Utoljára 2020-ban történt meg az, hogy 4 héten keresztül nem jutok el túrázni. Emiatt és mert a legutóbbi két mátrai túrámat feladtam, tartottam ettől a naptól. Amikor viszont felértünk 600 m szint fölé, a kocsiból konstatáltuk Nitro Tommal, hogy havas túra elé nézünk, hiszen már ott összefüggő hótakaró fedte be a hegyet. Ez ellentétes hatást váltott ki belőlem, és para helyett magabiztos lettem. Felszívtam magam, tudva azt, hogy kemény lesz a terep.
Már a szerpentinen fantasztikus fény és árnyjátékot kapunk az ébredező nap által. Amikor kiszállunk, kemény mínuszok röpködnek, az égbolt tiszta, a levegő kifagyott, tehát olyan látvány fogad majd odafenn, amit nem fogunk egykönnyen elfeledni.
Elhagyjuk az ébredező települést, a temető mellett fát vág néhány helyi, kérdő tekintetük pedig végigkísér, amíg elhaladunk mellettük. Némi ereszkedés után már el is érjük az első csúcsot, a Kis-Átal-kőt. Indul a játék.
Nagyon gyöngéd a hegy, kitaposott, lankás utakon haladunk a következő pontunk felé. Nem lesz ez mindig így, jól tudom. Egyrészt én rajzoltam az útvonalat, másrészt ismerem a Mátrát. Közeledünk Som-tetőhöz én pedig már keresem a pontot, ahol direktben felmehetünk rá. Észreveszek egy csapást a sűrű, fiatal erdőben, és ráveszem Nitro-t, hogy lépjünk rá.
Egy lábnyomot is észlelek, azonban ahogy a csapásnak, ennek is nyoma vész pár méter után. Én viszont a fejembe vettem, hogy itt megyek fel a csúcsra, így hát helyenként leguggolva, itt-ott összevágva, de átpréselem magam a cserjésen. Ahogy kiérünk belőle, a háttérben felsejlik a sípálya Mátraszentistvánon, no meg, az, hogy ha mentünk volna még 50 métert a dózerúton, akkor kikerülhettük volna ezt a bokorkommandót. Mégsem bánom. A csúcsnál peaks teljesítőkkel találkozunk, akikkel egy darabig látótávolságon belül maradunk.
Szellős erdőben ereszkedünk Hutahely felé, és közben nem lehet betelni a látvánnyal, ahogy a nap megcsillan a fák között, a havon pedig ezernyi kristály csillog. A hegyoldal kissé saras, azonban az árnyékos részeken azonnal a jég veszi át az uralmat. A patakokon simán át tudunk kelni bárhol, mivel szinte teljesen be vannak fagyva. Amikor lecsendesítjük magunkat, akkor viszont hallani lehet a finom csobogást is. Jól emlékszem még a májusi túrámra, amikor az esőzések után éppen itt úgy zubogott a víz, hogy alig bírtam átkelni száraz lábbal rajta. Most pedig szinte abban a formában fagyott meg. Csodás a természet változatossága.
A zöld kereszt jelzésen, egy völgyben kapaszkodunk fel és már beszűrődik a fák között a sílécek jellgzetes sercegő hangja. Szabályos vagy sem, veszélyes, vagy sem, mi keresztben átrobogunk közöttük, mert ez a legrövidebb és a jelzés is ott fut. Látszólag nem zavartuk őket. Improvizálunk és változtatunk picit az eredeti útvonalon. Vörös-kő kilátójához teszünk egy kitérőt, mert a Magas-Tátra látványát nem tudom elengedni. Tériszony ide vagy oda, megkapjuk. Most is olyan szép, mint máskor, de nem lehet elégszer látni, sőt, előbb utóbb a talpam alatt kell majd éreznem.
