A street workout és a túrázás számomra tökéletes kombó ahhoz, hogy formában tartsam magam. Bő két éve már, hogy a kislányom megszületett – mondjuk azóta már a kisfiam is – és ezidő alatt a keresztedzéseimnek gyakorlatilag vége lett, kajafronton is elengedtem magam és a kétheti vagy jobb esetben heti egy túra önmagában nem képes megtartani azt a szintet, ahol voltam. Az izomzatom részben leépült és helyette magamra pakoltam 3-4 kiló has környéki zsírt, ami az én testtömegindexemhez képest, jelentős. Mondjuk ki, két gyerek mellett én is beálltam az aputestek közé, és nem vígasztal az sem, ha azt mantrázza mindenki, még így is tök vékony vagyok. Egyrészt minden csak viszonyítás kérdése, másrészt nem vékony akarok lenni, hanem szálkás. Harmadrészt, ha ezt meghallom, kihullik a maradék hajam is.
A túra viszont más tészta. Az erőnlétemet kisebb – nagyobb formaingadozások mentén ugyan, de meg tudtam tartani, sőt. Hosszútávon még érdemi fejlődést is fel tudok mutatni. Így hát, időről időre megméretem magam, a szokásos edzőkörömön, ami pontosan megmutatja az adott állapotomat. A Prédikálószék és Dobogó-kő hegymenete nem enged alibizni, főleg akkor, ha az örök hajcsár ott suttog a fülemben. Tik-tak. Három rekordot is meg lehet dönteni ezen a körön, melyeket egytől egyig tavaly állítottam be. Az egyik a Prédikálószék hegymenete, a Vadálló-kövek mentén, melynek ideje 35 perc 30 másodperc. A másik Dobogó-kő hegymenete a piros sávon, melynek ideje 1 óra 16 perc. Végül a teljes kör össz ideje is terítéken van, ami 5 óra 2 perc. Egyébként maga az út 24 kimi és 1200 méter szint.
Hétfőn egy váratlan gondolattól vezérelve kitalálom, hogy eljött a pillanat és kedd reggel Dömösön a helyem. Mindössze 2 óra alvással a hátam mögött kezdek el lépkedni a falu közepén. Az óraállítás miatt még elég sötét van, de fejlámpa már nem kell. 6:00.
Nem érzem azt, hogy elég jó lennék aznap mindhárom rekordra, így a teljes távot tűzöm ki magamnak. Hiába fázom, a kápolna melletti padoknál leveszem a soft-shellt, úgyis be fogok melegedni. 6:18.
Normál tempóval kezdek bele. Az első lépcsőknél érzékelem, hogy jóval melegebb a levegő, mint a völgyekben, és hiába van rajtam csak egy vékony nyári nadrág, fel kell hajtanom, mert megsülök. Ezzel el is dobok 40-50 másodpercet, így tudatosul bennem, hogy akkor ennek a hegymenetnek lőttek, így nem is erőltetem. Beáldozom az első időt és elkezdek tartalékolni a teljes táv rekordjára. Én elég nyughatatlan vagyok, így rendre megnézem az órámat egy hegymenet közben, hogy reagálhassak, ha szükséges. Ezúttal nem teszem és majd csak odafent pillantok rá. Pirkad és közben fantasztikus fények és hangok vesznek körül. Szeretek egyedül lenni az erdőben. A kilátó már vár. 6:56.
36 perc, 40 másodperc alatt érek fel, ami eléggé meglep, hiszen nem toltam. Ha nem hülyéskedem el, akkor elkaphattam volna. De hagyjuk a „HA”-t. Emiatt viszont felszívom magam és megállás nélkül indulok lefelé, a Hubertus kunyhó irányába. A nyeregnél mégis megállok egy képre.
Gyorsan ereszkedem a piros keresztig, és amint leérek, futásra váltok. Közben számolgatok, és arra jutok, hogy ha 2 órán belül visszaérek Dömösre, akkor jó esélyem van rá, hogy a második kört – ami jóval hosszabb – 5 órán belül fejezzem be.
Ritkán szoktam belefutni egy túrába, de most nagyon jólesik és magamhoz képest jól is bírom, így egészen a parkolóig megy a dolog. Első kör és 10 kimi, pipa. 7:43
Na, itt kapom az első sokkot, mert erre egyáltalán nem számítottam. Szóval ezen felbuzdulva nem is állok meg, menet közben frissítek. A piros sávon meg is kezdem az emelkedést. Nagyon szeretem ebből az irányból megközelíteni a tetejét, mivel igen jól tempózható, szinte folyamatos emelkedés 6 kilométeren keresztül, éppen jól „elhelyezett” platókkal. Nem megyek teljes sebességgel, de azért valami belső erő eléggé hajt. Féltávnál bevágom a zselét is. A Szakó-nyereg után pedig szakaszosan belefutok. Nem nézek órát, de úgy saccolom, hogy a korábbi időm közelében, esetleg picit alatta lehetek. De ez nem is lényeg, az összidő számít. A Tirts Rezső kilátó is üresen fogad, én pedig nem hiszek a szememnek. 8:57.
Őszintén nem tudom, hol találhattam 7 percet, a múltkori – már amúgy is – űridőnek számító 1:16-os időm után. Nagyon boldog vagyok. Befészkel az agyamba a gondolat, hogy ezt a kört bizony le tudom szorítani, akár 4 órán belülre is. Ezzel pedig eldől, hogy nem állok meg most már a kocsiig egy pillanatra sem. Pacsi a korlátnak és futás. A sárga sávon csapatom egészen a Rám-szakadék felső bejáratáig, de ott óvatosabb üzemmódba kapcsolok. Főleg, mivel nagyobb a vízhozam mint vártam és csúsznak a kövek. 9:18.
Azért így is 20 percen belül átmegyek rajta és már a műúton kocogok. 9:38
2,3 kimit kell abszolválnom 22 perc alatt. Ez akkor sem jelenthetne gondot, ha csak gyalogolnék. Beérek a faluba és megérintem a kocsit. 9:53.
Kábulatomból alig térek magamhoz. Aputest ide vagy oda, erre egyáltalán nem számítottam. 1 óra 09 perces javulás egy ilyen távú körön még akkor is brutális, ha kiveszem a képletből, hogy szakaszosan most futottam rajta először. Azt mindenképpen elemeznem kell, hogy vajon az erős emelkedőkön miért nem fejlődök, és a közepeseken meg miért igen. Ami biztos, hogy nem adtam ki magamból mindent, szóval ezt az időt minden bizonnyal tovább tudom majd faragni és akár egy mesterhármast is meg tudok majd csípni. Még az is lehet, hogy egyszer terepfutó lesz belőlem, de erre azért még nem fogadnék. Egyszóval, friss apukák, nyugalom, tiétek a világ…
