Túrázni mentem header, Facebook ikon Túrázni mentem header, Youtube ikon Túrázni mentem header, Instagram ikon

OKT 15 – Dorog – Tatabánya

Videó Track

Változóban a szélirány

Szerda este még javában dolgoztam, amikor meghallottam a Kék hívószavát. Gondolkoztam egy sort, és arra jutottam, hogy a legtöbb szálat munkafronton ebben a hónapban már elvarrtam, a maradék ügyeket pedig csütörtökön el fogom tudni intézni, így el is hárult minden akadály a tradicionális pénteki túra elől, amiket a legjobban szeretek. Ez a vállalkozók nagy előnye, akkor és azt csinál, amit jónak lát. Legalábbis papíron.

Annyi eső esett májusban, hogy bizton állíthatom, kőgazdagok lettünk. De az előrét figyelve egyre inkább kezdünk ráfordulni a nyárra, főleg, hogy már naptár szerint is nyár van. Örökké nem eshet. Szóval jönni fognak az izzasztó nyári túrák. Már most visszasírom a telet, de ez sem kívánságműsor, el kell fogadni, ami van. Ahogyan sok minden mást is. Az egyik legnagyobb belső harcom talán az, hogy elfogadjam, a világ mindig változik. Már gyerekként is sokkal szívesebben éltem volna egy állandó környezetben. A folytonos változás felnőttként még nehezebb próba nekem, de ez is egy próba, egy a sok közül.

Már a vonatról csodás látvány tárult elém. Az elmúlt napok ismételt, komoly esőzései nyomán iszonyúan párás volt a reggel. A Pilis-tetőt például felhő takarta, a csúcsát leszámítva. Minden mást pedig víz borított be. Csuromvizes volt minden. Mindezek ellenére sártól nem tartottam különösebben. Majd csak lesz valahogy. Dorogon benyomtam az első bélyeget és elindultam a településről kivezető úton. Amint beértem az erdőbe, rögtön jöttek a tócsák és a dagonya, de nem volt zavaró. Jött is a Gete gerincútvonala. Nem volt nehéz a felfelé menet, pedig a Kinizsis beszámolókból többször is az jött le, hogy ez a szakasz milyen szívás. Felértem a csúcsára és megpillantottam, szinte a teljes utamat Tatabányáig. A környező hegyek közül magasságban egyedül a Gerecse vetekedett vele, viszont annak tetejére nem vitt fel az utam, így az aznapi legmagasabb kilátópontot élvezhettem.

Még felhős volt az ég, de már kezdett szakadozni, a szél is élénken fújdogált, de nem mondanám azt, hogy friss volt a levegő, ellenkezőleg, nehéznek éreztem. Elrágcsáltam az első adag kajámat és elindultam lefelé. A hegy árnyékos oldalára kerültem, amikor a lejtőhöz értem. Óvatosságra intettem magam, látva a sarat és a lekopott sziklákat. Már az első lépésnél estem egyet, de azért nem ért váratlanul a dolog. Innentől még óvatosabban araszoltam lefelé, magamhoz képest is nagyon lassan. Ha nem lettek volna fák – amik segítettek kapaszkodni – akkor necces lett volna az ügy. Az egyik legmeredekebb lejtő, amit ismerek.

Kezdett szelídülni a lejtés és ezzel együtt elkezdtek ritkulni a fák. Először Tokodra, majd a Dunára, később pedig a kilátás kiteljesedett Esztergomig. A Bazilika, háttérben a felhőbe burkolózó Börzsönnyel. Pazar látvány volt, ami végigkísért Tokod után is kilométereken keresztül. A faluból kiérve egy újabb hegy következett, ahová egy cserjés út vezetett fel. Egy kullancs fel is kapaszkodott rám, de észleltem és véget ért a közös utunk. Dimbes-dombos vidék ez, körpanorámával, és nagyon élvezetes úttal. Nem is akármilyen panoráma volt ez. Az imént említett esztergomi, a korábban említett gerecsei, sőt betársult a Budai-hegység, még a Hármashatárhegy is látszódott! Fantasztikus volt.

