A Cserhát lágy ölén
Kicsit sűrítettem a naptáramon. Egyrészt szükségem volt egy szabadnapra, hogy kiszellőzzön a fejem, másrészt jó időt is mondtak péntekre, harmadrészt maradt bennem legutóbbról egy kis többlet energia. Belekóstoltam hát a Cserhátba. Kocsival mentem, egészen Pásztóig, hogy elérjem a 7:51-es vonatot, ami elvitt a starthelyig.
Még fel sem ocsúdtam, de már a pályaudvaron meg bírt találni magának egy buckalakó egy kis csevejre. A párbeszéd a következőképpen zajlott. BL: -Tesó, te is ilyen gyalogló vagy? Én: Mondhatjuk. BL: Hováá mész? Én: Verebélyre. BL: Ott is lakol? Én: Nem egészen. BL: Szóló? Én: Ja. BL: Azt minek? Én: Kiszellőztetem a fejem. BL: Dikk, betépsz? Én: Figyelj csak, jön a vonat. BL: GYÁÁÁ!
Udvariasan magam elé engedtem a felszállásnál, így volt lehetőségem éppen a másik vagonba szállni. Szerencsére csak három megálló volt az út. Mondjuk az más kérdés, hogy ezen a napon ez csak előjáték volt, tudva, hova érkezem mindjárt.
Értem én, hogy a Kéktúra nem csak a flórát ismerteti meg velem, hanem a faunát is, de ez a faj engem nem igazán érdekel. Leszálltam és bemelegítés nélkül el is kezdtem kapkodni a lábaimat. A falut két részre osztja a 21-es főút. Van a putri, az út jobboldalán – ott szálltam le – és van a putri a szeméttelepen, az út másik oldalán. Azon kellett átmenni. A purdék még nem játszottak az udvaron, a kutyák éppen macskákat kergettek, a szülők pedig „piacra” igyekeztek. Az egyetlen mókás jelenet, ami történt, hogy megláttam drága kormányunk friss propaganda tábláit az oszlopokon. Babaváró program, nagyszülői gyed és társai, hát kifeküdtem.
Elértem a Nagyboldogasszony kápolnáig, ami a temető mellett helyezkedik el a falu határában, és az út is itt vitt be az erdőbe. Végre. Sort keríthettem az indulási ceremóniámra. Bemelegítés, könnyítés, öltözés, kamera élesítés, ilyesmik. Innentől már élveztem a túrát, egy erdősávon mentem keresztül és máris egy tisztásra értem. Hátrafordulva máris láthatóvá vált a 6 nappal ezelőtt bevett Galya-tető és a teljes Nyugati-Mátra. Ez a látkép jó darabig látható maradhat, főleg ha tiszta időket fogok majd ki a következő túrákon. Még csak 4 fok volt, de a nap már teljes erővel sütött és ezúttal szélcsend volt. A kedvem is a helyén volt, erőt is éreztem magamban – ugyanis ez nem mindig van így a startnál – szóval ideális volt minden. Illetve majdnem.
Furcsa helyszín volt ez. Egy hatalmas tábla hirdette, hogy ez egy zarándokközpont. Tőlem aztán. Volt ott egy nagy placc, mint egy modern buszpályaudvar, nem mertem közelebbről megnézni, hogy mi lehet az, ki tudhatja. A háttérben, fent a hegyoldalban a sziklába vájt barátlakások sorakoztak. Balra fordulva egy nagy, sárga színű templom foglalt helyet magának a völgy torkolatában. A Kék mellette vitt el, egy emelkedő ösvényen, melyet sírhelyek őriztek. Végül, a templom mellett az egyik oldalon egy zarándokház magasodott, mint egy szálloda, a másik oldalán meg egy nagy színpad, tele székekkel, mint egy kertmoziban. Szemben vele pedig egy giccsesen díszített kegyhely volt. Láttam magam előtt, amikor e hely megtelik élettel, de most nem volt itt egy lélek sem. Szóval felmentem a barátlakásokhoz szusszanni egyet. A kabátra ekkor már nem volt szükség. Lefelé egy jelöletlen utat választottam, ami éppen a Szent László forrásnál csatlakozott a tervezett útvonalamhoz. Olyan volt, mint egy mini Rám-szakadék, szűk árok kanyargott mindkét oldalról sziklaképződmények között, de az egész nem volt mélyebb pár méternél, és a hossza sem volt jelentős. A patak ott jártamkor sajnos ki volt száradva. Mindenesetre ilyen képződményre ezen az úton egyáltalán nem számítottam, klassz volt.
