Mindenki igyekszik fenntartani magáról egyfajta látszatot, mivel a társadalom ezt megköveteli. Hát legyen! De időről időre legalább saját magunkkal merjünk őszinték lenni, és belátni, az életnek megvannak a maga nehézségei, ami része a rendszernek, különben nem is lehetne egyensúly. Már ha létezik olyan egyáltalán.
Az én életemnek a mostani az eddigi legnehezebb szakasza, munkában, magánéletben és a saját dolgaimban is. Mindháromban arra kényszerülök, hogy kilépjek a komfortzónámból, és közben a tükör folyamatosan ott lebeg előttem. Inkább választanék bármilyen hegyet, mint azt, hogy megkíséreljem saját magamat legyőzni, ez majdhogynem lehetetlen. De megpróbálom.
Teljesen kiborít a hullámzó teljesítményem, ami a kezdektől velem van. Hiába van mögöttem több ezer kilométer és több ultratáv, hiába a több éves tapasztalat. Fogalmam sem volt, hogy aznap mire számítsak. Abban az egyben voltam csak biztos, hogy végig akarok rajta menni és csak akkor szállok ki, ha nyomós okom lesz rá.
Három dolog hiányzott nagyon erről a Bükkös-körről. A napszemüvegem, a térdrögzítőm és a sportkrémem. Ebből kettő eleve nem fért be a futózsákba, a harmadikat meg otthon felejtettem. A túrazsák sajnos ilyen távon szétszedi a hátam, így bevállaltam, hátha nem fognak kelleni az imént említett tárgyak. Tévedtem.
Kilenc szakaszra osztottam fel az itinerben az útvonalat, az emészthetőbb résztávok miatt. Ez a taktika kifizetődő volt már a Piros 85-ön is. Egyébként a teljes táv 80-90 %-át ismerem, szóval pontosan tudom, mi vár rám. Az utolsó erőpróbám a Balaton-felvidéki kéktúra előtt, ami alig két hónap múlva esedékes.
1. Ki a városból. Az indulás pillanatában is cidrizek és nem a hőmérséklet miatt. A magabiztosságom nincs a helyém. A magamba vetett hitem? Az talán igen. Alig aludtam 2 órát, de ez mindig csak a túra után szokott gondot okozni. 4:50 körül még tökéletesen hűvös az idő Szentendre utcácskáin lépkedve. A Bükkös-patak csendesen csordogál, más zaj nincs is. Évekkel ezelőtt jártam erre utoljára, és – a legtöbb jelölt útról általánosságban elmondható, hogy azóta – érezhetően jobban ki van taposva, mint régen. A napfelkeltét a Skanzen bejáratától nem messze kapom el, egy mezőn. Feltölt. A város széléhez érek, és 5,7 km/óra az átlagom, bár nem éreztem, hogy igazán tapostam volna. A jobb bokám viszont nagyon finoman bejelezget.
2. Kisrigó. Végre erdőben haladhatok. A zöld sáv jelzése pocsék, de engem nem érint, GPS-szel megyek úgyis. Cserébe egy vadregényes szurdok peremén visz az út, a fák között átszűrődő napsugarak kíséretében. Rövidesen beérek Pilisszentlászlóra, ahol fújok egyet. Kakasok üdvözölnek a kertekből. Innentől Dobogó-kőig a kéken kell menni, szóval itt aztán elkezdek fürödni az emlékekben. Legutóbb Gergővel drónoztunk itt. Jártam erre kéktúrán vagy azon kívül, jöttem innen, mentem onnan. Hát ismerem, mint a tenyerem és szeretem, mint az otthonom. A bokám konstans fájdogál, de a tempóm továbbra is bőven 5km/óra felett van.
3. OKT. Ezen a szakaszon végig élvezetes és változatos a vonalvezetés. Tetszik, hogy ismét beköszön a Bükkös-patak is, sőt, párszor keresztezni is kell, hol fahídon, hol gázlókon. Aztán érkezik Sikáros, a legeslegjobb rét. Különleges hangulata van a hegyek közé ékelődött, mégis tekintélyes méretű, sík résznek. Csontszáraz minden, a fű is kiégett, és én is itt szembesülök vele aznap először, hogy kemény meleg van. Eufórikus érzés, ahogy látom magamat, amint közel 40 km múlva – amikor nyilván jóval fáradtabb leszek – itt jövök majd visszafelé, hiszen az út önmagába tér vissza és kreál egy girbe-gurba nyolcast. Bízom benne, hogy így lesz. A három „nővér” közül a középső már ott tornyosul előttem. Dobogó-kő. Nem a legmeredekebb út, ami felvisz rá ebből a szögből, de talán a legkitartóbb. A tempót el kell kissé spórolnom, mert óvni próbálom a bokámat, de még így is 5-ös átlag felett vagyok. Fent a kilátás pazar, mint mindig. Még csak reggel 8:00 körül járok, szinte üres minden.
