Kalandos utakon
Még fel sem ocsúdtunk az előző túrából, máris a nyakunkon volt a következő. Én ezt rettentő mód élvezem, visz egyfajta ritmust az életembe, bár nem bánnám, ha gyakrabban mennénk, azért a két hetes periódus is megteszi.
Ismét Miskolc volt a bázis, ismét kocsival mentünk, de ezúttal csatlakozott hozzánk egy sokat látott túrázó lány is. A kalandok már akkor elkezdődtek, amikor beültünk a kocsiba, Budapesten. Ugyanis ahogy elindultunk, ritkán látott hóömlés próbált minket eltántorítani a tervünktől, sikertelenül. Szakadatlanul esett az autópályán, és kelet felé haladva a latyakos havat felváltotta a jeges, letaposott fajta, így szép lassan kialakult egy konvoj és egy-két arcoskodón kívül senki sem próbált előzgetni, egyszerűen csak be akarták gurítani a vasat a célig. Késő este, némi bolyongás után megtaláltuk az előre kinézett mélygarázst, ami két sarokra volt a szállástól. A garázs tipikus ’90-es évek amerikai filmjeiből való volt, pislákoló fénnyel, és egy tagbaszakadt biztonsági őrrel, akiről elsőre csak reméltem, hogy valóban az, és egy oldalon állunk. Kiperkáltuk neki a pénzt és irány a szállás.
Egy fiatal srác üzemeltette a lakást, ahol megszálltunk és egyébként megadta azt a színvonalat, amit vártunk, éppen csak azt felejtette el közölni, hogy lesz egy hálószomszédunk. 22:30 körül éppen toltuk magunkba a házhoz rendelt, egyébként igazán tartalmas étkeket, amikor matatásra lettünk figyelmesek, majd valaki bejött az ajtón, amit előtte bezártunk és benne hagytuk a kulcsot. Egy – mint később kiderült – Holland emberke volt, aki igen jó kedélyűen, és egyáltalán nem szomjasan üdvözölt bennünket, és valami kevert, holland-angol-magyar dialektusban kezdett el beszélni. Rövid beszélgetés után betessékeltük a szobájába, hogy aludjon. Hát abban nem volt köszönet. Amit lehetett levert, horkolt, mosdózott, enni próbált, egyszóval folyamatos zajforrás volt, de úgy voltunk vele, majd reggel visszakapja. Távozás után jutott eszünkbe, hogy már este kiderült, igazából az ember nagyot hall, szóval aludt, mint a bunda.
A következő szakasz kiindulópontja az encsi pályaudvar volt, vagy valami olyasmi, ahol a legutóbbi túránk végén megtalált magának egy „barát” és nem akart békén hagyni egészen addig, amíg erélyesen el nem hajtottam. A Krisztát a részletekbe csak a vonaton avattuk be, onnan már nincs visszaút alapon. Szóval leszálltunk a szerelvényről és elindultunk, ki a faluból, azt gondolván, hogy utána már minden sokkal jobb lesz. Jó negyven perc séta után eljutottunk egy dimbes-dombos termőföld széléhez, ekkor elkezdett kicsit fújni az északi szél. Kellemetlen volt. Majd jött egy kisebb emelkedős rész, ahol a csajok elkezdtek leszakadni tőlem. Ennek nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, mivel nem sokkal pirkadat után indultunk el, és az egyetlen célunk az volt, hogy beérjünk sötétedés előtt a szállásunkra, Irotára.
Ez bő 30 kimit jelentett, de úgy számoltam, hogy egy 3,4-3,5 km/órás átlaggal ez könnyedén abszolválható lesz. Beértünk az első faluba, Fancsalra, ahol találtunk egy szimpatikus csehót, amiben ráadásul a bélyegző hely is volt. Egy középkorú hölgy fogadott minket a bárpult mögött, egykedvűen. Pár perccel azelőtt moshatott fel, amit mi egy tollvonással ikszeltünk, mivel a cipőnkön található hólé rögtön olvadásnak indult. A helynek volt egyfajta bája, a biliárdasztal köré telepített asztalokkal és székekkel, a trófeákkal a falon, és az elmaradhatatlan Orion TV-vel. Aznap reggel üres volt, mégis élettel teli. Feltöltöttük a raktárainkat és elindultunk a következő bélyegzőhely felé.
