Esőre várva
Habár ritkán vagyok beteg, de a legutóbbi etap után éreztem, hogy valami kerülget. Nem jött ki rajtam igazán, de napokig gyengébbnek éreztem magam. Ráadásul az edzőpályám is karbantartás alatt állt, így adta magát a másfél hét pihenés, bármiféle mozgás nélkül. Jó rég volt ilyen.
Nem vagyok egy korán kelő típus, sőt. Maga az ébredés is nehezebben megy, ha hamarabb szól az óra a szokottnál. Azonban már gyerekkoromban észrevettem, hogyha valami izgalmas nap előtt állok, akkor már az alvás is nehezen megy, reggel meg úgy kipattanok az ágyból, mint a sicc. Már ha nem kelek fel az ébresztő előtt. Ezúttal hajnali 3:00-kor ébredtem, és 4:00-kor szólt volna az óra, de csak egy félórára tudtam visszaaludni, így hát elkezdtem komótosan és csendben készülni, hogy Anna tudjon még pihenni. 4:05-kor már kocsikáztam Balassagyarmat felé, jelen esetben ez volt a legideálisabb összekötő pont a start és a cél között. 6:05-kor már a buszról csodálhattam a napfelkeltét, amit tovább szépített néhány felhő, ahogyan áthatoltak közöttük a napsugarak.
6:57-kor már Hollókőn voltam, csevegtem egyet az ébredező feleségemmel, majd indulásra hangoltam magam. Csípős volt a reggel, kabát és kesztyű is elkelt. Egyébként tavaly ősszel a sokat látott Tamás kollégával már bejártuk a Cserhátsurányig tartó szakaszt, így csak az út másik fele volt ismeretlen. A legeslegjobban végig Szandavár romjait vártam, az ottani panoráma miatt. Napokkal ezelőtt azt vetítették az időjósok, hogy végre jönni fog az eső. Nem volt ellenemre, mivel így tesztelhettem volna a felszerelésemet, ráadásul a lelki világomnak is jót tett volna egy kis trenírozás. A „Ne harcolj az elemekkel, hanem alkalmazkodj hozzá” elve alapján. Még tanulófázisban vagyok, de a sulit végigjárom.
A Cserhátban folyamatosan váltogatják egymást az erdők, mezők, ligetek és mezőgazdasági területek. Egyik pillanatról a másikra azon kapod magad, hogy már megint milyen csodákat lehet látni. Itt egy panoráma, ott egy romos kúria, amott meg … öö …. egy vaddisznó! Termetes egy darab volt, és nekem háttal, tőlem jó 20 méterre éppen keresett valamit. Sosem láttam még a vadonban ilyen közelről, szóval megálltam és előkaptam a kamerát. A bekapcsoló gomb pittyenését meghallotta és elkezdett rohanni, szerencsére azért nem felém. Követtem a szememmel és nem sokkal távolabb egy 6-8 fős csordát láttam kicsinyekkel. Hmm… izgalmas érzés volt, de azért közben kerestem azt a fát is, amire veszély esetén fel tudok kapaszkodni. Ilyen nem nagyon volt, így nagyobb zajt csapva folytattam utamat az ösvényen, remélve, hogy továbbra is ennyire ijesztőnek gondolnak. Eközben felértem nagyjából 400 méteres magasságba, ahonnan lassú ereszkedés következett, egy kellemes, jól járható úton egészen Nógrádsipekig. Útközben több helyről lehetett hallani a láncfűrész zümmögő és a fák jellegzetes recsegő hangját, folyt a fakitermelés rendesen.
A faluba érkezve már egészen meleg volt, az ég tiszta, esőnek nyoma sem. A kertekben az idősek serénykedtek, de lopva azért fel-felnéztek. Bélyegeztem egyet, aztán a falu főterén álltam meg, hogy a jól megérdemelt tízóraimat legurítsam. A polgármesteri hivatal kertjében egy fa telis tele volt festett tojásokkal, és körülöttük fából faragott nyuszik sorakoztak a fűben. Megadták a módját az ünnepnek. Továbbálltam, és a falu határában már szembetűnő volt a szárazság, amiről szólnak a híradások. Repedezett földek mindenfelé, sehol egy pocsolya. Ettől függetlenül a fák még bírják, a leveleiket már bontogatják. A faluból kiérve egy elkerített részen szarvasmarhák legeltek, már amit találtak. Ismét következett az erdő, majd egy tisztás, ahol egy vadász les magasodott a táj fölé. Legutóbb innen a Szlovák hegyeket is látni lehetett, most azonban csak a párát.
Az út felvitt a gerincre és ezzel átjutottam a hegy túloldalára. Itt kezdett jobban fújni a szél, de cserébe ismét kaptam egy kis panorámát Szandavár felé, ami úgy nézett ki, mintha valaki beleharapott volna a hegybe és emiatt lett duplacsúcs, az egyből. Az már majdnem a végpont volt. Persze innen még bő 25 kimi volt hátra. Pár perc múlva elértem az egyik kedvenc részemhez. Egy éppen csak lejtős földút, jobbra az erdő, balra a búzamező, szemben pedig Cserhátsurány faluja, középen az elmaradhatatlan templomtoronnyal. Igazi feltöltős látvány, túra közben, imádom. Ilyenkor már csak a zene hiányzik.
