Végre – számomra – ismeretlen területre tévedt a Peaks sorozat, így adta magát, hogy elnézek rá. A naptáram elég sűrű mostanában, így csak a 0. napra tudtam betenni, tudva azt, hogy az egy héttel ezelőtti mátrai túrám még nem hevertem ki teljesen. A tervem szerint ez a track pontosan a fele a múlt hetinek mind a táv, mind a szint tekintetében, vagyis azért nem ígérkezett éppen könnyűnek.
Kóspallagon raktam le a kocsit, és mivel mostanában nyomtam egy hegymenetet az Inóci-vágáson, így adta magát, hogy ezúttal ezzel fejezem majd be, lefelé. A sárga kereszt jelzésen indultam el és az első kilométer után be is melegedtem. A hidegfrontnak nyoma sem volt, szépen tisztult az ég is. Belepakoltam az útvonalba a Szép-bércet, így egyenesen mentem fel a gerincen a tetejére, egy idő után a jelzést elhagyva. Közben el tudtam csípni a napfelkeltét is, idén már sokadjára.
Az erdő már most nagyon száraz, így a vastagon poros, faleveles aljzaton nem tudtam tempót menni. Fentről csak a Só-hegyig lehetett ellátni a párás idő miatt, szóval nem kétlem, hogy tiszta időben hű a nevéhez a hegy, a tűzrakó hely viszont vagány volt a tetején. Irány Kis-Inóc csúcsa.
Folytattam az utam a nyergen keresztül és elég egyértelmű volt, merre lesz a csúcs, ez mondjuk elmondható az összesről, ezen a napon. Lábpacsi a csúcskőnek és el is kezdtem ereszkedni. A sárga keresztre visszaérve éppen egy trió futott el mellettem, így én is kedvet kaptam. Rendkívül hangulatos, kellemesen kanyargós és enyhén lejtős szakasz következett. Tettem egy kis kitérőt a sárga háromszög jelzésen, ahonnan pont az iménti csúcsra kaptam panorámát. Gyors snitt, és mentem is tovább.
A Kollár-völgyi patak mellett vitt tovább a jelzés, én pedig tudtam, hogy szemből szeretnék felmenni a Zálog-bérchez és a kötelező szakaszhoz. Ezen a kaptatón vannak sziklák is dögivel, így tempósabban lehetett felmenni rajta, élveztem. Odafent pedig mesés kilátás volt, a jutalom. Legközelebb több időt fogok szánni rá, de most futottam is tovább.
Következett a Száraz-fa bérc, én pedig a térképen bejelölt nyomvonal helyett egyenes vonalban közelítettem meg, nem igazán volt meredek és elég szellős is ez a rész, így semmilyen terepakadály nem hátráltatott. A sárga háromszög jelzésre váltottam és elindultam a Hegyes-hegy orom felé. Elkezdtek megrágni az emelkedők. A csúcsnál végül nem, csak ereszkedés közben kaptam kilátást a Magyar-hegy és Nagybörzsöny felé. Majd éles kanyar, és elkezdtem felfelé haladni a kék kereszten, a Kereszt-völgyi patak mentén, hol pedig azon átkelve. Mivel nem szeretek egy adott úton oda és vissza is haladni, a laptop előtt még az volt a tervem, hogy keresztbe átvágok a Deszkamalomnál és elmegyek az Altáróhoz, majd onnan nyugat felől támadom a Kis-Pogány hegyet. Látva az előbbi akadály meredekségét kissé elbizonytalanodtam.
Konkrétan ott toporogtam, mint egy szaró galamb, mert viaskodott bennem a fáradság és a büszkeség. Nyert a büszkeség. Szerencsére a patakátkelés után egy rég nem használt terepjárós útra tévedtem, ami a legideálisabb helyen vitt át, és még küzdenem sem kellett a susnyával, ami pár héten belül be fog durvulni. Altáró után, egy meredek 100m+ kaptató várt rám.
Legnagyobb meglepetésemre egy jól kivehető szerpentin ösvény volt rajta, amit a térképem nem jelölt, így ismét kaptam egy kis segítséget. A csúcs alatt kicsivel aztán egy tisztás található és mellé full panoráma a Magyar-hegyre. A mária jelzéstől már részben ismerős volt a terep, rövid ereszkedés és emelkedés után egy erdészeti úton haladtam tovább, ami kellemetlenül emelkedett, folyamatosan. Nagyon nem esett jól. Időről időre belepihentem fél perceket.
Aztán elértem a Rózsa-hegyhez és innen végre szintben tudtam – magamhoz képest – nem túl gyorsan haladni. Végig látszódik az útnak ezen a részén az Aprólépések, az utolsó csúcs. Kellemes táborhely lenne, ha nem sietnék állandóan. Gyors energia bevitel és nekiveselkedtem az utolsó felfelének. Mert kitaláltam még az elején, hogy NHH-ra csak felnézek, ha már itt vagyok, holott a kék négyzet jelzés rövidebb és még egy kiváló fenyvest is útba ejt, ami nem más, mint a Kammerhof. Bár ne variáltam volna, iszonyatosan elhanyagolt erdészeti útra kerültem, keresztben kidőlt fák, sűrű bozótos, ami miatt nehézkes lett volna kerülni, és még emelkedett is. Egészen a piros keresztig szívás volt. Ezek után persze felüdülés volt megérinteni a csúcskövet.
Amit ekkor leszögeztem magamban, hogy nem fogok futni már a végén. Ehhez képest, amikor megláttam az órámat, akkor megint átkapcsolt bennem valami, és de, elkezdtem futni, mert nagyon nem tetszett a 4,7 körüli átlag. Csak szakaszosan ment. Aztán végre elérkeztem a lejtőhöz, és ott rákapcsoltam. Végig alig voltak emberek az erdőben, de az OKT most olyan volt, mint egy sztráda. Nehezen akart véget érni, de végül csak leértem és sikerült 4,9 fölé tornáznom az átlagomat, amivel így sem voltam elégedett.