Ezen a szakaszon nagyjából 5 kilométerenként egy falun keresztül vitt a kék, és ezekben rendszerint kellett pecsételni is, így mindig volt egy könnyen emészthető távolság, amit le kellett küzdeni. A tempónk továbbra is meglepően lassú volt, habár nem voltak komoly emelkedők, vagy lejtők. Talán az egyetlen nehézséget a fagyott hó okozta, de még mindig jobbnak ítéltem, mintha sár lett volna helyette. Lassan de biztosan közeledtünk Baktakék felé, és ahogyan megpillantottuk a romos templomtornyot, bevillant, hogy talán erről a faluról keringenek mindenfelé pletykák, itt embert is esznek, ha nagyon megéheznek.
A faluba érve megdöbbentő volt látni azt a nyomort, amit eddig csak a híradóban láttunk. Az egész egy romhalmaz volt. Egy kb. nyolcéves gyerek cipelt valamit a kezében, én elsőre azt hittem egy rongybaba, úgy lóbálta. Közelebb érve kiderült, a kisöcsit vitte, ránk pillantott, és a szemében ott volt az a rossz értelemben vett csibészség, amit otthon is láthat nap, mint nap. Nem törődtünk vele. Ez a jelenet mégis – mivel nem ehhez vagyunk szokva – rányomta bélyegét a hangulatunkra. Gyorsan benyomtuk a bélyeget a füzetünkbe és húztunk is tovább, be az erdőbe. Majdhogynem ugyanaz a domb jött, ugyanúgy megláttuk a tornyot, és tudtuk, ez innentől végig ilyen lesz Irotáig. Szerencsére a következő falvat csak érintettük. Gyors energia bevitel, pecsételés, és ballagtunk tovább.
Egy rövid, de kicsit nehezebb emelkedő jött, és kénytelen voltam teljes sebességre kapcsolva felmenni, hogy ezzel termeljek magamnak egy kis hőt, mert a testem egész úton annyira ki volt hűlve a lassú tempó miatt, hogy szabályosan fáztam. Én nem ilyen tempóra vagyok berendezkedve, ha egyedül megyek, akkor tudom szabályozni a testhőmet, de most rohadtul nem tudtam. Ekkor kezdett bennem tudatosulni, hogy bizony bele fogunk csúszni a sötétbe ezzel a sebességgel, ami nem miattam, hanem Anna miatt gond, ő ugyanis nem szereti, nagyon nem. Egy másik gondolat is kezdett befészkelni a fejembe, mégpedig, hogy a Kriszta egész egyszerűen nem mérte fel a saját fizikai állapotát, és túlvállalta magát. Ráadásul ezekből a falvakból naponta 2 busz megy valahova, ki tudja hova, még csak nem is a megyeszékhelyre, ahhoz át kell szállni, tehát ebből a szakaszból itt már nincs kiszállás, végig kell menni.
Elértünk Nyéstára, a következő faluba, ahol el lett terelve a kék egy új útvonalra. Jómagam nem szeretem a variálásokat, ha már otthon kinéztem magamnak egy utat, akkor azon szeretek menni, de ez a leírás szerint rövidebb kb. 800 méterrel, szóval a többség erre voksolt. Legyűrtük ezt a szakaszt is nagy nehezen, és éppen Felsővadász határában észleltem, hogy jön mögöttünk két arc, valószínűleg szintén kéktúrázók. Be is ugrott, hogy Marika néni – az irotai szállásadónk – mondta nekem, hogy öten leszünk összesen. Kizárásos alapon ők lesznek azok, gondoltam. A nemzeti dohánybolt előtt kicsivel – ahol pecsételni kellett – beértek minket. Rögtön beszédbe elegyedtünk, és együtt indultunk tovább a faluból a bélyegzés után, már csak bő 5 kimi volt hátra.
Tamást és Tibort végül engedtük elmenni, túl lassúak voltunk nekik, nem akartuk őket feltartani, majd a vacsoránál úgyis találkozunk alapon. Végre ekkor előbújt a nap a felhők mögül. Éppen egy domboldalon voltunk és gyönyörű panorámát lehetett látni, ahogyan narancssárga színben pompáztak a hegyek a háttérben. Ez egyben azt is jelentette, hogy bizony elő kell venni azt a fejlámpát, és Anna, akarata ellenére beavatódik a ceremóniába. Odalépett hozzám és azt mondta: holnap csatlakozz a srácokhoz, és pörgesd le azt a szakaszt, mindenkinek jobb lesz így, ugye érted? Persze, hogy értettem. Meghozott egy nehéz döntést. Rávágtam, hogy rendben, bár belül vívódtam, biztos jó döntés-e ez így. Abban nem kételkedtem, hogy ő végigjött volna velem, viszont azt is tudtam, hogy hármasban nagyon kétesélyes lett volna az utolsó vonat elérése. Nem voltam boldog ettől a helyzettől.
