Kezdettől fogva ezt a szakaszt vártam a legjobban az elsők közül. Nem csak azért, mert szeretek visszatérni azokra a helyekre, ahol már jártam korábban, hanem mert imádom a várakat, szurdokot, barlangot, és itt egyszerre volt minden a felsoroltakból, ráadásul az útvonal érintette Derenket is, a tragikus sorsú szellemfalut. Egyszóval minden adott volt egy igazán látványos, a maga nemében páratlan túrához, amit ketten tolunk majd végig.
Haladjunk szépen sorjában. Korán indultunk otthonról, hogy lekocsikázzunk egészen Komjátiba, ami a határtól pár kilométerre fekvő csendes kis falu, Borsodban. 11:30-kor értünk a szálláshoz, ami nagyon hangulatos, túrázóknak való hely volt. Tágas, jól felszerelt konyhája és nappalija volt, fatüzeléses kályha ontotta magából a meleget, és igazán kedves volt a vendéglátónk is. Szívesen maradtunk volna itt még egy napot. Láblógatásra sajnos nem volt időnk, így összepakoltuk az alap csomagot az előttünk álló 9 km-es bemelegítő túrához, és elindultunk Szlovákia felé, a Szádelő szurdokvölgyhöz.
Szikrázóan napos idő volt. Végre megtörtük az átkot. Ugyanis amikor Anna velem tart, akkor rendszerint köd fogad minket a kilátópontoknál. Odaértünk a hasadék bejáratánál lévő parkolóhoz és elindultunk a völgy gyomrába. Az út mellett meredek sziklafalak tornyosultak, melyet a Szár-patak vájt ki magának sokezer év alatt. Ahogyan haladtunk befelé, a nap, alacsony állása miatt már nem sütött be a völgybe, és ezzel együtt a száraz talaj és pozitív hőmérséklet átváltott jeges, nehezen járható úttá, és mínuszos levegőre. Ez egyébként jellemző volt az elkövetkező 3 napra, bár akkor ezt még csak sejtettük, de reméltük, hogy tévedünk majd. Mindenesetre engem meglepett.
Elérkeztünk a visszafordítóhoz, ahol egy tartós, de kevésbé meredek kaptató vitt fel a tetejére, nagyjából 570 m szint közelébe. Ismét váltott az idő télből tavaszba, de fent jó 10 cm-es tömör hó volt a talajon, jellemzően a nagyobb tisztásokon, ahol érvényesült a szél ereje. Kanyarogtunk a nem túl jól jelölt turistaúton, és néha-néha a fák mögül már felsejlett az, ami nemsokára várt ránk élesben is. Az ösvény hirtelen elkezdett nyugat felé fordulni, a sziklák tetejéhez, és elkezdtek ritkulni a fák, majd elénk tárult a lenyűgöző panoráma. A lélegzetünk is elállt. Ilyen panorámát nem minden nap lát az ember, nekem elhihetitek. Videóztunk, fotóztunk, majszoltuk a kajánkat, később csak csendben ámultunk a tájképen, nem lehetett betelni vele. Nehezünkre esett továbbindulni, de egyrészt éhesek voltunk, másrészt már közeledtünk a délután három órához, és még be akartunk nézni a közelben lévő Tornai vár aljában található kajáldába. A lefelé vezető út helyenként sziklás, de könnyedén teljesíthető volt, leértünk a parkolóba, és egy kis pakolászás után elindultunk a vár felé.
A fogadóhoz érve már kezdett sötétedni, amikor beléptünk az ajtón, akkor egy morcos fejű lány nézett vissza ránk, az egész hely tök üres volt. Normál körülmények között ezzel a lendülettel sarkon fordultunk volna, de most kockáztattunk, bejött. Finom volt a kaja, még csomagoltattunk is magunknak vacsorára. Ezután irány vissza Komjátiba, és ezzel a szlovákiai kaland véget is ért, nagy bánatunkra, első nap pipa.
Másnap hajnali 5 óra körül keltünk, hogy el tudjuk csípni a napfelkeltét. Ami azonban ennél is fontosabb volt, hogy még világosban beérjünk Aggtelekre, amitől olyan 35 kimi és bőven 1000 m feletti szint választott el. Rögtön egy masszív emelkedős rész jött, de a körülmények ideálisak voltak a túrázáshoz, leszámítva, hogy egy kis időre megint befagyott az itatórendszerem, sőt az Annáé is. Amint felértünk a hegygerincre jött is az első pecsételő hely, a hegy hátoldalán található Szabó-pallag erdészház. Itt megint tömör hó fogadott minket, ami nem volt jó előjel, ha arra gondoltunk, hogy a mai napon szinte végig völgyeken, vagy a hegy északi oldalán kalandozunk majd.