Egy völgyben vitt tovább az út, ismét jött egy rövid szakaszon fenyőerdő, imádtam. Majd egy kis emelkedés és lejtés után kezdett tisztulni a táj. A távolban már messziről lehetett látni Sámsonháza templomtornyát. Egy legelőn haladtam, mindkét oldalon villanypásztor terelt egyértelműen tovább, a maga jellegzetes pattogó hangjával. Jó 500 méterre egy magányos fa állt és ekkora távolságból is ki lehetett rajta szúrni a jelet, közelebb érve láttam csak, hogy ez nem egy hagyományos méretű jel volt, hanem akkora, mint a fejem. Beértem a faluba, ahol nagy csaholás közepette egy kistermetű fekete kutya rohant felém. Megálltam és szembefordultam vele, hogy kapjon végre a fejéhez. Erre odahívta a haverjait. Rögtön jött még fél tucat kis és középtermetű eb erősítésnek. Vettem az adást és az egyik szememet rajtuk tartva továbbálltam inkább.
A falu határában egy L jelzés mutatta az irányt Fehér-kő várromja felé, de nem mozgatott meg, úgyhogy csak lentről szemléltem. A műút mellett egy kisiskolás csapatnak tartottak éppen gyakorlati környezetórát a szabadban, aznap én voltam a helyi látványosság a figyelő tekintetek alapján. Elindultam felfelé egy szántóföldön Nagybárkány irányába. Itt már nyári meleg volt, eszembe is jutott, hogy milyen gyorsan változik a világ és nemsokára komoly problémákat okoz majd a nagy meleg, az ellen meg nem nagyon lehet védekezni egy idő után. Nem úgy, mint télen a hideg ellen. Amúgy mindenfelé gyönyörű kilátás volt, itt egy domb, ott egy másik, amott meg egy harmadik. Lágyan feküdtek egymás mellett, mintha külön-külön nem is létezhetnének. Ezúttal egy temető jelezte, közeledek a faluhoz. Elsétáltam a bélyegzőhelyig és pihentem, meg ettem egy jót, közben beszélgettem a csehó tulajával.
Nyugis tempóval elindultam a hegyek felé, a domb tetején hátrafordultam, hogy lőjek egy búcsúképet a tájról. A falu határában ott magasodott a Szent Márton templom, melyet fenyők vettek körbe és csak a tornya látszott, mögötte pedig a völgyben a házikók és portáik. Nagyon izzadtam, szóval az erdőtől reméltem némi árnyékot, de még mindig csak bontogatták leveleiket a fák, szóval a koronájukon átszűrődött a napfény. Tipikus, széles erdei ösvény vitt felfelé hol gyengén, hol közepes erősséggel. Itt aztán szabadjára tudtam engedni a gondolataimat, volt rá bőven idő. Elértem a Varjú bérc jelzéséhez, gondoltam megnézem, mi van ott. A nagy büdös semmi, de tényleg, még egy plusz fűszál se volt ott. Persze annyi eszem lehetett volna, hogy előtte ránézek a térképemre, és ha az nem jelez kilátópontot, akkor ne is várjak kilátást.