Elkezdett szürkülni, nyomasztóan gyorsan. Bizony, a hó ellenére is télen ilyen az erdő. Ezzel együtt a hőmérséklet elkezdett zuhanni. A lassú tempó és a fáradság miatt ilyenkor ezt még hosszabbnak érzékeli az agy és ez további feszültséget generál. A falu határától nem messze már koromsötét volt, amikor is egy terepjáró közelített felénk, megálltak és kiszóltak, hogy értünk jöttek. Én, mint a csapat vezetője mérlegeltem, és úgy ítéltem meg, inkább letoljuk most már azt pár száz métert. Később kiderült, a srácok küldtek értünk, mert aggódtak, a járgányban pedig a szállásadónk volt. Ez van, én bizalmatlan ember vagyok.
Olyan negyed hat körül értünk a szállásra, ahol már várt minket Marika néni meleg bablevessel és vaddisznó pörkölttel. Különváltam a lányoktól és a két sráccal ettünk. Ennek legfőbb oka az volt, hogy beázott a cipőjük, és csuromvizes volt a ruhájuk, nem szerettem volna, ha megfáznak, míg átérünk a konyhába, ami a ház másik végében volt. Így ők a szobában ettek, ahol a fűtés ellenére sem volt több 16-18 foknál. Viszonylag gyorsan mindenki eltette magát, én pedig magamra vállaltam a kazán üzemben tartását, amit még este tíz körül meg is pakoltam.
Hajnal háromkor aztán arra ébredtem, hogy nagyon fázom, így összekaptam magam és halkan kiosontam, hogy megnézzem maradt-e parázs. Nem sok, de volt még, így teletömtem ismét fával a szerkentyűt, megvártam, míg lángra kap és irány vissza. Ekkor -8 fokot mutatott a telefonom. Öt óra után szólt az ébresztőm – ugyanis a srácokkal abban maradtunk, hogy reggel hatkor indulunk – és arra lettem figyelmes, hogy a radiátor jéghideg volt. Kimentem ismét a kamrába, és csak füstölgött a fa, nem égett, véletlenül bezártam az alsó ajtót is, ahol levegőzött volna, tehát nem ment a fűtés. Gyorsan korrigáltam a hibámat, felöltöztem, Annától búcsút vettem, és átmentem a srácok rezidenciájára. Már menetkészen vártak, indultunk.
Holdfényes volt a hajnal, és meglehetősen hideg, felcsaptuk a fejlámpákat és meneteltünk ki a faluból, be a sötét erdőbe. Minden ruhám felvettem, amim csak volt, gondoltam most majd kiderül, mit kaptam a pénzemért. Könnyű teherrel mentem, csak a legszükségesebb dolgok voltak nálam, minden mást Annánál hagytam. Velük azt beszéltük meg, hogy Miskolcon fogunk találkozni nagyjából 17 óra körül, ugyanis az én célom a 15:30-as vonat volt, Bódvaszilason.
Elég jó tempóban haladtunk, egyedül sem mentem volna gyorsabban és közben kedélyesen beszélgettünk a srácokkal a tegnapi napról és arról, ami aznap vár majd ránk. Majd szép lassan mindenki elhallgatott és csak a talpunk alatt ritmikusan ropogó hó hangzása keltett zajt. Emellett én csak egy dologra figyeltem, hogy folyamatosan igyak, no nem azért mintha annyira szomjas lettem volna, hanem mert tudtam, ilyen hidegben percek alatt befagy az itatóm. Nagyon naiv voltam, hogy azt hittem ez megoldás lesz a problémára. Negyed órán belül be is fagyott.
Ekkor értünk be Rakacaszendre, ahol arra lettünk figyelmesek, hogy kesztyűben is nagyon fázik a kezünk és az arcunk is fájt a hidegben. Már pirkadt és az egyik faluban élő bácsika ránk dobta egy köszönés kíséretében, hogy nem éppen a legjobb időben bóklászunk itt, ugyanis -14 fok van jelenleg. A falu népességének összetételét nem ragoznám túl, legyen elég annyi, hogy bementünk kávézni egy kisboltba – leginkább azért, hogy kiolvadjon az itatóm – de az biztos, hogy itt bármit ejtettem volna le, az nem koppant volna, az tuti. Plusz vizet nem volt kedvem cipelni, úgy voltam vele, ha kell, víz nélkül is végigmegyek.
