Túrázni mentem header, Facebook ikon Túrázni mentem header, Youtube ikon Túrázni mentem header, Instagram ikon

Balaton-felvidéki kéktúra – 2022 – Az érzelmeim között

Videó Track

12:13

Elbúcsúzom Annától és a kicsiktől is. Ők még nem értik, hogy hova megyek, és hogy miért. Már most küszködöm a könnyeimmel. A Badacsony felé vezető utam nyugodtan telik, többször is megállok, hol kajálni, hol csak a tájban gyönyörködni. Néhány alkalommal keresztezem a holnapi utamat, és közben azon filózom, vajon milyen állapotban leszek majd ezeken a pontokon.

Badacsonytomajra érek és a Borbarátok felé veszem az irányt. Bevágom a steak-emet és ezalatt jönnek a hívások. Többen így bíztatnak. Innen felcsorgok a Kisfaludy-ház melletti parkolóhoz, onnan pedig nagyon óvatos léptekkel felballagok a Rózsakő kilátóponthoz. Ezen a ponton már spórolnom kell az energiámmal, mivel tudom, hogy hamarosan nagyobb szükségem lesz rá, mint eddig bármikor. Meg aztán egy felesleges esés sem hiányzik.

15:56. Ez csak a hegy oldalában futó tanösvény, de a kilátás innen is pazar. A kikötő is tisztán látszik, ami maga a célállomás. Csak bámulok ki a fejemből, jelenleg teljesen üres, a hely is az lesz hamarosan. Szimbolikusnak tartom, hiszen valószínűleg az úton is végig egyedül leszek. Legalábbis látszólag.

16:35. Amikor leérek a mólóhoz, a déli parton vihar tombol, a túlpart nem is látszódik, de az északin még süt a nap, így egy gyönyörűséges szivárványt is lencsevégre tudok kapni. Fantasztikus pillanatok. Kelet felé pedig ott magasodik az Örsi-hegy, az utolsó akadály, amin át kell majd hámoznom magam. Ebben a pillanatban nagyon magabiztosnak és motiváltnak érzem magam. Biztos vagyok benne, hogy másnap ugyanitt leszek.

A Rozi panzió felé tartok. Azért esett erre a választásom, mert legendásan jó híre van a helynek, illetve alig 1 kilométerre van a céltól. Egy hatalmas diófa alatt parkolok le, és egy lugason keresztül közelítem meg a kertet. Eszméletlen jó hangulata van a háznak. Azonnal visszarepít a gyerekkoromba. Ez a Balaton, itthon vagyok. Zsuzsa, a házigazda széles mosollyal fogad, és levendulaszörppel kínál meg, amit ezelőtt még sosem kóstoltam. Nagy kár. Szóval iszok még egy pohárral. Aztán elfoglalom a szobámat és összerendezem a dolgaimat. Kívül és belül is.

18:16. Komoly zuhi van, megvárjuk, míg csitul kissé, aztán indulunk Pétfürdőre. Merthogy Zsuzsa fuvaroz át engem a startpontba, amiért nagyon hálás vagyok neki. Útközben pedig komoly témákról beszélgetünk, és igazán tartalmasan telik el az a közel másfél óra. Nagyon feltölt, ahogyan a tanácsai is beleégnek a fejembe. Odaérünk és utamra enged.

20:01. Kipakolom a cuccaimat és máris indítom az élő videót, amit beígértem. Furcsán érzem magam, a szokásos – túra előtti – szeánszom így most egészen más, de tetszik. 25 perc után kifogyok a szavakból, szóval lezárom az étert. Magam maradok. Mivel azonban érezhetően nagyobb érdeklődés övezte végig ezt a – számomra – fontos eseményt, ez felébreszti bennem a megfelelési kényszert, ami bizonyára segíteni fog az utamon. Többek között. Mert az összes kapaszkodó kelleni fog majd. Család, követők, ismerősök és ismeretlenek, számok, emlékek, érzések.