Visszatértem a jelzésemre és folytattam utamat. Jöttek a csúcsok, de kilátás az nem akart jönni. Sebaj. Mentem tovább. Végre elértem a Macska-hegyet és itt már részpanorámát kaptam Garáb felé. Le is kaptam az elmaradhatatlan kék jelzéses képet, háttérben, elmosottan a faluval. Következett a Purga, majd a Tepke – a mostani túra legmagasabb – csúcsa. Ide építettek egy kilátót, hogy biztosan lehessen látni valamit. Már megint fel kellett másznom egy inogó fémszerkezetre. Végig az járt a fejemben, hogy mindjárt rám dől az egész. A tériszony tévképzeteket generál az én esetemben, egészen extrém kilengésekkel. A legfelső szintre ezek után persze már nem merészkedtem fel, elég volt az alatta lévő is, főleg, hogy onnan is 360 fokos körpanoráma volt. Ott hevert előttem a közelmúlt, a közeli és a távoli jövő is. Mátra, Hollókő vára, Naszály, meg a többiek.
Egy pár ebédelt éppen a kilátó tövében, velük is beszélgettem egy sort, és jómagam is megéheztem rendesen, szóval elváltunk egymástól és célba vettem a következő pecsételő pontot, a Bableves csárdát. Az út gyengéden lejtett végig, előbb erdőben, majd egy mezőn vitt keresztül. Tervbe volt véve, hogy ott eszem majd egyet, mielőtt továbbindulnék. Imádom az ilyen csárdákat. Eldugott völgyben, az erdő közepén, a műút mellett van, nagy terasszal, pincérek tájszólásával, és jellemzően finom ételekkel. Húslevesre és Brassóira esett a választásom. A bablevest nem mertem bevállalni, a köztudott utóhatása miatt. Akkora adagok voltak, hogy nehezemre esett megenni, pedig éhes voltam. Azért csak lecsúszott minden, a szomszéd asztalnál nyávogó macskák legnagyobb bánatára. Bő 50 percet elhülyéskedtem itt, szóval a 17:00 órás buszt már csak erőltetve értem volna el, hát elengedtem inkább.
Lassan bandukoltam lefelé a széles, köves úton, és olyan álmosság tört rám, hogy alig bírtam ébren maradni. Ezzel a következő 1 órában végig küszködtem, kissé túlettem magam, azt hiszem. Kiértem az erdőből, a műútra és elindultam Alsótold felé. Jobbra ismét panoráma tárult elém, a Tepke kilátóját lehetett látni két hegycsúcs között a távolban. Teltek a percek, mentek a kilométerek, de nagyon vontatott volt ez a szakasz. Elértem a következő falut, majd az út elindult felfelé az utolsó hegyre. Egy keskeny erdősávon mentem keresztül, majd egy farm mellé értem, ami bár körbe volt kerítve, a kerítés maga több helyen ki volt döntve. Hát jó, reméltem, hogy kutya nincs. A nap még sütött, de már lebukott a hegyek mögé, én pedig egy földúton haladtam Hollókő felé, ami innen alig több mint 2 km-re volt csak.
Nyílegyenesen vitt lankásan felfelé és egyszer csak felbukkant a vár tornya, rajta a zászlóval, ami ezúttal nem lobogott, teljes szélcsend volt. Magával ragadott a táj ereje, nagyszerű érzés volt akkor és ott álldogálni kicsit. Közben mögöttem feltűnt egy másik túrázó, aki szintén ebbe az irányba igyekezett. Amikor a várhoz értem, drón hangjára lettem figyelmes, éppen esküvői fotót és videót készítettek a kapu előtt pózoló párról, így nem akartam alkalmatlankodni, fentről bámészkodtam tovább.
Leereszkedtem a faluig, amit csak egy ékszerdobozhoz tudnék hasonlítani. Csupa kézműves manufaktúra, macskaköves utak, hangulatos éttermek, csodaszép környezetben. Benyomtam a jól megérdemelt pecsétet és rápillantottam az órámra. 17:07. Pedig nem is erőltettem az utolsó 10 kimit, tényleg nem. Az utolsó busz 18:20-kor indult. Így legalább volt időm felfrissíteni magam, lőni pár képet a környéken, és hosszasan beszélni az asszonnyal. A buszon egyedül utaztam, cserébe végig beszélgettük azt a 40 percet. A sofőr örült ennek, így nem unatkozott, én meg örültem, mert elvitt egészen a kocsiig. Win-win.