Továbbálltunk, a srácok felajánlották, hogy adnak inni, de büszkeség is van a világon, így nem fogadtam el. Megeszem, amit főztem, és különben is, ha ők nem lettek volna, én valószínűleg akkor is lenyomtam volna ezt a szakaszt. Felértünk egy dombtetőre, ahol egy magányos fa állt, innen elképesztő panoráma tárult elénk. Néhány száz méter után már látszott a következő falu, Tornabarakony. A község nagyon más képet festett, mint az előző. Takaros házak, rendezett udvarok és egy gondozott temetővel körülvett szép templom várt minket, de a házak lakatlanok voltak. Csak egy-egy kémény pöfögött. Pecsételtünk egyet és egy rövidet pihentünk a napsütésben. Közben próbáltam kiolvasztani a befagyott itatómat, de nem engedett. Elindultunk egy műúton, majd ismét befordultunk az erdőbe, ahol kisvártatva egy tucat terepjáró tessékelt félre minket az útból. Vadászok voltak, akik éppen hajtásra készültek és jelezték nekünk, hogy bizony legalább egy órás kényszerpihenőre számíthatunk az út ezen szakaszán. Ez nem volt túl jó hír, tekintve, hogy ekkor úgy tűnt, talán elérhetem a 13:30-as vonatot is, ha kapkodom a lábaimat, ráadásul a srácoknak is hasonló volt a tervük, a vacsorájuk volt a tét, ugyanis a bódvaszilasi Coop 14:00-ig tartott nyitva szombaton. Tanakodtunk egy ideig, hogy mi legyen, aztán végül arra jutottunk, hogy legalább betekintést nyerhetünk a vadászok világába is, ha már így alakult. Röviddel ezután utolértük a konvojt. Már éppen készülődtek, de utunkra engedtek minket, bár egyúttal óvatosságra is intettek, jelentsen ez bármit is.
Az út itt elkezdett emelkedni a Cserehát legmagasabb pontja felé, ahol Tamás igen erős tempóval rukkolt elő, le is szakadtunk Tiborral. Számolgattam fejben és egyre erősebben élt bennem az a gondolat, hogy ha ezt a tempót végig tudjuk tartani, akkor meglehet az a vonat. Peregtek a kilométerek, továbbra is jól haladtunk, közben folyamatosan ment a hülyéskedés is, igazán jó hangulatban telt az út, amikor elérkeztünk a lejtős részhez. Kellemetlen fajta, meredek lejtő volt. Sziklás-avaros, melyet helyenként fagyott, más helyeken olvadt hó fedett be. Ezen a szakaszon az élre álltam és levezettem a csapatot Bódvarákóig, ahol először látszott az, hogy a srácok kezdenek fáradni és nekik bizony még nagyon sok volt hátra, nekem meg már csak sík terep és jó 5 kimi volt a célig.
Rápillantottam az órámra és nehéz szívvel ugyan, de meghoztam a döntést, különváltam tőlük, annak ellenére, hogy nagyon élvezetes volt velük tartani, de nem akartam lekésni a vonatot és plusz 2 órát dekkolni. Pecsételtünk közösen egy utolsót, Tamás még ellátott némi infóval, hogy vár rám egy tériszonyos rész, egy hídon kell majd átmenni, legyek óvatos. Majd búcsút vettünk egymástól, én pedig maximális sebességre kapcsoltam, ami az én esetemben 6 km/óra körüli tempót jelent ilyenkor.
Elhagytam a falut és rövidesen elérkeztem egy elhagyatott vasúti sínhez, ahol a telefonom szerint a töltésen, az útjelző szerint mellette kerülővel kellett volna haladni. Maradtam a saját térképemnél, és a rövidebb utat választottam, biztosra akartam menni a vonat elérését illetően. Jött is az említett híd, de nem volt vészes, aztán jött még egy és jött a harmadik, ami a Bódván vitt keresztül. Ekkor a telefonom szerint már bőven időben voltam, így szusszantam egyet és nekiveselkedtem a veszélytelennek nem mondható mutatványnak. A híd jó 5-6 méter magasan ívelt át a folyó felett, a sínpár mellett pedig volt egy-egy 30 cm széles perem. A gond az volt, hogy végig szegecsek voltak rajtuk, ezen pedig hó és jég, és persze ott van a tériszonyom is.
Erőt vettem magamon és elindultam, de a közepénél megálltam egy pillanatra, ami nagyon rossz ötlet volt. Valahogy összeszedtem magam és átértem, de nem volt kellemes. Ugyanakkor célom is, hogy ezt a fóbiámat leküzdjem, ez a terep pedig kezdésnek éppen megfelelő volt ehhez. Túljutva ezen a nehézségen azon kaptam magam, hogy már 2 km sincs a faluig és még mindig van 45 percem a vasút indulásáig. Komótos tempóban elértem az állomást, elégedetten bélyegeztem egyet, majd beültem a váróterembe, és összegeztem magamban az elmúlt két nap eseményeit.
