OKT 7 – Sirok – Mátraverebély

Ez a hegy külön polcon van. Azt mindenki pontosan tudja, hogy az egyetlen hegyünk, ami éppen csak, de azért benéz 1000m fölé. Iskolás korom óta imádom fürkészni a térképeket, meg az atlaszokat, de már akkor feldühített, hogy miért csak ez az egy nyamvadt hegyünk van, ami 1 km feletti. Mér-mér, mer a többit hagytuk, hogy elvegyék. Azér.

Van egy másik fontos ok, amiért ez a kedvenc hegyem. A Mamám mezőkövesdi volt, és gyerekkoromban sok kalandról mesélt, amiket a Mátrának köszönhetett. Döbbenet, de még a TV-je is Mátra volt, nagyon menőnek gondoltam kicsinek. Gyerek fejjel úgyis minden hatalmasnak tűnik, nekem pedig ezek után ez a hegy volt a Himalája. Szóval ez lett a Mama-hegy. Így hívtam magamban. Ha ezen a hegyen vagyok, Ő is velem van.

Viszont az felettébb furcsa, hogy bár sokszor jártam a Mátrában, túrázni csak a tavalyi MATT-on voltam itt először. Nem is bíztam semmit a véletlenre, alaposan felkészítettem magam előtte, hogy bírjam a strapát, de erről talán majd egy másik történetben mesélek.

Szóval a „7”-es. Amikor e sorokat írom, olyan káosz van a fejemben, ami ritkán szokott lenni. Úgy indult az egész, hogy egy komolyabb kihívást kerestem, meg némi kalandot. Fene se gondolta, hogy az OKT-val fel fogok ülni egy érzelmi hullámvasútra. Pedig ez történt, és hol van még a vége.

Pontosan abban a buszmegállóban szálltunk le, ahol 2 héttel korábban véget ért a kaland. Lőttünk egy szelfit – várral a háttérben – és elindultunk. ( szint: 150 m ) Egyetlen célunk volt csupán, hogy 18:00, vagyis sötétedés előtt felérjünk a Kékesre. Ekkor 10:15 volt. Egy pár is elindult a mi irányunkban, de viszonylag gyorsan leráztak minket. Sirok határában sétálva már jócskán fölénk tornyosult a Mátra keleti vonulata, sőt a távolban feltűnt a Kékes és Galya-tető is. Nyomasztóan masszívnak tűnt. A nehézsége nem a magasságában rejlik, hiszen – e tekintetben – sok hegyünk van a közelében, hanem abban, hogy kemény, tartós emelkedők próbálnak rávenni arra, inkább fordulj vissza. A héten munka közben többször is rám tört az érzés, hogy bár pontosan tudom, mit tartogat ez a túra, de ennek ellenére, vagy talán pontosan emiatt tartok ettől a hegytől. Semmiképpen nem lehetett félvállról venni az 1. napot, ami 22km-en 1350m szinttel párosul. Mentálisan és fizikálisan is teljesen ráhangolódtam. Pusztán ki akartam élvezni a pillanatokat, a teljesítményt most is igyekeztem kizárni. Később kiderül, hogy sikerült-e.

Az első néhány kilométert az országúton kellett megtenni, mely a völgyben kanyargott, majd egy határozott jelzés beterelt az erdőbe minket és abban a pillanatban el is kezdett emelkedni az út. Megérkeztünk a Mátrába. Anna már a nulladik ponton fájlalta a csípőjét, ami nem volt jó előjel, hiszen nagyon sok szint volt még hátra. Egy rövid, bokros részen tekergett az ösvény és egészen kíméletesen vitt felfelé. Vissza-visszapillantva máris részpanorámában gyönyörködhettünk, köszönhetően a vegetációs időszaknak, és ez a teljes úton végigkísért, sőt, csak fokozódott. Elértük a Kalapos tetőre vezető gerincútvonalat, ahol jobbra pillantva megláttuk Sirokot, és a fölötte magasodó várat. Már most egy szintben voltunk vele. ( 380 m )

Borongós idő volt, de a nap ekkor megvilágította a falvat és környékét. Egy rövid időre sárga ruhát öltött a vidék. Az út hirtelen balra fordult, jött is a következő látvány, a Galya-tető. Ezen a ponton már élénken fújt a szél, nem védett az erdő. Nehéz is volt aznap eldönteni, hogy kabátban menjünk, vagy pólóban. Folyamatosan öltöztünk, attól függően, hogy lejtőn, vagy emelkedőn haladtunk. Következett a Gazos-kő. ( 507 m )