Viszonylag lassan, de azért haladtunk Szádvár felé, ami egyre nagyobbnak tűnt, ahogyan közeledtünk. A hegyet megkerülve egy szerpentin vitt fel rá, s amikor felértünk ismét csodás panorámát kaptunk a napsütéses időben. Még az Alacsony-Tátra egyes csúcsait is lehetett látni. Én elememben voltam, de észrevettem, hogy Annát kivette a mostani emelkedő, és bár a szintek jelentős része mögöttünk volt, a végén lesz egy szívós rész Jósvafő után. Sok volt még hátra, ő viszont a fáradság miatt picit nyűgös lett és lefelé menet össze is zörrentünk elég rendesen. Mindkettőnk fejében volt mindenféle gondolat, de azzal azt hiszem mindketten tisztában voltunk, hogy azt a napot így nem lehetett végigcsinálni, meg kellett beszélnünk a dolgokat. Akkor és ott. Megtörtént és folytattuk utunkat, de azért ez bennünk maradt egy jó ideig, viszont következett Derenk, amihez át kell szellemülni, mert egy szomorú hely, a mai napig tele emlékkel és érzelmekkel. Szerencsére egyedül tudtuk kiélvezni ezeket a pillanatokat, az órámra pillantva azonban indulásra szólítottam fel magunkat, mert vészesen telt az idő.
A következő szakasz Szelcepusztáig egy kocsik által járt, jeges-havas út volt és itt már egyre erősebben mutatkoztak a kimerülés jelei az Annán. Még csak az út felénél jártunk. Megálltunk egy esőbeállóban pihenni, ahol magába erőltette az energiazselét és indultunk tovább. A faluba érve egy műút fogadott, aminek életünkben nem örültünk ennyire. A legrosszabb azonban az volt, hogy elhúzta előttünk a remény sugarát, hogy ez ilyen lesz Jósvafőig. Sajnos gyorsan kiderült, hogy két választásunk marad. Vagy megyünk a kéken be az erdőbe, ki tudja milyen terepen, vagy rövidítünk egy saras-jeges mezőn egy völgyben kanyarogva, ami ugyan rövidebb lesz, de mentálisan igen megterhelő. Ugyanis nyílt terepen sokkal nagyobbnak tűnik minden távolság, és ezen a részen bő 7 kimit kellett megtennünk. Egy örökkévalóságnak tűnt. Leverten, fáradtan értünk Jósvafőre, ahol jött a feketeleves, még 200 m szint, a havas jeges erdőben. Mondanom sem kell, hogy itt már én is kezdtem fáradni, és belegondolni is szörnyű volt abba, hogy akkor az Anna milyen állapotban lehet.
Elvánszorogtunk a Baradla-barlang kijáratához és ott, amit lehetett beletukmáltam, mert anélkül nem jutott volna át a hegyen az tuti. Összeszedte minden megmaradt erejét, és sok pihenővel tarkítva, de felértünk a tetejére. A nap eközben már lebukott, így egyre fenyegetőbb lett ismét a sötétedő erdő. Szokásos módon Annára ez igen ösztönzően hatott, így a pihenőket ikszeltük és még a tempóján is tudott emelni. Azonban –magunkhoz képest – így is lassan haladtunk, és már nem tudtam mit mondjak neki bíztatásképpen, egyáltalán mondjak-e neki bármit is. Arról végképp nem akartam neki beszélni, hogy medvelábnyomot véltem felfedezni a hóban. Hát meneteltünk tovább, de az út csak nem akart véget érni és őszintén mondom, hogy nem sok választotta el attól, hogy négykézláb másszon, mert olyan szinten volt fáradt. Végre elértünk az Aggteleki barlang tetejéről induló lépcsősorhoz. Csodás kilátás nyílt innen, persze ezen a ponton ez már nem volt élvezhető számára, nekem azért beugrott a kép még tavaly nyárról, amikor felnéztem ide és tudtam, télen majd innen érkezem.
