Több mint 300!
Április 2. hétvégéjén ismét útra keltem, Anna is jött erre a szakaszra. A Cserhátban ez már a 3. etap, és még ez sem a vége. Kellemes túrának ígérkezett, a távot és a szintet tekintve, esőt is jósoltak, szóval vártuk.
A közös pont ezúttal Bánkra esett, ami a strandfürdőjéről híres. Életemben nem hallottam róla, mondjuk ez az én bajom. Az egész falu a tó köré épült, és megkockáztatom, annak köszönheti a fennmaradását is. Maga a tó, dombok közé ékelődött, körben parti sétánnyal. Van itt strand, sportolási lehetőségek, kempingek még wellness szálloda is. Meglehetősen jól ki van épülve, legalábbis a környékbeli falvakhoz képest mindenképpen.
A 6:35-ös buszt tehát illett elérni, mivel a legközelebbi 13:17-kor indult volna. Innen Becske kb. 21 km, és csak három lukkal van odébb, de ennek leküzdéséhez át kellett szállnunk Kétbodonyban. Ott szóba elegyedtünk a megállóban egy helyi asszonnyal, aki sok mindenről beszélt, többek között a lányáról is, aki Becskén lakik. Amikor odaértünk és leszálltunk a buszról a lánya már várta, és én ekkor lepődtem meg a legjobban. Egy hete éppen a lányával vártam a becskei buszmegállóban a hazafelé tartó járatot, és ő éppen az anyukájáról mesélt többek között, aki Kétbodonyban lakik. Ez milyen már!
Bemelegítettünk és elindultunk a faluból kivezető úton. Hűvös volt a reggel, de nem volt kellemetlenül hideg, szakadozott felhőzet, esőnek semmi nyoma. A falu határában rögtön megakadt a szemünk egy távolban világító repcemezőn. A dimbes-dombos vidék nagy előnye, hogy sokszor lehet panorámában gyönyörködni, de ez csak akkor élvezhető igazán, ha az időjárás kegyes. Aznap kegyes volt. Ez a szakasz sok kastélyt és kúriát ígért. Papíron. Az elsőhöz kellett tennünk egy kis kitérőt, felkaptattunk egy domboldalon és a fák mögött felsejlett a Júlia-major épülete. Nem nagyon lehetett megközelíteni, ráadásul valamiféle felújítás zajlott, így elengedtük.
Egy zöld, magasfüves rész mellett haladtunk lefelé, cserébe viszont kaptunk egy újabb panorámát a másik irányba. A helyi járat éppen azelőtt suhant el, hogy átmentünk a vasúti síneken. Itt volt az idő, hogy elkapjuk az első említést érdemlő dombot. A tetejére érve kényelmes tempóban folytattuk utunkat. Letértünk egy csapáson, ami kivitt egy szirthez, ettünk egyet, néztük a kilátást és azon filozofáltunk, hogy talán ez lesz az utolsó olyan túra az OKT-n, ahol nem fogunk izzadni. Ugyanis ennél ideálisabb időt nehéz lett volna elképzelni. Száraz talaj, szélcsend, felhős ég, 15 fok. Igyekeztünk minden percét kihasználni. Egy kis ereszkedés után be is értünk Kétbodonyba. Mint megtudtuk azért lett ez a falu neve, mert Alsó – és Felsőbodonyt egyesítették bő egy évszázada. Benyomtuk a pecsétet, és betértünk a kisboltba egy kis sósért. Amikor elindultunk, egy roppant izgalmas táblát pillantottunk meg: Mini Zoo! Ha állatkert, akkor nekünk ott a helyünk. Sajnos a bejárathoz érve tapasztaltuk, hogy zárva volt és csak előzetes egyeztetés után nyitják ki, a valójában állatsimogatót. A kerítésen keresztül így is láttunk egy hatalmas pulykát, meg egy gyönyörű pávát. A farktolla olyan volt, mint egy uszály, a hangja pedig, mint az Angry Birds bumeráng madárkáé. Továbbálltunk és a településről alig értünk ki, máris ott fogadott minket egy emlékmű a romhányi csata emlékére. Időztünk egy kicsit itt is. Romhány innen már látszódott.
