Saját nyomdokaimon
A nosztalgiáról már írtam korábban, de nem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire fontos része ez a lényemnek. Teljesen véletlenül dobta úgy a gép, hogy éppen egy év után térek vissza a Keleti-Bakony emblematikus helyeire, ahol tavaly nagyon hasonló időben és körülmények között erőteljesen haladtam a kéken a végcélom felé, pont úgy, mint most. A két nyomvonalat néhány kilométer választja csak el egymástól, így a táj ismerősnek látszott, arról nem is beszélve, hogy öt alkalommal kereszteztem saját utamat. Minden egyes ilyen „találkozásnál” eszembe jutott, hogy akkor éppen mire gondoltam, vagy hogy milyen állapotban voltam. Eufórikus, továbbra is.
Ezek után hosszas hengerelt út vitt fel egészen 500m körüli szintre, közben elhúztunk a romos állapotban lévő Hamuház nevű kulcsos ház mellett és mindemellett elkezdtünk hangolódni a következő szakaszra, a legendás Burok-völgyre, aminek felvezetője a Bükkös-árok. Elkezdtek szigorodni a körülmények.
Kapásból csalánfalon kellett átverekednünk magunkat, az aljzaton gallyak, és apróbb kövek, amiket nehéz volt észrevenni, amikor ennek vége lett, egymáson heverő hatalmas farönkök, köztük mohás, csúszós sziklák sorakoztak. Bizonyosan esett a közelmúltban eső, mert helyenként masszív sár volt, és a rovarok is folyamatosan támadtak minket. Eközben „kint” 30 fok feletti hőmérséklet uralkodott, de a hely mikroklímája miatt a pára beszorult ebbe a katlanba, ami majd 10 kilométeren keresztül kanyarog.
Nagyon észnél kellett lenni. Nekiindultunk. Én haladtam elöl, és alig jutottunk el a völgy egynegyedéig, amikor egy puffanást hallottam, megijedtem. Innen nincs kiszállás, ha komoly baj történik, és hátrafordulva azt láttam, hogy gond van. Dorina hanyatt fekszik a kövek között és a lába vérzik. Pár perc után rendeztük sorainkat, és szerencsére saját lábon tudott tovább jönni, de tudtam, hogy gyötrelmesen hosszú út vár ránk innentől. Elcsendesedtünk.
Cikáztak a gondolatok a fejemben, noha nem a túrán, hanem távoli dolgokon. Ránéztem az appomra, de még mindig több mint a fele hátra volt ennek a szakasznak, pedig úgy éreztem, hogy mindjárt vége. Nos, Iszkaszentgyörgy volt az aznapi cél, és az utolsó értelmezhető busz 18:50-kor indult onnan. Illett elérni, ha nem akarunk magunknak további bonyodalmakat. A völgy alsó része csitult némileg, de könnyűnek így sem mondanám, főleg egy nem 100%-os lábnak nem volt az. A végében várt ránk egy közepes kaptató, és hirtelen ismét a kéken találtuk magunkat, egy fenyőerdőben. Kis pihenő után emeltünk némileg a tempón és lecsorogtunk Isztimérre.
Befelhősödött, de talán éppen emiatt még jobban beszorult a meleg. Kezdett fogyni az ivóvíz készletünk, így csak reméltük, hogy lesz a faluban egy működőképes kút, vagy egy kisbolt. Mindkettő volt. 11,5 kimi volt hátra, és 17:05-öt mutatott az óra. Felvetettem, hogy lépjünk oda, vagy engedjük el az egészet, de az addigi tempón változtatni kell. Dorina azt mondta, majd a végén belefutunk. Nem vagyok egy futóbajnok, de úgy voltam vele, hát legyen. Én fejben így is arra készültem, hogy integetni fogunk a busz hátsó felének. Teljesen belazultam belül, és engedtem, hogy csak úgy történjenek a dolgok. Ritka pillanat.
Hosszan vitt a műút nyílegyenesen a cél felé, jobbra és balra panorámát kínálva, ezeket egykedvűen konstatáltuk. Megint bevitt az út az erdőbe, és mérsékelt dzsindzsa és bogárinvázió volt, de már meg sem éreztük. Kis lejtő, kis emelkedő, de a sebességünk állandó volt, olyan 5,5 km/óra. Bélyegzőhely a két nyomvonal metszőpontjában. Ismeretlen a helyszín, holott nem kéne annak lennie. Maradt 5,4 kimi és maradt 53 perc. Faragtunk ugyan, de ez kevés volt az üdvösséghez.
Szakaszosan belefutottunk, amit – bármilyen furcsa is – élveztem, ugyanakkor nem hiszem, hogy Dorina is élvezte. Ezzel annyit értünk el, hogy 6 km/óra fölé vittük az átlagot, de biztonságos előnynek azért nem nevezhető az, hogy minden kimi után 1 percet tudtunk hozni az össz időn. A nap lemenőben volt már és narancssárga színbe öltöztette az erdő aljzatát. Mi meg csak meneteltünk. Az utolsó kilométeren elvesztettük a jelzést, és lassultunk egy picit. 12 perc maradt 1 kimire. Közben észrevettem, hogy a buszmegálló pár száz méterrel arrébb van a térképen, mint azt én számoltam, még otthon. Akkor futás. Érzés alapján tájékozódtam, és végül csak elértük a település határát. Aszfalton jobb a tempó, hát toltuk. 4 perc, 250 méter. Előresiettem a megállóhoz és megnéztem – hogy a megálló táblája szerint – mikor érkezik. 18:50. Majd abban a pillanatban meghallottam a busz hangját, Dorina is bekocogott. Hősiesen hozta a végét.