Lebotorkáltunk a lépcsőn és alul a kempingnél pecsételtünk egy utolsót aznapra. Már erősen szürkült, de alig 1 kimi volt hátra a szállásig. Lepörgettük. A panzió nagyon klassz volt, modern, tiszta, egyáltalán nem a megszokott „kéktúrás”, hanem nekünk való színvonal. A kertben jakuzzi is volt, ami télen is üzemelt, de ehhez sem cuccokat, sem erőt nem hoztunk magunkkal. Kihámozódtunk a felszerelésünkből, lefürödtünk, rendeltünk pizzát meg levest egy szlovák étteremből, és nem sokkal ezután aludtunk is. Egészen reggel hatig, ami nagyon jólesett. Hétkor pedig – csak a mi kedvünkért – kinyitott az étterem és várt minket a reggeli. Igazi terülj-terülj asztalkám volt. Olyan napindítót raktak elénk, hogy csak néztünk. Friss kenyerek, felvágottak, sajtok, dzsemek, sült virsli, tojás, nem beszélve a kávéról, teáról vagy éppen az elmaradhatatlan narancsléről. Mindezt egy végletekig megtervezett helyiségben, minden passzolt mindenhez, a pultos högy kedves volt, szóval el is vertünk itt bő 35 percet, isteni volt. Konstatáltuk, hogy ide egyszer még visszatérünk. Felöltöztünk és nekivágtunk az aznapi „30”-asnak. Tudtuk, hogy ez egy kevésbé megerőltető nap lesz, mivel kevésbé szintes és előre kalkulálható terep vár ránk, így bizakodtunk, hogy elérjük a 16:32-es vonatot Putnokon. Így kezdődött.
Persze ekkor már a lábunkban volt jó 40 kimi, így azért elbízni se akartuk magunkat, mindenesetre az Annán nem látszódott az előző napi gyötrelem, így hát ráfordultunk a határkövek mellett haladó útvonalra. Természetesen itt is a száraz és a jeges útszakaszok váltogatták egymást, néhány kilométer múlva aztán déli irányba terelt minket a jelzés és behatoltunk az erdőbe, ami egy eseménytelen szakasz volt, leszámítva, hogy álló helyzetben taknyoltam egyet. Mindentől függetlenül egészen jó időt mentünk eddig, a telefonom sokat sejtetően végig 16:30 körüli érkezési időt vizionált.
Zádorfalva közelében kiértünk az erdőből és kaptunk egy kis dombvidéki panorámát. Rátértünk a hómentes műútra, ahol végre a saját tempónk szerint tudtunk haladni. Ugrott is az óra 15:20-ra. Beértünk a faluba, ahol egy gyors pecsételést követően összetalálkoztunk egy másik kéktúrázóval, aki az ellenkező irányba haladt. Mindketten jól ráijesztettünk a másikra, hogy mi vár még rá az előtte lévő szakaszokon, és ezzel a batyuval mentünk mi is tovább. Ekkor játszottunk el először a gondolattal, hogy mekkora érzés lenne, ha elkapnánk a 14:32-es vonatot. A telefonom ekkor már 14:50-es érkezést számolt, így joggal bizakodtunk, azonban megint egy nehezen járható szakasz következett, sűrűn benőtt bozótosban haladtunk, ahol a talaj ismét havas-jeges volt. Szerencsére nem tartott túl sokáig, de az látszódott, hogy Annát ezek a kisebb emelkedők is megviselik, az óra pedig ugrott 15:15-re. Bár kiértünk a rekettyésből és a gerincen haladtunk tovább, a tempót nem tudtuk igazán fokozni, így Gömörszőlősre érve csak 14:50-re tudtuk az időt javítani. A falu egyébként – nincs rá jobb szó –nagyon cuki volt, rendezett, és itt minden passzolt mindenhez, mintha nem is Borsodban lettünk volna. Egyedül ebben a faluban nem volt zavaróan rossz a levegő. Bélyegeztünk egyet a Néprajzi múzeum bejárata mellett és úgy döntöttünk, megcélozzuk azt a vonatot.
Innentől az út jelentős része aszfalton vitt, így ki tudtuk aknázni a bennünk rejlő, megmaradt erőt, ami komoly sebességgel párosult. A következő falu Kelemér volt, ahol már 14:39-et mutatott a számláló. Elhittük, hogy sikerülhet. A falu határában láttam egy kompozíciót, amit szívesen lekaptam volna, de úgy voltam vele, ne pazaroljuk az időt, lehet, hogy éppen ezen fog múlni. Villámgyors bélyegzés után robogtunk tovább, ahol ismét emelkedő következett, ismét ugrott az óra 15:00 fölé.