Innen szinte a legvégéig az északi lejtőkön leszünk, ami mindig zordabb és most sincs ez másképp. Szántás-bércig szűz hóban menetelünk egy-két apró levágással fűszerezve. Ott aztán beér minket Csaba, egy újabb Peaks teljesítő. Hasonló tracken mozgunk, de nem ugyanazon, így gyorsan különválunk. Az Ágasvári úton haladunk egészen a Sebestyénvár-patakig, ahol felkapaszkodunk Smiró Feri útjára. Nagy szerencsénk van, mert be van fagyva, viszont trükkös is egyben, hiszen esett rá pár centi hó tegnap. A fenti ösvény pedig helyenként technikás, mivel meredek hegyoldalakon kanyarog, néhol egynyomtávos, és eleve lefelé dől. Most pedig avar, jég és hó kombója fedi. Fogalmunk sincs, melyik lépésünk stabil és melyik nem. Közben nincs melegünk, mivel tempót nem tudunk menni rajta.
Ráfordulunk az emelkedőre, ami felvisz Galyavárra, és legnagyobb meglepetésemre csak hófoltok tarkítják, így könnyedén feljutunk rajta. 800 méteren már 6-8 centi hó van. Gyökeres-tetőnél aztán ismét lefelé vesszük az irányt, de olykor csak simán csúszunk lefelé, mert se kövek, se fa, se gyökerek nem nyújtanak kapaszkodókat. Cserjésben kanyargunk és meglátunk egy sziklaszirtet, ami nem más, mint Orosz Mátyás vára. Csodás panorámát kapunk sokadjára északi irányban, ameddig a szem ellát.
Ezalatt a nap lassan kezd lebukni a hegy mögé, mi pedig válaszút elé kerülünk. Vagy visszamegyünk azon az úton, ahol jöttünk, vagy megpróbálunk leereszkedni a völgybe és azon jutunk fel a tetejére, esetleg a szemközti hegyoldalon próbáljuk meg ugyanezt, netán teljesen visszaereszkedünk Smiró Feri útjáig, és egy jelzett ösvényen próbálkozunk, ami nagy kerülő. Bármelyik útvonalat beszívhatjuk, mert a porhó csúszik, amin nem segítenek a jégfoltok és a lehulott falevelek sem. Én, az ereszkedés után a völgyön való felkapaszkodásra szavazok, Nitro Tom viszont azt javasolja, hogy menjünk direktben át a hegyen. Végül is ezt rajzoltam fel otthon. Ám legyen.
Ehhez a hegyoldalhoz minden tudásom, tapasztalatom és készségem kellett. Az emelkedés ugyan erdős, de sziklákkal tűzdelt és a hó miatt kiszámíthatatlan, hogy ahova lépünk ott mi várható. Melyik szikla stabil, melyik nem, van-e gödör vagy nincs, korhadt a fa vagy sem. Én megyek elöl, hiszen téli bakancs és kamásli van rajtam, Tom meg rá tud állni a nyomomra. Hiába rejt veszélyeket, nagyon élvezem és egy pillanatra sem érzem magam veszélyben, holott elég egy rossz mozdulat és gond lehet. Megküzdünk vele, de felérünk a nyeregig, ahol ismét előbújik a nap, megvilágítva ezzel az utolsó csúcskövet.
Újfent egy fenyvesben találjuk magunkat, ahol nem győzzük magunkba szívni a hangulatot. A fák alatt bekúszó fény aranyszínűre festi a havas erdő aljzatát. Mesebeli és felemelő zárása egy ilyen túrának.
Utólag visszagondolva vegyes érzéseim vannak. Ott és akkor adrenalin fröccs volt. Nem volt könnyű túra, de valójában nem is volt nehéz. A látvány, a fények és a hó tökéletes feltételeket biztosított, hogy méltóképpen örökíthessem meg kedvenc hegyemet, mely ezúttal jégköntöst öltött magára. Meg tudta húzni azt, amire sok más hegy már nem képes. Ismét tudott újat mutatni…