Innen már látni lehetett a Bükk nyugati oldalát, sőt a távolban a Szlovák hegyeket is. Képtelenség volt sokáig élvezni a táj szépségét, mert egyre erősebben fújt az északi szél. A hőérzetet nagyon roncsolta. Továbbálltunk. Innen egy terepjárós úton meneteltünk, lassabb tempóban. Annán ismét látni véltem a fáradság első jeleit. Nem az erejével volt a gond, hanem a csípőfájdalmával, melyhez ekkor már társult egy kis térdfájás is. Ezek ilyenkor viszik az energiát, főleg, ha nem tudod elterelni erről a figyelmedet. Az én szervezetem is szokott időnként hisztizni, de én ugyanabban a tempóban tolom tovább, és általában néhány kilométer múlva elmúlik a fájdalom, talán a testem rájön, hogy hiába a jelzés, én mit sem törődök vele, majd ha végeztem, akkor fájhat. Egy elágazásnál belefutottunk két srácba, akikkel szóba elegyedtünk. Elkezdték ecsetelni, hogy 3-4 éve kezdték a Kéket, és annyira fanatikusok, hogy még decemberben is mentek egy szakaszon. Mosolyogtam egyet, aztán elköszöntünk egymástól, kitartást kívánva a további ki tudja hány évhez. Sejtettem, hogy a hosszú hétvégén lesznek majd túratársak de, hogy ennyi, arra nem számítottam. Néhány pillanat múlva egy csaj húzott el mellettünk egy igen meredek kaptatón, mint megtudtam éppen tréningezett a közelgő Mátra bércre. Az emelkedő végén már 676 méteren, a Szederjes-tetőn voltunk.

Innen visszaadtunk bő 100 méter szintet, majd jött a következő emelkedő, a Nagy-zúgó hegy. ( 637 m ) Ezek rövid, de meredek kaptatók, sziklákkal tűzdelt és helyenként avarral borított talajjal. Nyelik az energiát, még attól is, akinek van kondija. A telefonom szinte végig 17:00-18:00 közti érkezést mutatott, attól függően, hogy éppen emelkedőn, vagy lejtőn mentünk. Ismét visszaadtunk 50 métert, majd jött a Jagus csúcsa. ( 620 m ) Ereszkedtünk újabb 110 métert, és elértük a Domoszlói kaput, egy tisztást, ahol voltak padok, és végre szélcsendes helyen tudtunk pihenni egyet. A következő kaptató Oroszlánvárhoz vitt, kb. 350 méteren belül kellett leküzdeni közel 95 méter szintet. Meredek volt. Ekkor egy csoport jött lefelé, és mögöttünk felfelé is. Mi meg kihasználtuk az alkalmakat egy kis szusszanásra, amikor éppen elengedtünk pár arcot. Egyikük bemotivált minket, hogy bizony sötétben fogunk felérni az adótoronyhoz. Anna ettől nem lett túl boldog, se túlzottan gyors, nagyon megviselte már ez a szakasz. Megint lejtő, aztán megint kemény emelkedő jött. Most éppen a Cserepes-tető mellett vitt az út. ( 695 m )

Ettől a ponttól kezdve úgy próbáltam segíteni neki, hogy az emelkedőkön vittem a hátizsákját, tehermentesítve ezzel 5-6 kilótól. Ezután a túra levitt 640 méterre, majd felvitt 715 méterre, ez volt a Szár-hegy. Végre eljött a pénteki nap első pecsételése, pedig már a szakasz kétharmada mögöttünk volt, ja és megint lementünk 620 méterre. Itt beértük a korábbi 5 tagú fiúcsapatot, akik aztán hamar elléptek tőlünk. Egyikükkel beszélgettünk is, ők Galyatetőig mentek. Nekik sok volt még hátra. Utunkat lankás emelkedőn folytattuk a Markazi-kapuig. Innen már ismertem az utat, és úgy derengett, hogy már nem kell visszaadni a szintből többet, és csak finoman fog végig emelkedni. Emlék alapján megítélni egy szakaszt, ahol már korábban jártál, becsapós lehet. Ugyanis nagyon nem mindegy, hogy akkor éppen milyen kedvvel és milyen fáradtan mentél az adott etapon, ettől függően fogod könnyűnek, vagy éppen nehéznek érezni. 4 kimi volt hátra, és 680 méteren voltunk, ebből az következett, hogy az előttünk álló szakasz minden volt, csak könnyű nem. 16:40 körül jártunk ekkor.