A falu határát jelző tábla után bélyegeztünk egyet, majd betértünk a Fáradt Vándor panzió éttermébe, egy kávéra. Kellemes, vendégszerető hely volt. Nekiindultunk a második komolynak mondható dombnak, de még a községben kavirnyásztunk, amikor véletlenül elkaptam egy táblát, egy bizonyos mogyorófáról, meg valami Rákócziról. Hmm. Némi hezitálás után letértünk ismét és célba vettük azt a fát. Ugyan az odavezető úton még tanakodtunk, hogy biztosan megtaláljuk-e, de utólag azt mondanám, hogy nehéz lett volna nem észrevenni. Egy dombon állt, ez a 300 évnél is öregebb mogyorófa, amit a monda szerint Rákóczi ültetett az 1700-as évek legelején. Közelebb érve rögtön eszembe jutott róla Ludas Matyi, meg Döbrögi, ahogy odakötözik. Mi mindent túlélt már ez a növény, és ki tudja mi mindent fog még, ha hagyják neki. Olyan hatalmasak voltak az ágai, mint más fáknak a törzsük se. Eltöltöttünk egy kis időt vele, nagyon megérte.
Nyakunkba vettük a hátizsákokat és irány fel a dombra, egy földúton. Mondanom sem kell, jobbra balra panoráma. A távolban már tisztán körvonalazódott a Börzsöny teljes tömbje. Az erdőbe érve egy felújított esőbeállóhoz értünk, úgyhogy ismét megálltunk egy kis kajálásra, meg pihenésre. Innen viszont egy szusszal felmentünk a közelmúltban átadott Prónay kilátóhoz, ami a Kecske hegy tetején kapott helyet. A tetejére érve kiléptünk a fák koronájából, ami most már jócskán takart, annak ellenére, hogy még nem minden fa öltötte magára zöld gúnyáját. Ismét lélegzetelállító látvány volt, no meg tériszony. Kapaszkodtunk rendesen, nem mintha számítana bármit is. Azért csak körbenéztünk. Karancs, Bükk, Mátra, Szandavár, Naszály, Börzsöny, csak hogy néhányat felsoroljak a hegyek közül, amiket látni lehetett. Ínyenceknek való kilátó ez.
Innen szintben haladtunk tovább és több másik kéktúrázóval találkoztunk, beszélgetni is megálltunk, tekintve, hogy csak a 17:44-es buszt kellett elérnünk Ősagárdon. Húztuk az időt, ahol csak lehetett. Elértünk a Kékesi vadászházhoz, ami talán kulcsos házként funkcionálhat, habár elég elhagyatottnak tűnt, de az erdő itt varázslatosan szép volt. Alsópetényhez közeledve kiértünk egy kilátópontra, ahonnan egy erősebb lejtő vitt le bennünket a takaros kis faluig.
Itt is látszódott a húsvétra való készülődés, a főtéren nyuszik és tojások díszelegtek, majd a pecsételés közben kiszúrtunk egy éttermet, ahova betértünk. Nem volt nagy szám a kaja, de nem is voltak nagy elvárásaink, végül is jólesett. Elkezdett cseperegni az eső, de nem volt zavaró, legalább adott némi fűszert, ha már nem kapkodtunk aznap, legalábbis eddig a pontig. Megnéztük a Szent István király templomot és a Prónay kastélyt, de az is zárva volt, így csak a kerítés mögül csorgattuk a nyálunkat.
Ezek után felpörgettük a tempót, hogy biztosra menjünk a célba érést illetően. Egy völgyben kanyarogtunk egészen Felsőpetényig, közben kecskéket és szarvasmarhákat láttunk egészen közelről, mondhatnám karnyújtásnyira voltak, és egy kerítésnek alig nevezhető madzag választott csak el tőlük. Azok mindeközben vígan legeltek tovább. Következett az Almássy-kastély és ekkor már nem akartam elhinni, hogy az is zárva volt. Feladtuk a nézelődés utáni vágyunkat, bélyegeztünk egyet gyorsan és szedtük a lábainkat, hogy javítsunk az átlagunkon, ha már így alakult. Jött a harmadik domb, ahol egy őzike keresztezte a távolban utunkat, hátunk mögött pedig megjelent a kilátó, ahol néhány órával ezelőtt időztünk. Ismét szintben haladtunk, majd ráfordultunk az Ősagárdra levezető lejtőre.