1. Király. 20:57. Nem bírok megülni már a hátsómon, tehát elindulok, hátrahagyva a szintidőt. Eddigre teljes a sötétség, a település határáig még nem kell lámpázni, aztán befordulok az erdőbe. Először csak dózerúton, majd nyitott dombokon visz az út, hagyja, hogy hozzászokjak. Azon tűnödöm közben, hogyan jutottam idáig 5 év alatt a semmiből. Látszólag véletlenek sorozata, de ez szerintem kizárt, csak annak érzem. Morgást észlelek, és felkapcsolom a reflektort. Egy magányos vaddisznó sétálgat előttem, és egy ideig ügyet sem vet rám, a zajongásom ellenére sem. Támadást színlelek, beválik. Közben csöpög rám a víz. Először azt gondolom csak a levelekről, de hamarosan egyre határozottabban eseget. Nem tudom eldönteni, hogy felvegyem-e a kabátot vagy sem. Felveszem, erre alábbhagy, leveszem, rákezd. Ez így megy egészen Királyszentistvánig. Annával beszélek utoljára aznap és biztosítom afelől, hogy reggel már Füreden leszek, aludjon nyugodtan, nem lesz gond. Úgy tűnik bízik ebben.

2. Közelebb. 22:40 körül. A Mama úgysem hagyná, hogy itt és most bármi bajom legyen, hiába nincs velem már 25 éve, közel érzem magamhoz, büszke rám. Én pedig rá. Rengeteg időt töltöttünk együtt, sokat tanultam tőle, sokat mókáztunk, sokat bosszantottam, de mindennél jobban szerettem, és azt hiszem, ő is engem. Hirtelen kinyílik az erdő és megpillantom a part menti fényeket. Balatonalmádi már látótávolságban, az már negyedtáv.

Most viszont sűrű erdőben folytatom, néha fütyülök, néha tapsolok, néha dúdolgatok, mivel nem akarok senkit és semmit meglepni. Az ilyen erdőket nappal sem szívlelem különösebben. Fülledt a levegő, folyamatosan izzadok. Nem tudom hányan járhatnak ezen az úton, de hogy mostanában senki, az tuti. Ennyi pókháló a földön nincs. Próbálom visszafogni magam, de erős a tempóm, majdnem 6-os átlaggal jövök 15 kimi után. Ezen a részen ritka a jelzés, be is nézem az utat. Néhány kanyar után egy réten találom magam, melyet mindkét oldalán magas fák szegélyeznek. Lekapcsolom a lámpát. A tiszta égbolton ezernyi csillag ragyog. Egy darabon fény nélkül megyek. Magával ragad a látvány.

3. Fények az éjszakában. 00:50 körül. Olyan érzésem van, mintha egy-egy csillag egy-egy követőm lenne, akik velem tartanak valamilyen formában ezen az éjszakán. Beérek a városba, amelyen 7 kilométeren keresztül kanyarog a kék jelzés. Vörösberény városrészen állok meg a templomnál egy nagyobb frissítésre. A lábaimat érzem ugyan, de egyelőre fitten mozgok. Azonban azzal is tisztában vagyok, ez múló dolog, és kelleni fognak majd azok a kapaszkodók. A város alszik, de a helyi pékségben már dolgoznak, közben dallamos zene árad ki onnan. Mosolyt csal az arcomra.

4. Hullámvasút. 02:10 körül. Hiába tettem meg mindent a felkészülésem során, a teljesítményem nem konstans. Erős ingadozásokkal tarkított és mindig csak reménykedem, hogy egy ilyen túrát a felfelé ágon kapok majd el, különben baj lesz. Korai erről nyilatkoznom, egyelőre teszem a dolgom, terv szerint haladok. Ezen a szakaszon négyszer kell felmennem egy hegyre és – értelemszerűen – ugyanennyiszer le is kell evickélnem onnan. Ahogy következnek, egyre nehezebbek, de azért ez nem egy Mátra, szóval nem aggódom.

