A kék gyermek
Van, ami sosem változik, néhány dolog viszont megváltozhat. Semmit nem szoktam ok, vagy cél nélkül tenni, vagy mondani. 2020 volt a végső határ, hogy végre bezáruljon egy sokadik kör és végre én is szintet léphessek. Éppen időszerű. Nem véletlenül alakult így. Egy sor előzmény, és a kirakós összes eleme a helyére kellett, hogy kerüljön ehhez. Az én fejemben mindenképpen. Régóta felfigyeltem már arra a képességemre, hogy bizonyos dolgokat előre megérzek. A villanások a semmiből jönnek, és nem tudom azokat kontrollálni. Bárcsak tudnám. Nem is itt tartanék. De pontosan úgy történtek, ahogyan megéreztem.
Ez egy túrázóknak fenntartott kerthelyiség, a hegy oldalában. Van ott zsíros kenyér, helyi borok, házi szörpök, egyszóval minden, ami kell. Amint elfoglaltuk a helyünket, abban a pillanatban – előjel nélkül – leszakadt az ég. Napernyő alatt voltunk, szóval csak nevettünk rajta. Érkezni tudni kell. Szörpökre esett a választásunk. Én például ittam őszibarack és kék szőlő nedűt, Tamás meg bodzát. Megcsapott minket a Kék túra életérzése, ezúttal gasztró formában. Burkolásra is lett volna lehetőség, de nem voltunk kajásak, így csak hörpöltünk, meg bámultunk. Néha azért egy két szót is kipréseltünk magunkból. Innen egy meredekebb kaptató vitt fel, aztán szintben haladtunk, egészen a hegy másik oldalán lévő kilátópontig.Nagyon erős szél fújt, és ez elvette a kedvemet attól az attrakciótól, hogy kimenjek az egyik orgona tetejére. Sebaj, megcsodáltuk alulról, hiszen az út lefelé éppen mellettük kanyargott. A kulcsos háznál bélyegeztünk egyet, majd tettünk egy kis kitérőt a jégbarlang felé. A nyílásból legalább 20 fokkal hidegebb levegő áramlott, amit annak köszönhet, hogy egyedi mikroklímája miatt nyáron sem tud elolvadni a benne található –télről megmaradt – jég. Avagy a sárkány utolsó lehelete ez, a monda szerint. Mindenesetre különleges hely. Kellemes úton csorogtunk tovább, egészen az elágazásig, ami Tapolca egyik bejáratánál volt, majd elbúcsúztunk és Tamás a vonathoz én meg Annához robogtam. Úgy elillant ez a nap, hogy észre sem vettük.
Kezdődött azzal, hogy 8 kilométeren keresztül az országúton baktattam. Élmény volt a szembejövő autók reflektorfényében sétafikálni, és hogy képtelenek voltak lekapcsolni azt, a lámpám egyértelmű fénye ellenére sem. Amikor beértem Lesenceistvándra 5:25-kor, akkor jött a következő pofon.
Ebben az Isten háta mögötti faluban két db bélyegzőhely is van, mindkettő egy-egy kocsmában, és mindkettő 6:00-kor nyit. Érthetetlen, hogy kint miért nincs. 6:10-kor nyílt végül ki az ajtó. Tehát majdnem egy teljes órát alhattam volna. Ezután jött egy rövid, de meredek, csúszós emelkedő. Engesztelésképpen egy gerincútra kerültem, jobbra-balra panorámával. A gond csak az volt, hogy az orromig sem láttam a párától. Hiába volt a telefonom szerint 19 fok, olyan érzésem volt, mintha egy rohadt nagy befőttesüvegben bóklásznék. Életemben nem izzadtam így. Azért később csak felsejlett a Szent-György hegy, aminek bazaltsapkáját fedte csak el a pára. Domboldali szőlősben, majd erdei úton robogtam be Vállusra. Próbáltam behozni a lemaradást, hogy időben beérjek Keszthelyre, a találkapontra.
A falu határában, egy sunyi vízátfolyás összehordta a sarat, és nem vettem észre, egészen pontosan esélyem sem volt észrevenni a gödröt, amibe – természetesen – belecsámpáztam. Bokáig süllyedtem benne. Bélyegeztem újfent egyet és rendbe szedtem magam, irány tovább. Amint kiértem a községből, egy kukoricatábla mellett vitt az út, majd az appom elkezdett jelezni, hogy letértem. Ismét jött a fejemig érő gaz. Olyan sűrű volt, hogy semmit nem láttam abból, hova lépek, ráadásul lejtett az út, és közben egy patak csorgására lettem figyelmes. Minden lépésnél rám került a növényzetről néhány liter víz. Alig 50 méterig tartott, de csuromvizes lettem. Jött a kaptató, meg a pókhálók. 10 méterenként belementem egybe. Miközben hadonásztam és szedtem le magamról az egyiket, belementem a következőbe. Úgy nézhettem ki, mint aki repülni próbál, de nem tud. Ezek után szintben haladtam jócskán, majd lassú ereszkedés következett, végig terepjárós úton, ami tiszta sár volt, Csúszkáltam össze vissza. Bőven nem tudtam a tervezett ütem szerint haladni, szóval itt már felnyomtam ezen az agyamat rendesen. Legyen vége ennek a szakasznak, gondoltam. Izomból kezdtem el tolni.
Örültem, hogy vége lett. Át tudtam öltözni és ezzel magam mögött hagyni a szakasz viszontagságait, ami most kivételesen bosszantott. Nagyszerű keretet adott a „20”-asnak, hogy Tamás csatlakozott. Hiszen amikor legutóbb velem tartott, akkor még csak 2 szakasz volt mögöttem, most pedig már csak 2 szakasz van előttem. A Balaton – és vele oly sok minden – immár a hátam mögé került. Innen jó darabig észak felé veszem majd az irányt. Egyre erőssebben látom a fényt az alagút végén. Ez a fény azonban más, mert, ahogy a Kéktúra vége, úgy a Kék gyermek is közeledik…
