Nem tudtam mire számítsak, hiszen egyáltalán nem ismerem az Alföldet. Amit tudtam, hogy Tomi és Tibó nem átlagos figurák, szóval bármi is lesz, biztosan jól elszórakozunk majd, akár egymáson is. Tehát nincsenek elvárások. Tavaszi teljesítést terveztünk, és addig húztuk, amíg kifogtuk májusban az első, nyarat idéző hétvégét.
A Délinél szedem össze őket és robogunk lefelé a Hajósi pincesorra, ahol a szállásunk lesz ezen a 3 napos túrán. A 8:47-es buszt illik elérni, ami átvisz minket a startpontba, bajai átszállással. Rendben megérkezünk, már reggel megkapjuk a kulcsokat is, szóval irány a megálló, ami 50 méterre van onnan. A busz sajnos csak olyan 9:15 körül ér oda. Naná, hogy bukjuk a csatlakozást is. Sebaj, szociális üzemmódban vagyunk, szinte bárkivel szóba elegyedünk, akit meglátunk, korosztályra vagy nemre való tekintet nélkül. Így, mire eljutunk Pörbölyre olyan dolgokat is megtudunk, amiket nem is biztosan akartunk. A vasútállomáson aztán a bakter is ellát minket egy MÁV-os pecséttel, mi meg úgy örülünk neki, mintha a nyertes lottószelvényt adná kölcsön. Indul a buli, illetve már el is kezdődött.
Nagyon melegünk van, pedig a Sükösdig tartó szakasznak ez az egyetlen összefüggő, erdős része. A földúton egy teherautó robog szembe velünk, első felütés gyanánt fejenként két kiló port szívunk be. Innentől a szállásig én abba se hagyom már a tüsszögést. Közben elérünk egy holtághoz, ahol a vízben tavirózsák nyílnak és békák adnak kuruttykoncertet. A Vén-Dunán aztán látunk kajakosokat is, a parton meg kempingezőket, közel van már Baja. A Türr István híd – amellett, hogy izeg-mozog és recseg a járművek súlya alatt – megadja az első igazán pazar látványt, a hömpölygő Duna látványát madártávlatból.
A túlparton rögtön rátérünk a lebetonozott gátra. Vibrál a levegő az út fölött, szerencsénkre a Tanya csárda csak 800 méter, és mivel ott kell bélyegezni is, nem kérdés, hogy betérünk. Egészen remek étkeket kapunk, és elverünk egy bő órát. Innen 12 kilométeren keresztül a gáton kell majd mennünk, árnyék és légmozgás nélkül. Nehezen indulunk el. Kissé elkezdem sürgetni a csapatot, mivel Sükösdről 17:55-kor megy a buszunk, és ha azt nem érjük el, a következő csak 20:20-kor fog. Korábbira esélyünk sincs. A gát mellett a folyó bal partján végig fasor van, de árnyékot ebből nem remélhetünk, így időről időre lemenekülünk a susnyásba a nap elől, ami helyenként oly sűrű, hogy inkább visszakapaszkodunk a gátra.
Ósükösd közelében végre változik a világ, és dózerúton kell továbbhaladni. Most a másik oldalunkat süti a nap és kevésbé kemény a talaj, ennek is örülünk. Aztán egy patak mellett kanyargunk, ami annyira rosszul jelzett, hogy csak telefonnal tudunk navigálni. Az út hatalmas gödrökkel szabdalt, amit esély sincs meglátni a méteres aljnövényzetben, időnként egyikünk eltűnik, majd felbukkan. Veszítjük az időt. Kiérünk egy újabb dózerútra, ami bevisz a faluba. 3 kilométer és van rá 35 percünk. Nem ideális, de meg lehet csinálni. Közben melegebb van, mint bármikor aznap. Hiába perzseli a nap csak a hátunkat, és hiába vannak gyönyörű színek, csak a busz lebeg a szemünk előtt. Necces. Tibó leszakad, mi meg odalépünk, de volt benne annyi tartalék, hogy a legvégére visszazárkózik ránk. A megállóba érve fújunk egyet és érkezik a busz. Hamar a szállásra érünk. Rendbe szedjük magunkat, szerzünk meleg ételt és bontunk egy pezsgőt erre a napra. Aztán eltesszük magunkat, nem kell altató hozzá.
Másnap reggel – okulva ez előző napból – már napkelte előtt útra kelünk. Igaz nem onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk, mert ilyen korán a közlekedés ezt nem teszi lehetővé. Hajósról indulunk és megyünk Kunfehértóra. Ez a leghosszabb szakaszunk. Majdnem 40 kimi. Egy víztározó mellett lépkedünk, a környéke tele van szúnyoggal, szanaszét csípnek, leginkább engem. Valamire allergiás lehetek – amiről még nem tudok – mert sok helyen kiütéses lett reggelre a testem. Szuper, úgysem viszketek még elég helyen. Ezalatt megy az adok-kapok. Folyamatosan hecceljük egymást, így gyorsabban kiérünk. Gondolom.