Csere-hegy kilátójában még nem voltam, de mivel Csákány-hegyről ugyanaz a panoráma fogad és azt ismerem, így ezt dobom. Feleslegesen nem akarok lépcsőzni. Kisvártatva beérek Alsóörsre. Minden településen visszakapcsolom a netet, hogy lássam otthon mi a helyzet. Anna üzent, mivel a kicsi felébredt, így tudunk pár szót váltani, miközben konstatálja, hogy jó állapotban vagyok. Így igaz. Közel már a hajnal, amit nagyon várok. Szőlősben folytatom, hosszasan, aztán irány a Csákány-hegy. A kilátóban bringások alszanak, nekem pedig nincs szívem felriasztani őket, így elengedem ezt a panorámát is. Innen kellemetlen, morzsalékos út visz le Csopakra. Itt végre találok egy működő kutat és feltöltekezek. Itt érzem először azt, hogy kezdek fáradni, noha még csak 40 kimi környékén járok. Lassulok és veszítem az időt, de még 5-ös átlag felett vagyok. Megpillantom a hold vékony karéját, és a pirkadat legelső jeleit. Nyomasztó már az éjszaka, de úgy tűnik, jól számoltam még otthon, Füredre éppen napfelkeltére érek majd be. Péter-hegy, Tamás-hegy. Utóbbi kissé kikészíti a lábamat, de már nem kell lámpa, és ezzel magam mögött hagyom ezt a szakaszt is.

5. Hazajöttem. 6:08. A kopár szirt – ahova megérkezem – nincs túl magasan, de ahhoz éppen elég, hogy Balatonfüredet és Tihanyt felülről nézhesse az ember. Párásak a völgyek, ahogy a horizont is, de a nap már pislákol, a harang pedig üt egyet. Indulás tovább. Alul egy buszmegállóban frissítek. Saras és büdös vagyok és már nem feltétlenül tudok udvarias lenni, merthogy szeretnének leülni mások is, de ez engem ott és akkor hidegen hagy. Oldják meg, ahogy tudják, én fáradt vagyok.

Szűk 60 kimi van „hátra”. Ebbe belegondolok, és elborzadok. Ez azt jelenti, hogy ha innentől nem állok meg egy percre sem, akkor is 12 óra folyamatos menetelés vár rám. Már ha tudom tartani az 5-ös átlagot. De nem, nem tudom, mert már most is alatta vagyok. így ez a szám csak felfelé nő, és fogalmam sincs mennyivel. Hiba, hogy ezen jár az agyam. Próbálom elterelni a gondolataimat.

Füred az a hely, ahol nagyon is el tudom képzelni, hogy ott töltsem el életem hátralévő részét a családommal. Itt minden adott, amire szükségünk lehet. Szóval ki tudja, mit hoz a jövő. Azt tudom, mit ad a múlt. Ugyanis erről a helyszínről az eddigi életem összes szakaszából temérdek emlékem van. Vegyük például azt, amikor a régi pavilonsoron 8 évesen ettem hekket, úgy, hogy egy falat sem ment kárba a szálkán kívül. A szomszéd asztaloknál mindig velem példálóztak a szülők. „Látod fiam, nézd meg azt a gyereket, így kell halat enni…”. Vagy amikor megünnepeltük egy régi cimborával a 18. születésnapunkat egy helyi klubban, ahová télvíz idején egy szál pulcsiban jöttünk. Kint mínuszok voltak, a hely bezárt 3-kor, a vonat meg 5-kor indult, csakhogy a peronon szembesültünk azzal a ténnyel, hogy éppen az óraállítás hajnalán vagyunk. Bingó. És persze nem voltunk szomjasak. Vagy amikor Annával a 30-as éveim elején együtt bandáztunk, és a világ legjobb krémesét ettük. Gondtalanul jöhettünk, mehettünk.

Elindulok, hogy fogyjon a táv. Balatonszőlőst kikerülöm, csak a külterületén bolyongok és lassan elérem a féltávot. Kissé nehézkes terepen, kidőlt fák között, patakokon át haladok, olykor benézem a jelzést és pakolom a plusz métereket a lábaimba. Aztán egy dózerútról megpillantom a 2020-as szállásunkat, ami azért érdekes, mert a teraszáról annó pont ezt az utat vizslattam odafentről, habár akkor még nem tudtam, hogy ezen jövök majd. Két kilométeren keresztül megyek műúton, kellemetlenül meredeken és közben suhognak mellettem az autók. Idegesít. Kis-és Nagy-Gella. Nehezen érek fel és kezd egyre melegebb lenni.

