Túrázni mentem header, Facebook ikon Túrázni mentem header, Youtube ikon Túrázni mentem header, Instagram ikon

Mátrabérc – 2020

Videó Track

Legyőzni a fájdalmat!

Egész héten erre a kihívásra hangolódtam. Igaz, a felkészülést lazábbra vettem, mint máskor, mivel úgy gondoltam, a nyári KDP menetelés karban tartott. Utoljára tavasz elején mentem komoly szintes túrát, úgyhogy emiatt fejben nagyon összeraktam magam, hogy ne legyen, ne lehessen gond.

Alkalmi túratárssal beszélgettem a buszon az odavezető úton, majd a rajtnál Dorinával pacsiztunk le. Beneveztem, bemelegítettem és átkapcsoltam az agyamat. A saját versenyemet akartam futni. Igen, verseny. Mert én így tekintettem rá. Saját szintidő elvárással, ami 11 óra, azaz 5km/óra átlagsebességet jelent.

Nagy kedvvel indultam neki, és bizony a 6:53-as indulás a mezőny végét jelentette. Az első lépésektől emelkedik, ennek ellenére – korosztálytól függetlenül – állva hagyott mindenki, pedig 5km/óra körüli tempóval kezdtem bele. Ez kissé frusztrált. Ugyanakkor köztudott, hogy én nem az elején vagyok gyors, hanem a végén. Nekem fel kell vennem a ritmust. Emellett tudtam, hogy – első alkalommal – ki tudja hányan követnek a GPS jelem alapján, és talán emiatt is, de menet közben úgy döntöttem, hogy stratégiát váltok, és amint a kék jelzéshez érek, emelek a tempón. Rögtön előjöttek az OKT-s emlékek, és ez feltüzelt. Ki akartam építeni egy komolyabb időelőnyt, már a Kékes tetejéig, és egyébként egy lendülettel fel is akartam jutni rá. A teljes útvonalat az elejétől a végéig jól ismerem, így pontosan tudtam, mire vállalkozom.

Kellemesen hűvös idő volt, így nagyon jól visszahűtött, alig izzadtam. Az erős tempó ellenére sem. Elkezdtem elhagyni az embereket. Aztán a Kalapos-tető környékén légüres térben haladtam, amikor hirtelen hangos zúgásra lettem figyelmes, és a következő pillanatban egy fájdalmas szúrásra a jobb vállamon, éppen a hátizsák pántjánál. Nem vettem észre a lódarázs fészket. Szerencsémre csak egy csípett meg és ösztönös reakció helyett csak meneteltem tovább, nem kezdtem el rohanni, vagy kalimpálni. Szerintem ez mentett meg a komolyabb problémától. Izzott a vállam, és rendesen be is dagadt.

A Gazos-kő panorámája – amit már nagyon vártam – feledtetni tudta velem a fájdalmat. A távoli messzeségben ott magasodott a Bükk, a siroki vár, és a Borsodi-dombság. A völgyekben még megült a pára, hiába sütött határozottan a nap. Gyönyörű pillanat volt.

Innen pihenősebb szakasz következett a Szederjes-tető kaptatójáig. Útközben sajnos egy túratárs feküdt az út szélén. Bokaficamra gyanakodtam, de később úgy hírlett, a darázscsípésektől lett rosszul. Ami biztos, hogy a Jóidő-nyaknál már hallani lehetett a mentőhelikopter jellegzetes hangját, ahogyan leszállóhelyet vadászott.

Egyre sűrűbb lett a mezőny, és konvojok alakultak ki, ami az emelkedőkön torlódást eredményezett. Ennek nagyon nem örültem, mert jóval gyorsabb voltam, szinte mindenkinél, így az előzések plusz energiákat követeltek, de mivel én képtelen vagyok tötymörögni, nem volt választásom. A lejtőkön elkezdtem belekocogni, mert ott sem tudtam a saját tempómban haladni. Nagy Zúgó-hegy, Jagus és már ott is voltam a Domoszlói-kapunál. 25 perc volt már az előny a zéró határhoz képest. Gyors pecsételés és rövid szóváltás egy harcostárssal, Hajnival, akivel FB-n jó sokszor találkoztunk, élőben eddig a pontig mégsem. Irány Oroszlánvár.