Elértem a Tokodi-pincékhez. A fő utcában haladtam, a pincesoron, de a hegyoldalban különálló házak és szőlősök sorakoztak felváltva. A nap már erőteljesen sütött, át is vedlettem nyári öltözetbe. Ismét fel kellett kapaszkodnom, ezúttal egy sziklás oromhoz, ahol a nyomok alapján via ferrata is szokott lenni, de most üres volt a hely. El is töltöttem a szirten jó 20 percet. Innen lecsorogva beértem a Gerecse egyik ékszerdobozába, Mogyorósbánya falucskájába. Takaros házak, szép parkok, klasszikus fő tér, modern játszótér. Minden ház portája megért egy misét – a kertekről nem is beszélve – különösen az egyik Székely kapu, ami mellett egy faragott fapad kínált ülőhelyet az alábbi felirattal: fáradt vándor pihenője.

Itt is pecsételtem egyet, egyébként pedig itt volt az egyedüli, ésszerű kiszálló pont aznap. Nos, ha ez nem 17 kilométernél jött volna, akkor biz’ Isten kiszálltam volna. Így viszont maradt a Turul, végcélnak.

Következett a Jankovich-barlang, amit már nagyon vártam. Az odavezető út lassan vitt felfelé, hol mezőkön, hol erdőben, hol susnyásban. Végül elértem a kereszteződéshez, ahol egy sokpados pihenőhely volt. Innen egy ösvény, majd egy csúszós lépcsősor vitt fel a barlangokhoz, zajra lettem figyelmes. Iszonyatos tömeg araszolt felfelé a lépcsőn, lefelé pedig egy megtermett hapsit támogattak vagy hárman. Kiment a bokája, valószínűleg szakadás történt. Át tudtam érezni a problémáját, illetve annyira mégsem.

Nekem is volt ebben részem korábban, de az városi környezetben történt, nem pedig a hegyen, mindentől 5-6 kilométerre. Kitartást kívántam nekik és megnéztem a barlangot. Bakancslistás volt, és végre ezt is láthattam. A széles bejárat után a terem még jobban kiszélesedik, felül pedig egy nyitott kürtő van, ahol a nap is be tudott sütni, hátul pedig egy víznyelő, ami elvezeti a lehullott csapadékot. Még beljebb denevérhangra figyeltem fel, majd nem sokkal később megcsapott a guanó szaga, és látványa is. Megfordulva pedig a barlang kijáratán túl, a zöld erdő és a felhős kék ég köszönt vissza.

Komótos ereszkedés után megérkeztem Péliföldszentkeresztre. Az út mellett – éppen időben –találtam egy forrást, így fel tudtam tölteni a kulacsomat vészhelyzet esetére. Egy újabb zarándokhely, a maga csöndes, hegyek közé eldugott bájával, templomával, ifjúsági üdülőjével. Magam mögött hagytam és elindultam a Gerecse felé.

Itt ismét becsatlakozott a Mária útjelzés, ami általában a rém unalmas szakaszokkal párosul. Az egyik szakaszon például 2 kilométeren keresztül emelkedtem nyílegyenesen a rekettyésben úgy, hogy közben folyamatosan le kellett hajolni a belógó ágak miatt. És amikor azt hittem kiértem belőle, akkor jött a kanyargós verzió sárral fűszerezve. Borzasztó volt. Ezt követően, egy terepjárós útra keveredtem. Majd hamarosan egy búgó hang szűrődött át a fákon keresztül, mintha egy zetor jött volna mögöttem. Egyre hangosabb lett. Valamiért úgy éreztem, hogy nem szeretném, ha utolérne, szóval odaléptem neki. Végre beértem Pusztamarótra. Itt igazából nem volt semmi egy kis hangulatos temetőn, meg egy emlékművön kívül. Kezdtem egy kissé fáradni, pedig alig voltam túl a fél távon. Ekkor még nem tudtam, hogy több ülő alkalmatosság nem lesz az út hátralévő részében.