Valóban óvatosan emelkedett felfelé az ösvény a hegyoldalban, egy nyomvonal szélességben, mely jól ki volt taposva. Én ezeket szeretem a leginkább, jól lehet haladni rajtuk, és még éppen kellemesen izgalmas is a tériszonyom miatt. Anna ekkor már abba az állapotba került, amikor nem foglalkozol a tájjal, fájdalommal, csak a lépéseket számolod, és a perceket, melyek nagyon lassan akarnak telni. Ugyanakkor sötétedni gyorsan szokott, amikor a nap már lebukik a hegyek mögé. Elértük a Disznó-kő kilátópontot, 720 méteres magasságban. Lerogyott egy kőre és megkérdezte, Kékesről mikor megy busz holnap. Egyszerre nagyon szomorú lettem, közben magamat hibáztattam, harag is lett bennem és valahol felszabadultam. Szomorú lettem, mert mi egyek vagyunk és megint hozott egy nehéz döntést. Ő nagyon nem élvezné ezt holnap, én viszont nagyon fogom élvezni. Hibáztattam magam, mert tudom, Annának a meredek emelkedés a gyenge pontja, és ezt nem vettem kellőképpen figyelembe, amikor elhívtam ide. Ráadásul aznap vagy emelkedett, vagy lejtett, sík terep a hegyen 1 méter sem volt. Felszabadultam, mert így már nem kellett kizárnom a teljesítményt, nekem az nyújt igazán élményt, ha felszánthatom az utat. Ettől még ugyanúgy be tudom fogadni a tájat és át tudom élni a kalandokat, de belül nagyon jó érzés, amikor mindezt új rekordokkal tűzdelve tehetem meg. Haragudtam, leginkább a hegyre, hogy megszívatott minket, holott mi csináltuk magunknak ezt, nem a hegy. Mégis nekem szükségem van egy bűnbakra, amit okolhatok ezért, és revansot vehetek rajta. Ilyenkor nálam beindul az adrenalin, kizárom a külvilágot, a folyamatot pedig már nem tudom leállítani. Így születnek a rekordidők az én esetemben. Abban a pillanatban tudtam, hogy másnap bedarálom majd a hegy másik felét.

Tehát összeszedtem az Annát és elindultunk felfelé, már csak kb. 2 kimi volt hátra, de most az emelkedő is nehezedett. Felértünk a Sas-kő nyergéhez, ami egy nagyjából 2-3 méter széles gerincre vitt fel, jobbra-balra szakadékkal, az utat pedig vastag avarréteg borította be. Nem volt veszélytelen mutatvány, főleg, hogy ekkor már erőteljesen szürkült, és hideg szél fújt. Egy pillanatra álltunk csak meg a panoráma miatt, és következett is az utolsó lövés, egy még nehezebb 100 méteres emelkedő. Sok pihenővel tarkítva, de felértünk a tetejére, az adótoronyhoz, ahol még mindig voltak jégfoltok. Nem adta magát könnyen a Kékes aznap.

Nagy nehezen megtaláltuk a szállást, a recepción senki. Aznap megüzenték nekem e-mailben 15:15-kor, hogy 16:00-kor bezár a bazár. Ja és 18:30-ig lehet vacsorázni. 18:20 körül voltunk ekkor. Iszkiri be az étterembe, és lehuppantunk egy üres asztalhoz, az legalább volt bőven. Ez a hely leragadt a 70-es éveknél. A retrók retrója, amivel nem is lett volna baj, de olyan bűn rossz kaját hoztak ki, hogy még éhesen is alig bírtuk leküzdeni. Illedelmesen megköszöntük a semmit és húztunk a szobába, ami ezek után egészen tűrhető volt. 22:00-kor már bőven aludtunk, ám számomra zaklatott volt az éjjel. Az ablakon keresztül hallottam a szél süvítését, forgolódtam, agyaltam a másnapon és realizáltam, hogy a következő nap is nehéz lesz.

Reggel még szállingózott a hó, amikor az étterembe mentünk reggelizni. Bár ne tettük volna. Nem hittem el, hogy azt is el lehet cseszni. Valami sósat szerettem volna enni, mivel minden tuningkajám édes, de egyetlen esélyem a dzsemes kenyér volt, hát letoltam egyet. Anna is magába gyűrte, amit be tudott fogadni a gyomra. Aztán kiballagtunk egy utolsó közös bélyegzésre a kapuhoz. Felmentünk a szobába, és elbúcsúztunk egymástól, úgy, mintha évekig lennénk majd távol, pedig csak pár óráról volt szó. Felkaptam a hátizsákomat és komótosan kisétáltam az épületből. Éreztem magamon a tekintetét, oldalra néztem, az erkélyről figyelt. Intettünk egyet, aztán utazósebességre váltottam. Banzáj! 8:31.