Tartottam az erős tempómat, egészen a Markazi-kapuig, ahol már 33 perc volt az előny. Ekkor valamit elkezdtem érezni a bal combomban. Ezen a ponton elhatároztam, hogy kicsit visszaveszek, és normál sebességgel jutok fel a tetejére. Hiszen az még csak bő egyharmad táv. Kelleni fog még az erő, az időm jó, nem kell ezt túltolni. A Disznó-kőhöz érve egyre határozottabban jelezte a combom, hogy valami nem ok. Nem szoktam savasodni, és bőven nem szoktam elfáradni ennyi szint és táv után, szóval meglepetésként ért a dolog. Visszavettem, és az utolsó szakaszon, főleg a Sas-kőtől már csak olyan 4km/órás átlaggal lépdeltem. Kissé mérséklődött is a fájdalom. A tetejéhez érve iszonyú tömeg volt ismét, így megint előzgetnem kellett, amihez ugye emelni kellett a tempót. Kékes. 50 perc előny.

A Tető étterembe tértem be egy kólára, és ott találkoztam a feleségemmel és a kislányommal, de csak én láttam őket. Telefonon azért beszéltünk végül egy keveset, nagyon feltöltött. 15 percet visszaadtam az előnyből. Ismét összejött a mezőny. Azt szerettem volna elkerülni, hogy a Sombokor lejtőn lefelé tömeg legyen, mert az nem veszélytelen. Egyrészt az esések, másrészt a leguruló kövek miatt. Páran zakóztak, és bizony gurultak a kövek. Én megúsztam. Jól éreztem magam, rendbe jött a lábam is, úgy tűnt, minden ok. Aztán elértem a Mátra-nyereghez. 35 perc.

A Csór-hegy kaptatója azonnal visszahozta a lábamba a korábbi fájdalmat, csak még erősebben. Nem akartam róla tudomást venni. Jött a Vércverés, majd a hosszú fel, Galyatetőig. A Rudolf-tanyai elágazásnál lévő frissítőpontig felküzdöttem magam, de le kellett ülnöm egy padra. Vittem be egy kis szárított marhahúst, meg mandulát. Megcsapott a feladás gondolata. Merthogy ekkor a bal lábam teljesen kész volt. Úgy éreztem bármelyik pillanatban úgy maradhat az adott helyzetben és vége a dalnak. Próbáltam nyújtani, masszírozni, de nem sokat segített. A sportkrémemet pedig nem vittem, mert nem nagyon fért be a futóhátizsákba. Nagy hiba. Nekiduráltam magam ismét és komótos tempóval felértem az EP-hez. Pihenés nélkül mentem is tovább. 37 perc.

Itt azért már szétszakadt a mezőny, szerencsére. Mindig próbáltam valakihez csapódni és felvenni a tempóját. Időről időre leszakadtam. Pihenő szakasz következett, fenyvesben. Mátraszentlászló, iszonyatos meleg. Legalábbis annak éreztem. 45 perc.

Ezután rákapcsolódtam egy vonatra, egy darabig rendben ment a dolog, de Ágasvár előtt nem sokkal ritmust váltottak. Képtelen voltam reagálni rá. Utána utolértem két srácot, akik valószínűleg nálam is jobban szenvedhettek. Egy darabig együtt haladtunk, beszélgettünk, majd a csúcsnál már lemaradtak. Kissé visszatért belém az élet, a turistaházhoz vezető meredek lejtőn viszont a jobb térdem kezdett jelezni, hogy ennyi elég lesz már. Megdumáltam vele, hogy kicsit még megyünk, aztán a leghosszabb pihenő szakasz jön, Mátrakeresztesig. Megegyeztünk. Ágasvári th. 45 perc.

Ittam a cukros löttyöket, bár nem esett jól már, de muszáj volt, ahogyan enni is. Az még kevésbé akart lecsúszni a torkomon. Próbáltam nem sok időt veszíteni, ezért elindultam lefelé. Először közepesen meredek, aztán lankás, széles nyomtávon lehetett haladni a Csörgő-patak mellett, a hűvös erdőben. Úgy éreztem, egész jó tempót tudtam hozni. Mátrakeresztes. 35 perc.