A faluba érkezvén ismét pecsételés, és volt olyan szerencsém, hogy mindez egy pihenőhely mellett történhetett, hát ki is használtam. No nem azért, mintha nagyon elfáradtam volna, hanem mert csak. Fél távon túl. Utazás az ismeretlenbe. Ugyanis előre megtervezek és elemzek sok mindent. A térképet, távot, időt, szintrajzot, de az előzetes leírásokat és képeket az útról, azt nem. Legyen meglepetés. Lett is. Mint mindig.
A település szélén vitt az út, és az egyik kertben két póniló cuppant rá a kerítésre, kajáért esdekelve. Én nem hiszem, hogy az energiazselé, meg a zabszelet nekik való lenne. Pláne, hogy nincs előttem a jelenet, ahogyan a zselét nyomkodom szerencsétlenek szájába. Így sajnos széttártam a kezem, de egy képet azért lőttem róluk. Irány délnek. Alig fordultam rá a földútra, és már ekkor erős oldalszél kerekedett. Porördögök cikáztak a pusztán, egyik másik engem is célba vett. Nagyon súlyos az aszály, ha figyelembe vesszük, hogy április eleje van. A környezetünk és az időjárás a szemünk előtt alakul át. Az, hogy ez minek köszönhető, hagyjuk is, de az biztos, hogy nagyon szembetűnő a változás, évről évre. Természetesen panoráma volt előre, hátra, oldalra, látszódott a közelmúlt és a közeljövő egyaránt. Dombról dombra haladtam. Megunhatatlan.
Egy völgy alján aztán belefutottam egy magába roskadt emberkébe és később a feleségébe is, aki lemaradt, és akire várt. Kéktúrázók voltak, papíron. Ugyanis eltévedtek és igen erőteljesen szidták a Magyar Túrázok Szövetsége tagjait, mivel szerintük nem volt rendesen jelölve az út, ráadásul ők úgy tudták, a Cserhát az sík vidék. Jó reggelt!
Gyorsan otthagytam őket. Egy meredek, de rövid kaptató következett, majd beértem Terény körzetébe. Egy temetőn keresztül kanyargott az út, nem is láttam még ilyet. A sírok tele voltak színes virágokkal és mécsesekkel egytől egyig. A faluban aztán szereztem magamnak újabb rajongót. Egy helyi srác kezdte el szorongatni a kezemet – mint kiderült – nagy tisztelője a kéktúrázóknak, még jó hogy nem kért autogramot.
A községből kiérve ismét erőre kapott a szél, ismét dombokra fel, aztán le. Így ment ez aznap. Egy átjátszó állomás mellett haladtam el és rövidesen ráfordultam a Szandaváralja felé vezető lejtős útra. Kezdett felhősödni. Tipikus hegy alatti falvacska ez, félig a völgyben, félig a domboldalba ékelődve. Most jött az egész túra legnehezebb emelkedője. Végre. Benyomtam a bélyeget a füzetembe, a zselét az arcomba és irány fel. A hegy oldalában futó utcában azonban az egyik kertkapu nyitva volt, a kertben három fejlett korú asszony kártyázott egy faasztalnál, mögöttük a fészer oldalán frissen megkopasztott tyúkok voltak felaggatva. Élni tudni kell.
Az úton meg őrt állt tappancs, a fekete bodri. Vad csaholás mellett azért utamra engedett. A következő utcában meg egy bazi nagy kakas állta utamat. Mögé sorakoztak a tyúkjai, és olyan büszkeség látszódott rajta, hogy én mindenemet behúzva osontam el mellettük.
Elég erőteljesen vitt felfelé az út, először a Mária forrásig, aztán a nyeregre, ahol a Kék nyugat felé fordul, de én tettem egy kitérőt a várromhoz, hiszen ezt vártam egész nap. Sziklás út vitt fel a legtetejére. Erős szél volt fenn, amikor felértem, de ugyan mit számított ez. 360 fokos körpanorámát kaptam a kitartásomért cserébe. A távolban felsejlett a Mátra, ahogyan erre számítottam. Azt a hegyet mindig különleges megpillantani, hát még rajta állni. Északi irányban ott volt a teljes, aznap megtett utam, és még annál is több. Nyugat felé fordulva ott magasodott a Naszály, a háttérben pedig a Duna, és a Pilis. Olyan erőt adott ez, hogy szívem szerint meg sem álltam volna addig. Úgy éreztem, mintha a világ tetején állnék. Fantasztikus csúcspontot kölcsönzött a túrának ez a látvány. Órákig el lehetett volna itt időzni, de a szél csak lezavart egy szélvédettebb ficakba.
Elbúcsúztam a helytől, és elkezdtem lefelé ballagni, Becske irányába. Most egy rókát pillantottam meg, valamit nagyon be akart cserkészni. Valószínűleg a szél elvihette a zajomat, így csak későn vett észre, majd rögtön ezután eltűnt a bozótosban. Tettem egy kitérőt a Becske feletti dombon épült Buddha cucchoz, a Sztúpához. Számomra olyan volt, mint egy sakkfigura, tetején giccses arany bevonattal. Kár, hogy a környezetére nem figyeltek, talán majd egyszer azt is megcsinálják. Ez levont valamelyest az összképből. Itt jócskán elidőztem egy padon, mivel egy teljes órám volt még a buszig, ami elvitt a kocsiig. Ekkor már borult volt az ég, de az eső csak nem érkezett meg.
