A méltatlanul mellőzött hegy
Reggel 8:05 körül a buszunk – ami tele volt túrázóval – begördült Ősagárdra, és mi éppen onnan folytattuk utunkat, ahol egy hete abbahagytuk. A különbség máris annyi volt, hogy a hőmérséklet aznap 10 fokkal magasabbra szökött, és végig szikrázóan napos időt ígértek. Az is lett. Anna bevágta a reggelijét, és bele is kezdtünk az aktuális 30-asba.
Könnyű teherrel mentünk, nyári felszerelésben, még esőkabátot se vittünk. Az élelmen és az ISO-n kívül, csak a túlélőszettem, a tech kütyüim, illetve egy váltás póló és egy tartalék zokni volt nálam. Így egy sztereotípiát rögtön meg is kell cáfolnom az elején. Sokan azzal riogattak, még a kezdet kezdetén, hogy ne vegyek nagy táskát, mert mindig azt pakolja tele az ember, amije van. Nálam ez nem jött be, mert nem vagyok teljesen hülye. A táskám 50 literes, de még télen sem volt tökig megpakolva, csak olyan 80%-ban. Most kb. 30%-ban. Hogy akkor miért ezt viszem? Rém egyszerű. Ebbe fér bele a 3 literes Camelbak, ezen van Air Cooling rendszer, a hátizsák maga pedig ultrakönnyű, roppant kényelmes és nem utolsó sorban még jól is néz ki. Hát ezért.
Faluból kifelé baktatva mi is lencsevégre kaptuk a sílécből épült kerítéssel körbevett házikót. Majd elmentünk a Liba-hegy mellett, egy rövid szakaszra be az erdőbe. Egész úton a GPS-re hagyatkoztunk, ha tájékozódni kellett, ugyanis ez a szakasz is jól van jelölve, kivéve az elágazásoknál, oda végül is tök felesleges a jelzés, így hát nem is tettek. Kisvártatva jött is az első – most már tipikus – cserháti dombvidék, a maga bájaival. Megunhatatlan. Ismét be az erdőbe és ezúttal a Nagy-máj hegy mellett húztunk el. Az út jó 4-5 kilométeren keresztül csak felcsigáz, mielőtt ráfordul a Naszályra. De vehetjük ezt egyfajta bemelegítésnek is. Végre megpillantottuk a táblát, Naszály-csúcs, jobbra.
Vettünk egy nagy levegőt és elindultunk felfelé a közepes erősségű emelkedőn. Egy-egy rövid pihenő után is kitartóan vitt egyre feljebb, egészen 500 méteres szint környékére, ahol megkaptuk a jutalmunk egy részét. Panorámát, és nem is akármilyet, kelet-északkelet felé ameddig csak a szem ellát, mivel a környéken ez a legmagasabb hegy. Még mindig a Mátra, még mindig Szandavár és a többiek. Már most megannyi érzés kavargott bennem, pedig még csak néhány hete voltam ezeken a helyeken, mi lesz 50 év múlva, amikor visszanézem a vlogot. Hát lesz mire emlékezni, az biztos. Magunkhoz képest sokat időztünk itt, videóztunk, fotóztunk, nézelődtünk. Anna indulásra szólított, hogy haladjunk is, én tettem egy gyors kitérőt a Násznép-barlanghoz, ahova egy meredek, csúszós út vitt le. Legalább leteszteltem az új cipőmet. Jelentem, átment a vizsgán. Bemerészkedtem a barlangba, de mivel a tériszonyom mellett más fóbiáim is vannak, kihátráltam és vissza az Annához. A csúcshoz tartó emelkedő második része a vártnál gyengébb volt, azon kaptuk magunkat, hogy már fel is értünk. ( 652 m )
A látnivalóért bizony fel kellett kúszni – szó szerint – a kilátó tetejére, mivel alul végig fák takarták azt. Nem volt ínyemre a dolog, tekintve, hogy egy rozsdás, ingatag létra vitt fel négy emelet magasságba egy betonszarkofágban. Azonban azt is tudtam, hogy fentről olyan szögből kapok majd kilátást a Dunakanyarra, ahonnan eddig més sosem. Csak felmentem végül. A teteje olyan volt, mint egy madárkalitka, de kit érdekelt ez. Körpanoráma volt a jutalmam. Madarak vitorláztak a távolban, prédára lesve, a Dunán egy nagy uszály haladt fölfelé, mögötte Visegrád, a Pilis és a Budai hegyek egy része a fővárossal. A Börzsöny teljes egésze előttem hevert, már teljesen „zöldben” és a nap is szikrázóan sütött, ideális feltételeket biztosítva az élményhez. A legtöbb ember –köztük jómagam is –azt hiszem, mellőzi vagy alábecsüli ezt a hegyet. Pedig sokkal többet tud, mint hinnénk, így hát, aki még nem volt itt, látogasson el ide, mert megéri, nagyon megéri!
A lefelé menet rosszabb volt, a felfelénél is, de akkor is megérte. Amikor leértem éppen egy bringás – jó 50-es – fószer tekert fel, Vácról. Muszáj volt elismerően csettintenem egyet, hiszen hajdan kizárólag két keréken gyűrtem a hegyeket én is. Szóba elegyedtünk, és váltottunk pár szót a sportjainkról.