Döntenem kellett, hogy mi legyen, mert ha itt elindulok felfelé, akkor már nincs kiszállás, végig kell menni. 5 kimi alatt, jó 500m szintet fel, majd 7 kimi alatt majdnem 700m szintet le. Erre a pontra tartogattam az energiazselémet, benyomtam, és egy sráccal ketten kezdtünk neki a felnek. Az elején nem volt komoly fájdalmam, így elkezdtem növelni a tempón. Hamarabb lesz vége alapon. A saját készítésű ISO-m maradt már csak, mint iható valami, és kezdett furcsa íze lenni, megbuggyant a melegben. Ilyen se volt még, de inni kellett, hát azt ittam, ami volt. A Nyikom-forrásnál ismét vissza kellett vennem, mert jött a fájdalom. A bal combizmom és a jobb térdem. Szóval felfelé inkább a jobb lábamat terheltem. Ekkor gondoltam bele először, hogy a Muzsla nem is igazán felfelé, sokkal inkább lefelé fog megfingatni. De én csak meneteltem. Közben onnan a panoráma fantasztikus volt. Látni a Kékest a távolban, Péter-hegyesét, Ágasvárat, de túlzottan fáradt voltam, hogy igazán be tudjam fogadni. Azért mosolyt tudott még csalni az arcomra. Jött az utolsó hullám, fel a Muzslára. Négy emelkedés, igazából egyik sem komoly, de egy ilyen túra végén, pláne ilyen lábakkal, borzasztó nehéz volt. Mégis tudtam időt hozni. Muzsla-nyereg. 53 perc.

Majd kicsattantam az örömtől, amikor felértem a tetejére, aztán nem sokkal később változott a világ. Tudtam, hogy nagy a baj. Amint egy kicsit lejteni kezdett az út, azonnal iszonyatos fájdalom hasított a jobb térdembe. Bicegve tudtam csak haladni, az amúgy sem 100%-os bal lábamat terhelve, kellemetlen, köves talajon. Gyötrelmes volt. Folyamatosan lökdöstek le az egynyomtávos útról, hiszen alig mehettem 3-3,5 km/órával. Az elengedések plusz energiákba, és még nagyobb fájdalomba kerültek. A Nagy-Koncsúrnál már minden lépésnél felszisszentem, olykor üvöltöttem egyet, annyira fájt a lábam. 100 méterenként megálltam és vizslattam az appomat, hogy mennyi van még hátra. Ilyen lábakkal rohadt sok. Ráírtam Annára, hogy gáz van, de ígérem, valahogy megcsinálom. Belül fogalmam sem volt, hogy jutok le a hegyről. Persze ezt nem írhattam. Álltam egy helyben lecsendesítettem a gondolataimat és a három hozzám legközelebb álló emberre gondoltam. Egyikük már sajnos nem él, másikuk pedig túl kicsi, hogy megértse. Jött egy SMS, aminek nem lényeges a tartalma, ugyanakkor egyértelmű lehet bárki számára, hogy kitől jött és hogy mi volt benne. Aki ismer, tudja, hogy én nagyon nem hiszek az efféle dolgokban, de bizonyosan segített.

Elindultam. Nem éreztem fájdalmat, se fáradtságot. Először azt hittem csak átmeneti, mert korábban is volt ilyen, aztán gyorsan visszajött minden kín. Ezúttal nem. Szóval teljes sebességgel kezdtem lefelé haladni. Még olyan 4 kimi volt hátra. Az volt a tervem, hogy amíg tünetmentes vagyok, addig úgy megyek, ami a csövön kifér. Nem volt B verzió arra az esetre, ha visszajön a fájdalom, csak reménykedtem. Nem jött vissza. Brutális tempóval haladtam, és elkezdtem kocogni. Kizártam a külvilágot. Mindenkit állva hagytam, szó szerint. Jó páran csodálkozva néztek, hiszen nem sokkal korábban görnyedve támaszkodtam a lábaimra, és sziszegtem. Kiértem a murvás útra, ami levezet Szurdokpüspökibe. Futottam, ahogy csak bírtam. Semmivel sem törődtem, de már tudtam, hogy ez meglesz, innen senki és semmi nem állíthat már meg. Megláttam a templomtornyot, majd az iskolát. 77 perc.

Tehát 11 óra 36 perc alatt mentem végig. Ami roppantul bosszantott, hiszen így nem tudtam véghezvinni a saját magamnak felállított szintidőmet. Az én szintemen komoly erőpróba volt ez a túra. A tanulság az, hogy ha nem lazázom el a felkészülésemet, akkor meglett volna, hiszen erőből ment volna, de egész egyszerűen – tavasz óta – elszoktam a szintektől, főleg a meredek lefeléktől, és ez megbosszulta magát. Nem tudtam maradéktalanul örülni ennek a sikernek, holott bőven a leggyorsabb teljesítésem volt az összes eddigi mátrai túrám közül. Ez van, nálam csak a győzelem számít, és ez nem volt az. A testem és az elmém ellentmondásba került és ez elgondolkodtató a jövőre nézve…
Kategóriák:
Videó Track

Kapcsolódó

Túraútvonalak