A Cseri-kastélyhoz érve már erősen fogytán a vizem, így felverem a házat, de szerencsére a pajtánál van víz. Én is fogytán vagyok. 5 perc pihenőt engedélyezek magamnak, de amikor ránézek az appra, akkor újfent elsápadok. Jöttem egy csomót, és 57 kiminél vagyok. A hely egyébként idilli, de ez engem most a legkevésbé sem érdekel. Mennem kell.

6. Kétkerekű múlt. 09:10 körül. A bringás múltamhoz képest a túrázós még csak gyerekcipőben jár. Éppen ahhoz a ponthoz érek oda, amit oly sokszor érintettem kerekekkel. Leguggolok és megérintem az aszfaltot. És persze látom magam, ahogy elsuhanok sok-sok évvel ezelőtt. Sóvárgok a biciklim után, úgy felülnék rá. Emlékeznem kellene, ehelyett morgok, hogy ezt aztán jól kitaláltam magamnak. Mivel mostanra tudatosul bennem, hogy ez nem az én napom, és innentől szívni fogok, méghozzá jó mélyen. Annával közlöm, hogy gáz van, amin kissé meglepődik, mert a követésem egyenletesnek tűnik. Valóban, erőn felül próbáltam fenntartani a látszatot, hogy a követők azt lássák, hasítok, de ez a továbbiakban már nem lehetséges. Fogyok és lassulok. Jelentős mértékben. Ez pedig még mindig csak a 60. kimi.

Beröffentem a zenét és így megyek tovább. Ez ugyan erőt ad, de a könnyeim is potyognak közben, mert tudom, hogy a zene segítségével önmagában nem leszek képes végigmenni. Tiszavirág életű ez, visszalassulok. Zádor várától egészen a Mencshely melletti Petőfi-kilátóig tartó szakaszon alig emlékszem valamire az útból, holott ez a táv 10 kimi. Nagyon melegem van, és itt már ritkábbak az erdők, vagy egyáltalán nincsenek. Látótávolságban van viszont az OKT vonalvezetése a szemközt lévő hegyen, amit napra pontosan 3 éve fejeztem be. Emlékszem arra az útra. Jól emlékszem.

Robot mozgással érek be Szentantalfára. Leülök egy padra és látom, hogy jön a busz, ami levisz Zánkára. Nem fáj különösebben semmim, mégis mindenem és elegem van az egészből. Átfut az agyamon, mit átfut, barátkozom a gondolattal, hogy kiszállok. Elindulok a megálló felé. Anna ír valamit. Ránézek a sofőrre, ő visszanéz, én meg hagyom, hogy bezárja az ajtót. Már megint a makacsságom. Viszont alig bírok menni, de arra jutok, hogy ha nem pihenhetek és nem ehetek valami meleg ételt, akkor úgyis vége. Ha kaja után nem bírok majd felállni – amitől egyébként komolyan tartok – akkor legalább elmondhatom, hogy bezabáltam és teli hassal szállok ki. Szóval irány a Zsóka fogadó. 74,1 kimi. 12:07.

Rohadt büdös vagyok, de a teraszon helyet foglalhatok. A menüm: gyümölcsleves túrógombóccal és managalicaszűz rántva, sült tepsis burgonyával. Mennyei és nagyon jól esik, mellé legurítok 1 liter limonádét is. Egy bő órát elverek itt. Totál kihűlnek az izmaim. Ráveszem magam az indulásra.

7. A mi arcunk. 13:20 körül. Feltöltekezve, de darabosan mozgok, szerencsére sok szint nincs ezen a részen, egyedül Hegyestű, ami említést érdemel, de még mennyire. Anna is és én is éppen elég időt töltöttünk itt el ahhoz, hogy lássuk, ez a hegy úgy néz ki, mint egy arc. Erre külön jöttünk rá, de amikor találkoztunk, egyszerre mondtuk ki, hogy ott az arc. Különös gondolat, hogy talán volt olyan pillanat, amikor mindketten a hegyet néztük, de egymásról még fogalmunk sem volt. Szőlősben kanyargok, a nap legmelegebb időszakában a hegyoldalban és közben oldalra pillantva Dörgicsét és Akalit látom. Ahol felnőttem. Nehéz továbbmennem, de nehéz megállnom is. Mindenhogy nehéz, de ha így van, inkább megyek tovább. Már közel járok a 80 kimihez, ami azt jelenti, hogy már csak a Piros 85 távja az, ahol ennél többet mentem. A cél most ez a szám, viszont az ebéd és pihenés adta lendület itt el is fogy. Átkerülök a hegy túlsó oldalára és megkezdem az ereszkedést. Kővágóörs a szakasz vége, ami „már csak 6 kimi”. Dózerúton, napon, sík terepen, vibráló levegőben. Ez egy örökkévalóság. Az ég egy része gomolyfelhős, de mintha lenne egy fal, amin nem tudnak átjönni és szétfoszlanak egy ponton. Zéró árnyék, zéró erő.