A hó már nem esett, de nagyon erős szél fújt, hajlongtak a fák rendesen. Elég para volt. Ráfordultam a sípályára, amit még mindig vastag, fagyott hó borított. Mellette azonban voltak nedves részek, ott haladtam lefelé, feleslegesen nem akartam vagánykodni. Szemben, a távolban a Muzsla csúcsát lehetett látni, ez gyakorlatilag a Mátrabérc nyugati végpontja, de én aznap nem mentem el addig, bár állítólag csodás kilátás nyílik onnan nyugat felé. Az út határozottan lejtett egészen Mátraházáig, jó tempóban lehetett haladni. Több célom is volt. Először is a Mátraverebélyről induló 14:58-as vonat elérése, másodszor 11:00-kor már a Galya-tetőn lévő kilátón szeretném csodálni a tájat, harmadszor pedig ezen a napon kizárólag én fogok előzgetni, engem senki sem fog. Ezekhez nem kellett azért őrült tempó, csak viszonylag erős, de azt folyamatosan fenntartva. A táv 28,8 km, melyhez 740 méter szint társul. Ami egyedül zavart, hogy 8 alkalommal is meg kellett állnom bélyegezni. Az ugyanis eléggé meg tudja törni a túra dinamikáját. 20 perc sem kellett és Mátraházán voltam, benyomtam a pecsétet, megcsodáltam a Pagodát és szedtem a sátorfámat.

Most, hogy elértem az üzemi hőmérsékletet, fokoztam kissé a tempómat. Az út még mindig lejtett, egészen 640 méter szintre vitt le, és ezen a szakaszon a műút mellettem kanyargott. Utolértem az első brigádot aznap, éppen egy fahídnál. Vegyes társaság volt, már ami a korosztályt illeti. Komótosan haladtak az egynyomtávos úton. Így illedelmesen megkértem őket, húzódjanak félre. Áthámoztam rajtuk magam, majd elkezdtem futni, hogy hamarabb lerázzam őket, és nyugiban mehessek tovább, aznap nem voltam beszélgetős kedvemben. A következő kanyarban fél tucat őz volt az úton, tőlem alig pár tíz méterre. Ledermedtem egy pillanatra, majd kaptam a kameráért, azok meg elkezdtek futni, ahogy bírtak. Gondolom azt hitték puskáért nyúlok. Az egyiket sikerült csak megörökíteni. Kisvártatva következett a Vörösmarty fogadó bélyegzőhelye, benyomtam, irány a Mátra-nyereg felé. A jobb lábam nagylábujján elkezdett nyomni a köröm, ugyanis előző este elfelejtettem levágni, ez öreg hiba. Még szerencse hogy nem volt hosszú a nap, különben bajban lettem volna emiatt. A nyereghez érve egy nagy útelágazáshoz értem és északkelet felé csodás panoráma bontakozott ki, a megritkított erdő miatt. 9:33.

Következett az első komoly emelkedő a Galya felé vezető úton, némi sárral fűszerezve. A Csór-hegy tetején találkoztam egy sráccal, már eléggé kivolt, ment a Kékes irányába, egyébként aznap még többen voltak az erdőben, mint előzőleg. A szombat már csak ilyen. Ezen a szakaszon is végig gerincen vitt az út, egészen a Vércverésig, ahol a következő bélyegző hely volt. Jobbra alattam Parádsasvár és a faluhoz tartozó kastélyszálló tűnt fel. Odavonzotta a tekintetet, és közben el is buktam egy kőben, annyira néztem. Ezután végre valahára az út bevitt a sűrű fenyőerdőbe. Ó, mióta vártam egy ilyen szakaszt. Fantasztikus érzés beszippantani a friss gyanta illatát és közben a tűlevélágyon menetelni. Nagy kár, hogy itthon kevés ilyen hely van. Az út ismét a műúthoz közelített, és közepesen, de folyamatosan vitt felfelé. Majd egyszer csak előbújt a nap, de azzal egy időben az eső is elkezdett cseperegni. Néhány lépéssel később ritkulni kezdtek a fák és megpillantottam jobb kéz felé a völgyet, majd a Bükk teljes tömbjét. Megálltam és továbbfordulva már látszódott a tegnapi útvonalunk, aztán a Kékes, ahol alig több mint 1 órája voltam, a másik irányban pedig a Galya-tető kilátójának teteje. Muszáj volt megállni, és ezt befogadni, erre időt kellett hagyni.