Összekaptam magam és elkezdtem felfelé lépkedni. Az út csak megkerüli a hegyet, de azért így is felvisz 500 méter szint fölé. Szépen lassan elkezdtem számolgatni. Számot vetettem, hogy állok az erőmmel és az idővel. Arra jutottam, hogy még nem indítom meg a hajrát, majd csak kb. az utolsó 10 kiminél, addig csak tartom az eddigi, 4,2-es átlagomat. Az út innentől oly egysíkú volt, hogy a legnagyobb nehézség számomra két dologban ütközött ki. Megőrizni a kedélyállapotomat és jól beosztani a maradék erőmet. Az agyamat teljesen átkapcsoltam vegetálós módba, a tájra egyáltalán nem is fókuszáltam, csak meneteltem.

Ezen a szakaszon még bélyegezni sem kellett, ami megtörte volna kicsit az unalmat. Nagyon vágytam volna leülni, de erre nem volt lehetőség. Olyan 12 kimi lehetett még hátra, amikor sikerült egy kicsit talpra állnom a mélypontomról, amibe egyrészt a fáradság, de nagyobbrészt az út sivársága lökött bele. Rákapcsoltam és elkezdtem hajrázni, a már jól bevált módszerem szerint. Szűk 1 kilométeres átlagjavulást értem el a következő körökben, és ahogy fogyott a táv, úgy toltam rá a tartalék erőmet is. Ez felvillanyozott. Aztán végül jött a pad, az utolsó 3 kilométeren. Nos, ezt már elengedtem, ilyenkor nem szabad megállni, az erős vágy ellenére sem. Mivel az izmok pár perc alatt kihűlnek, és utána még keservesebb az újraindulás. Nem sokkal később elkezdett beszűrődni az autópálya moraja. Megpillantottam a madárkát az emelvényen. Elém tárult Tatabánya.

A kaland itt véget kellett volna érjen aznapra, de ezúttal nem eresztett. Lemásztam azon a rengeteg lépcsőn, ami a Turultól visz le, és nyomultam az állomás felé. Az aluljáróban megkérdeztem egy lányt, hogy pontosan melyik irányban van a peron, erre értetlenkedve visszakérdezett, hogy az mi? Úgy látszik a Z generáció már nem beszéli a magyart. Végül az IC-re vettem jegyet. Amikor felszálltam, a kabinban csak egy fiatal csajszi ült. Beültem, elhelyezkedtem, de olyannyira voltam büdös – a közel 12 és fél órás úttól – hogy a saját szagom zavart. Gondolom egy zárt kabinban nem csak én éreztem így. Mivel a táskámat nem szívesen hagyom ott őrizetlenül sehol, megkérdeztem, hogy zavarná-e, ha itt helyben átvenném a pólómat, erre kiment. Hát valami zavarta, csak az nem derült ki, hogy pontosan mi is. Mondjuk pont leszartam.

Ezt a napot tesztnek szántam, már megint. Ezen felül minden kaland és látnivaló csak hab volt a tortán. Szándékosan csak mérsékelt tempóval közlekedtem. Egyrészt megnéztem, hogy „mesterségesen” fenntartott 4,2-4,5 körüli átlagtól mennyire fáradok el 50 kilométeren, másrészt végigmentem nagyjából a Kinizsi útvonalának második felén is. Így pedig mindkét változóra választ kaptam. Megértettem, hogy miért lesz kemény a 100-ason végigmenni, és megértettem, hogy a jelenlegi edzettségi szintem is kevés lesz, ha nem félholtan akarom majd megcsinálni. Jelen pillanatban, még ha éppen a legjobb formámban vagyok, akkor is kérdéses lenne a K100 kimenetele. Az eddig megtett utam során a mostani szakasz összességében mégis a TOP3 útvonal közé tartozik…
Kategóriák:
Videó Track

Kapcsolódó

Túraútvonalak