Rövidesen elindultunk lefelé. Mint kiderült az út sokkal vadabb, mint ahol feljöttünk. Egy hosszasan lefelé kanyargó, egy nyomtávos ösvényen haladtunk a sűrű erdőben, a hegy árnyékos oldalán, ami csak még sötétebb érzetet keltett. Egyszerre lejtett előre és oldalra, helyenként sziklás, más helyeken kavicsos, vagy éppen gyökerekkel behálózott szakaszok váltakoztak. Bokának és térdnek igen megterhelő volt, észnél kellett lenni. Ettől még élveztem. Később szelídültek a viszonyok, de az egy nyomtáv maradt. A túra monotonitása sokáig, egészen a Bik-kútig kitartott, nem is nagyon tudtunk beszélgetni. Majd elérkeztünk a várva várt függőhídhoz.
Egy 6-8 méter mély árok felett ívelt át és elsőre masszívabbnak tűnt, mint amilyen volt valójában. Kevésbé bátraknak az alján volt lépcsősor is, de mi bevállaltuk a hidat. Egy adagot elfogyasztottunk az energiakészletünkből, de mire végeztünk olyan tömeg lett sajnos, hogy kénytelenek voltunk továbbállni. Ez a négynapos hétvége hátránya, főleg a falvak közelében lévő látványosságoknál, például a Naszály csúcsán – mondanom sem kell – nem volt tömeg. Nos, tettünk egy kitérőt Rockenbauer Pál kopjafájához is. Elolvastuk az emléktábláját, tisztelegtünk egyet és lecsorogtunk a Katalinpusztai kiránduló központhoz. Egy árnyékos padra vetettük ki hálónkat és benyomtuk aznapi első pecsétünket is.
Kezdtünk vágyódni egy sós, meleg ételre, így szedtük a sátorfánkat és elindultunk. Szendehelyen lett volna lehetőségünk betérni a Szepi fogadóba, de mivel előző héten a hazafelé vezető úton éppen oda mentünk be, ezért most ikszeltük. Annyira nem volt meggyőző, hogy duplázzunk. A falun gyorsan átkeltünk és a határához érve visszapillantva láttunk néhány komolyabb vityillót is a domboldalon. Egy le és fel kör után lassú ereszkedés következett egy széles, már-már „országúton” egészen Magyarkútig, ahol kinéztem egy kajáldát, éppen a következő bélyegzőhely mellett. Közeledve a faluhoz farakások között haladtunk, ahol több fokkal hidegebb levegő áramlott, furcsa érzés volt. Az étterem nomád hely volt ( toi-toi ),egészségeshez közelítő étel nem nagyon, ezért kértünk egy natúr csirkemellet rizzsel/hasábbal. Egynek is nehezen volt jó, de letoltuk.
Kezdtek mutatkozni a fáradság jelei, és nem csak az Annán. Még szűk 10 kimi volt hátra, de az út fele – ha szerényen is – folyamatosan emelkedett, egészen a Lokó-pihenőig, ahol a következő bélyegzőhely volt. Nagyon lassan értünk oda, legalábbis annak éreztük. A helytől nem vártunk sokat, holott egy esőbeálló alatti padokon ülve részpanorámát kaptunk a Börzsöny legmagasabb csúcsára, a Csóványosra, ami nem mellesleg jövő héten esedékes. Ezen a ponton már elkezdtünk számolgatni, hogy melyik vonatot kellene elcsípnünk, és arra jutottunk, hogy a hamarabbit. Elindultunk lefelé az erdőben, eseménytelenül telt az út. Kereszteztük ismét a vasúti síneket, és éppen előttünk az egy órával korábbi vonat robogott el, mi pedig a következőn fogunk ugyanitt, ugyanerre. Kiértünk egy hosszanti tisztásra, ami a völgyben nyújtózott végig.
Átvágtunk rajta és ismét egy rövid szakaszra bementünk a fiatal erdőbe. Amikor kiértünk belőle, már Nógrád vára és a falu látképe fogadott, háttérben a hegyekkel. Ez már a cél volt. A túra elején még volt egy olyan terv, hogy a végén felmegyünk a várba, de erre most sem időnk, de inkább erőnk nem maradt. Így az aznapi utolsó bélyeget is benyomtuk a füzetbe és kényelmesen elhelyezkedtünk az állomáson a vonatot várva. Elértem a Börzsöny kapujához.
A mai túrán nem mentünk túl gyorsan, de a legutóbbi szakasszal ellentétben nem azért, mert nem akartunk, hanem azért, mert nem igazán tudtunk. Valamilyen okból kifolyólag ez igen fárasztó nap volt, függetlenül attól, hogy aznap is csodákat láttunk. Sokat nem is beszélgettünk, így esélyes volt a „hallgatag túra” cím is. Arra még keresem a magyarázatot, hogy engem miért viselt meg ez a táv, egyelőre csak találgatok, de a jövőre nézve nem ideális, ha erre nem találok sürgősen válaszokat. Azt már biztosan tudjuk, hogy a következő etapon lesz egy csatlakozási pont, ahonnan majd együtt folytatjuk a menetelést. A Cserhátból annyi maradt hátra, hogy a következő túra elején felmenjek a várba és elbúcsúzzak tőle, végleg. Sokkal többet adott, mint arra számítottam, nagyon meglepett…