8. Az öreg király. 15:50 körül. Már 33 órája vagyok ébren és ebből 19 órája túrázom. Itt kezdek el először álmosságot érezni. Nem pihenhetek pár percnél többet és azt is csak állva, mert ha leülök, a továbbhaladást kockáztatom. Az egyik mesekönyvben, amit a kislányomnak olvasok esténként a Badacsonyt nevezik öreg királynak, melyet azóta már mi is így nevezünk. Hallom a hangját, ahogy kimondja: öjeg kijály. Kékkút 2 kimi, aszfalton, kamionok suhognak mellettem, amik viszik a palackozott vizet. Szerintem a világ szégyene, de pont ebben a faluban nincs közkút, ami működne. Ja de, volt egy, amiből sárga lötty jött ki, fejmosásra pont jó volt. Salföld innen 3 kimi. Nagyon messze van. Közben átlépem a 90 kilométert, tehát ennyit egyben soha nem mentem még. Amikor beérek a községbe tiszta ideg vagyok. Annával beszélek és puffogok neki perceken keresztül. Már semmi nem érdekel, feladom az egészet és kész. De vajon mekkora lúzerség feladni egy ilyen túrát 10 kimivel a vége előtt. Oltári nagy. Viszont tartok tőle, hogyha továbbmegyek, akkor ottragadok a hegyen. Két szám jut eszembe.

9. 1000. Ha végigmegyek a túrán, akkor idén összesen ennyi megtett kimi lesz mögöttem, rágondolok és azt mondom, szarok rá. Aztán hosszasan gondolkodom, mi is a másik szám. Beugrik. 103. Ennyi kilométer a túra hossza, a Mamám pedig éppen ennyi éves lenne. Itt az idő, hogy elővegyem az utolsó ütőkártyámat, a szárított marhát és a zselét. Ez a kombináció azzal a dühvel, amit érzek, feledtetni tudja a fáradságot, és olyan sebességre kapcsolok, hogy a teljes távon itt vagyok a leggyorsabb, úgy, hogy közben átmegyek egy hegyen. Folyamatosan zihálok, de nem számít. Teljesen beszűkül a tudatom, amikor leereszkedem a hegyről már csak 4 kimi van hátra, aszfalton, sík terepen. Már tudom, hogy megcsináltam. Futni akarok, de nem megy. A testem tiltakozik, de erőltetem. Borzalmasan festhetek, de én csak megyek. Próbálok nem sírni, de csak részben megy. A teljes út végig kanyarog a tó mellett, de csak az utolsó méteren visz le ahhoz, erőm viszont nem maradt hozzá, hogy megérintsem azt. 19:02

Egyetlen kapaszkodó maradt végül, amit nem tudtam elengedni és ez húzott át a legkritikusabb szakaszon. Fizikálisan elmentem a falig, lelkileg pedig kifacsart ez az út, de néha ezek szükségszerűek. Nem mondom azt, hogy feledteti az eddigi emlékeimet, de felülírja azokat, mert mostantól nekem már egészen mást jelent a Balaton. Vannak olyan pillanatok, amelyeket soha nem fogok elfelejteni és ez egy ilyen pillanat lett. Még most is a hatása alatt érzem magam, pedig már jónéhány nap eltelt azóta. Most már én is elmondhatom magamról, hogy 100-as lettem…

Kategóriák:
Videó Track

Kapcsolódó

Túraútvonalak