Mivel ekkor már 10 kimi alatt volt a táv, azt javasoltam Annának, hogy engedjük ezt el, felesleges szétcsapni magunkat. Azt mondta nekem, hogy menjünk fel a tetejére és majd ott számot vetünk. Ekkor a kék ismét bevitt az erdőbe a Mohos-tavakhoz, de mivel már elegünk volt a hóból és jégből, illetve a két órával korábbi vonat elérésének reménye is beleégett a fejünkbe, mi maradtunk a műúton és tovább fokoztuk a tempónkat. Az óra ismét 14:50 alá bukott, folyamatosan elemeztem az időt, és arra jutottam, hogy futnunk kell, ha meg akarjuk csinálni. Anna rávágta, hogy nyomjuk le.
Elkezdtünk futni, szakaszosan, olyan 500 méter futás, majd 1 km gyors gyaloglás. Az volt a pihenő. Közben kifogyott az ISO-ja, így az enyémből ivott, amikor egy pillanatra megálltunk. Az óra 14:40 köré módosult. Tovább toltuk, immár annyira beszívott minket a teljesítmény hajszolása, hogy semmi mással nem voltunk hajlandóak foglalkozni, sem a táj szépségével, sem a fizikai fájdalmunkkal, csak a cél lebegett a szemünk előtt. Még az appot is lekapcsoltam, hogy ne is lássam azt a fránya időt. Egy idő után a kék visszacsatlakozott a műútra, és őszintén mondom, hogy ekkor teljes sebességgel mentem, ahogyan csak bírtam és Anna a 20 cm-rel rövidebb lábaival, megviselten, a tegnapi többszörös mélypontja után is tartotta velem a lépést kilométereken keresztül. Lenyűgöző teljesítmény volt részéről, egymást pörgettük folyamatosan és újra nekiálltunk futni, már csak 4 kimi volt hátra.
Ekkor bekapcsoltam az órát, és vártam a csodát, hogy mutasson 14:30 alatti időt, de sajnos 14:39 volt minden erőfeszítésünk ellenére. Mentünk még egy kilométert, közben folyamatosan arról beszéltünk, hogy meglesz, és a térképet nézegetve én is úgy éreztem, hogyha neccesen is, de meglehet. Végül az utolsó 3 km-nél úgy döntöttünk, hogy elengedjük, mert az óra számlálója nem csökkent, és 7 percet nem fogunk tudni már faragni, Anna nem tudott már futni, még bélyegezni is kéne, meg eleve mi van, ha hamarabb megy a vonat és még éhesek is voltunk. Egyszóval irány a Havanna étterem, bezabálunk és elérjük az eredeti, 16:32-es vonatot.
Visszavettünk hát a tempóból és ballagtunk a falu felé. Iszonyatosan büdös volt, itt aztán égettek a kályhákban mindent, amit értek. Már csak olyan 1,5 kimi lehetett hátra, amikor ránéztem az órára és 14:36-ot mutatott. Fogalmunk sem volt, hogy ez most hogyan lehetséges, de az ösztön, az akaratunkat mindenáron érvényesítő őserő előjött belőlünk és felpörgettük a tempót még egyszer, utoljára, anélkül hogy megbeszéltünk volna bármit is. A falu főterén állt egy autó, egy srác ült benne, odarohantam és dióhéjban vázoltam neki a szívességet, amit kérnénk tőle, amire vállrándítással reagált, hogy ő most erre nem ér rá.
Buktunk emiatt egy percet és ez annyira feldühített minket, hogy elkezdtünk futni. Sokáig nem bírtuk a strapát, az óra ekkor 14:34-et mutatott. Már csak 500 méter volt hátra, amikor mondtam Annának, hogy muszáj lesz egy kicsit még futni, különben bukjuk. Képtelen volt rá, így mentünk tovább a maradék erőnket összeszedve, ahogyan csak bírtunk. Úgy éreztem lekéssük a vonatot.
Pár pillanat múlva hallottam, a pályaudvaron megszokott csengő dallamát, és láttuk, ahogyan begördül a vonat. Elkezdtem sprintelni, hátranéztem, Anna elcsukló hangon kérdezte, hogy ez a mienk? Igen, feleltem, és rohantam. A tervem egyszerű volt. Bármi áron, de feltartom a vonatot. Szerencsére egy utas babakocsival szállt fel, ezzel időt nyertünk, én meg rohantam a kalauznőhöz, és próbáltam nyálfröcsögősen lihegve elmondani neki, hogy miért várjunk még az indulással. Visszanéztem és ekkor láttam, hogy fut az Anna és el fogjuk érni, el fogjuk érni azt a rohadt vonatot.
