mint máskor. Viszont arra is elégnek tűnik, hogy meglegyen a bravúrom. 18:17
Amikor megérkeztem a sulihoz, nem is nagyon tudtam elhinni, hogy tényleg sikerült egy olyan napon, amikor egyáltalán nem is erre készültem, csak körbe akartam menni. A misztikus ernyőm kétszer is megvédett, és a szelet leszámítva ideális feltételek voltak az egész út során. Tisztában voltam vele, hogy ez nem egy könnyű túra, és azzal is, hogy jó erőben vagyok, megvolt a kellő magabiztosságom az indulás pillanatában. Azt viszont akkor sem értem, hogy a fenébe találtam 0,3 km/óra átlagsebesség javulást tavaly szeptemberhez képest úgy, hogy azóta minden hosszabb túrámon csak vergődtem. Valószínűleg segített, hogy a nyomvonal végig fantasztikus volt, és ez a nap egyike lehetett azoknak, amikor minden összeállt, csak én nem tudtam erről. Ezzel az eredménnyel nyugodt szívvel tudom végleg elengedni a Mátrabérces kudarcomat is…