Császártöltésen szamarat simogatunk és helyiekkel pajtizunk. A bélyegző azonban – szokatlan módon – nem itt, hanem a falu külterületén van, 7 kimivel arrébb. Hát elindulunk. Egyre felhősebb az idő, így a hőmérséklet is elfogadható tartományban mozog, ennek ellenére nagyon szép színeket kapunk. Pipacsmezők, mákvirágmezők, búzatáblák, gyümölcsösök. Nekem az egyik csúcspont lett. Aztán egy nyuszi kap lencsevégre. Majd egy másik, bár lehet, hogy mindvégig egy és ugyanaz követ minket. Közben egyre inkább kezd a környék egy homokozóvá válni. Nehézkes a haladás. Tomiban felmerül a kérdés, hogy vajon a vizes homok jobb lenne-e. Rövidesen elkezd szemerkélni az eső, de végül nem tudjuk meg a választ. Kéleshalmon feltöltjük a cukorraktárakat és számolgatunk. 16:00-kor kell a célba érnünk, ami könnyed lenne innen már, de most meg azért hajtjuk meg magunkat kicsit, hogy a közelében lévő üdülőnél a vízparton lógathassuk a lábunkat. Ezalatt a településre befut egy busz. Szintén kékezők szállnak le. Ez nagyobb tempóra sarkall minket.
Nagyon monoton az út, a társaság ellenére is. Egy idő után el is hallgatunk, és csendben menetelünk tovább. A Pici-paci portánál aztán újabb bélyegzés, de ekkorra lemerülnek az elemek, és csak vánszorogva érünk a tóhoz. A csárda – amit kinéztem – szezonálisan van csak nyitva, így marad a strandos kaja. Átlagosnak mondanám, inkább az alatti. De legalább van időnk pihenni. Már el is kezdjük tervezni az estét, meg a reggelt. Beszerezzük a bort, a tojást, meg a szalonnát, lecsorgunk a buszhoz és indulhat a tánc.
A szállásunkon, a pincében biliárd, darts és csocsóasztal is van. Nekünk sem kell több. Olyan bajnokságot rendezünk, hogy öröm nézni. Hallgatni talán kevésbé, merthogy voltak más vendégek is a házban, akik minden bizonnyal megbánták, hogy odajöttek. Majdnem éjfélig dorbézolunk. Azért csak addig, mert – szerencsére – elfogyott a piánk.
Szörnyen másnaposan ébredek, és már senkin nem látszik az előző napi vigyor. Gyorsan összedobjuk a napindító rántottánkat és ismét a pincesorról indulunk, ezúttal Sükösd felé. Az első kilométereken érezzük, hogy ezt egy kicsit eltaktikáztuk. Sok lesz az a maradék 34 kimi. Reménykedünk a csodában, de Érsekhalma után ismét homok következik. Az élénk szél pedig fújja az arcunkba. Mi pedig ismét rohanunk egy buszhoz, de úgy tűnik, hogy kezd esélytelenné válni annak elérése.
Osztunk szorzunk Tomival, hogy mi legyen. Mivel én vagyok a leggyorsabb hármunk közül, elindulok, hogy elcsípjem. Tibó nagyon kivan, az is csoda, hogy még tud jönni velünk, ha leszakadva is. Egyedül borzasztóan unatkozom, cserébe maximális sebességgel tolom neki, ez mondjuk jólesik. Teszek egy kitérőt az Ólom-hegyi kilátóhoz, de csalódnom kell, mert a kilátó maga egy geodéziai torony, amire én fel nem megyek. Közben próbálom telefonon felvenni a társaimmal a kapcsolatot, de az Alföld közepén valami leárnyékol. Később kapom a jelzést a srácoktól, hogy a tábla szerint 5 kimire vannak a buszmegállótól. Hm. 14:13-kor megy a busz, és én 40 perccel hamarabb érek be. Lehuppanok és várok. Úgy ítélem, meg, hogy nem fognak tudni beérni, így marad a B terv, kocsival visszajövök értük. Aztán 14:10-kor befut Tomi, amin nem kicsit lepődöm meg, és közben meglátjuk a buszt is. Ekkor a sarkon megjelenik Tibó és ajtónyitásra oda is ér. Azért amikor leszálltunk a buszról, olyan mozgáskultúránk lehetett, hogy inkább néztünk ki úgy, mintha a Kék Osztriga bárból jöttünk volna ki az imént.
Nem tudom mit ettek, mit csináltak, mire gondoltak, de brutálisat hajráztak, és fantasztikus pillanat lehetett nekik. Kicsit irigykedtem. Imádtam a túrát velük, amire – továbbra is tartom – egyedül el nem mentem volna. A szállás kiváló volt, ahogy az ételek és a hangulat is. Már most alig várom, hogy folytassuk télen az ökörködést…