Amikor leülepedett a látvány, továbbálltam és a maradék bő 2 kimit is letoltam, és akkor jött az igazi csúcspont, a szó létező összes értelmében. Megpillantottam a kilátót, ahol azelőtt még sosem jártam. Régóta vártam ezt a pillanatot, felemelő érzés volt. 10:45.

A torony aljához érve szembesültem azzal a ténnyel, hogy belépőt kell fizetnie annak, aki fel akar menni. Rohadtul fújt a szél és egy rácsos szerkezetű lépcső vitt fel kb. 30 méter magasba, úgy voltam vele, ezt most inkább elengedem. Na de hol is kell pecsételni? Az alkalmazásomba ezt írtam fel magamnak: a bélyegzőhely a kilátó tetején lévő villámhárítón van. Mi van? Hol? Na, jó, akkor fel kell menni, de nem volt nálam apró. Így hát elkezdtem tarhálni az emberektől. Az egyik fószer megszánt és adott egy kétszázast, bedobtam, és elindultam felfelé. Ez a kilátó végig nyitott, egy kőépítmény körül visz fel a lépcsősor, a teteje pedig teljesen fedetlen. Fent brutális szél fújt, kapaszkodni kellett, különben az volt az érzésem, hogy menten feldönt. Komoly logisztikai művelet volt maga a bélyegzés is, de megoldottam két széllökés között. Ami viszont mindent überelt, még a tériszonyomat is feledtetni tudta, az – megkockáztatom – eddigi életem legszebb panorámája volt. Minden hegy látszódott, ami látszódhatott, a komplett Mátra, az egész Bükk, még a Zemplén is. Előttem volt a két és fél hónap alatt megtett több mint 400 km táv teljes egészében. Még a Magas Tátra havas hegycsúcsait is tisztán lehetett látni, ez pedig nagyon ritka jelenség. Rendkívüli pillanatok voltak, el is tettem a képet róluk.

Innen aztán tényleg fájó szívvel jöttem le, de idő volt, hát menni kellett tovább. Nagyjából szintben haladtam Mátraszentistván felé. Megláttam egy csapást, ami egy szirthez vezetett, megnéztem mi lehet ott. Újabb panoráma tárult elém, ezúttal nyugati Irányban. El lehetett látni egészen Szandavár duplacsúcsáig, sőt, még a Naszályt és a Börzsönyt is ki lehetett venni a távolban. Ezek várnak majd rám az elkövetkező két hónapban. Amikor odaértem a falu határához, a sípark még mindig üzemelt, kilométerekről lehetett hallani a síelők deszkájának hangját. A hely nagyon takaros volt, sok panzióval. Kedvem lett volna megszállni. Pecsét pipa, és mentem tovább.

Az út enyhén ereszkedni kezdett és ekkor utolértem az egy nappal ezelőtti párt, akik Siroknál faképnél hagytak. Ezúttal gyorsan lemaradtak. Belefutottam egy sokadik – olyan 20 fős – csoportba, az ágasvári elágazásnál is, nagyon tanakodtak, hogy felmenjenek-e. 12:26.

Én arra jutottam, hogy kihagyom, hiszen a korábbi panorámákat úgysem tudná verni, ráadásul a szél továbbra is igen erősen fújt, a Kéken maradva viszont szélvédett hegyoldalban mehettem, szintben. Ezt választottam. Rövidesen elértem az Ágasvári turistaházat. Az erdőből kilépve egy mezőn több házikó is állt és meleg ételt is lehetett vételezni itt, melyeket egyesek a padokon pokrócokba bugyolálva fogyasztottak lelkesen. Én maradtam a bélyegzésnél, ez volt az utolsó előtti. Kivételesen volt párna is a tartóban, amibe bírtam belenyúlni, csak hogy moroghassak valamin. Nekiveselkedtem a záró szakasznak, még 9 kimi volt hátra. Innen szinte Mátraverebélyig 10 centis sár fogadott, mert megint rávitt a Kék a terepjárós útra. A jobb lábam nagylábujj körme is sajgott ekkor már rendesen, de ez a legkevésbé sem érdekelt, átgázoltam mindenen. Gyorsgyaloglás és kocogás ment felváltva. A szakasz elég unalmas volt itt már, túl akartam esni rajta, aztán a megállóban majd pihenek, gondoltam.