4. Piros-tető. Ez már – számomra – az epikusnak számító Piros 85 útvonala, egészen a legkedvesebb nővér, a Pilis-tető lábáig. Mostantól fokozottan figyelek a hidratálásra, és ahol kúttal vagy forrással találkozom, ott lemosom a fejemet is. Jól jön, hogy nem vágtuk le a hajam, tovább marad vizes a kalappal együtt. Gyorsan ereszkedem Pilisszentkeresztre, ahol kólára vágyom, de be kell érnem egy fantával. A lábam továbbra sem javul, ennek ellenére továbbra sem lassulok. A zöld sáv szerpentinje a legkevésbé sem meredek, de kissé mégis fáradtan érek fel a Boldog Özséb kilátóhoz. Fent élénk szél fúj, ami nagyon jól leszárít. Egy négygyermekes apukával csevegünk hosszan, egyik a hátán. Bárcsak velem lennének az enyéim is. Illetve nem, most mégis könnyebb nélkülük. Mégis hiányoznak.
5. Pálos. Az apuka bíztató szavai csengenek a fülemben, miközben távolodom az objektumtól. Irány Pilisszentlélek. Fehér murvás dózerúton haladok, alig bírom nyitva tartani a szememet, annyira vakít. A Pilis-nyeregnél újabb emlékek a Pálos70-ről és a közelmúltbeli túráimról. Két kilométer alatt ereszkedem 300 métert, és a bal térdem is elkezd nyűglődni. Teca kocsmája. Féltáv. Csak egy kólát veszek és majd csak a Pálos romoknál pihenek, a falu felett. A zöld keresztre váltok és jól emlékszem még arra a havas túrára, amit farmerban abszolváltam, éppen itt, néhány éve. Most már csak nevetek a saját hülyeségemen, nem úgy, mint akkor a 40cm-es hóban. A Szakó-nyereg az egyik kedvelt elágazásom a környéken, rengetegszer filmeztem már.
6. Lejtmenet. 7,4 kimi, szinte végig lejtő, Dömösig. Normál esetben ez ideális pihenő szakasz, de nem ilyen lábakkal. Javulás helyett, tovább romlik a helyzet. Persze adott a kérdés, ugyan mitől javulna? Mindenesetre ez hazai edzőterep, minden kanyart ismerek, így aztán kézben tartom a dolgaimat és a községben betérek egy fagyizóba. A gombóc drága volt, kicsi, és szar ízű, de hideg és cukros és ez a fő. Jár az agyam. Jól tudom, hogy ezen a ponton válik el a könnyű út és a helyes út. Úgyhogy választok. Összességében nem vagyok annyira rossz állapotban, hogy ne mehessek tovább, és elég ürügyem sincs rá, hogy feladjam. A pihenővel együtt még mindig 5-ös átlag felett.
7. A harmadik nővér. Otthon, a kanapén ülve még azon lamentáltam, mekkora bravúr lenne, ha ezen a túrán leverném a saját rekordomat. Az emelkedő aljánál már az is bravúrnak számítana a lelkemnek, ha egyhuzamban felmennék rajta. De ez nem a realitás. Merthogy még 22-23 kimi van hátra és már most sem vagyok 100-as. Szóval eldöntöm, hogy a rekordot elengedem, sőt, négy helyen belepihenek majd. Az első két platóig terv szerint haladok. Csakhogy ezután jön a Vadálló-kövek rettegett része. Két komoly emelés, az egyik kitartóan meredek, kevés árnyékkal, morzsalékos talajon. A másik a szikláknál, ahol észnél kell lenni, mert egyetlen rossz mozdulat is végzetes tud lenni. 15 megállóig számoltam, aztán már nem. Nagyon sokszor mentem már fel itt, egyszerűen imádom, de most az egyszer nagyon utálom, mert tudom, hogy teljesen kinyír majd, mire felérek. Folyamatosan zihálok, majd próbálom lenyugtatni magam, de így alig haladok. Az órára rá sem merek nézni. Leülök egy sziklára. Én, aki szinte sohasem pihenek emelkedőn, nemhogy leülök. Vibrál a levegő, talán a legmelegebb órán vagyok itt aznap. Meglepően sokan másznak. Van, aki bíztatni próbál: „Már nincs sok a tetejéig.” Sajnos ezzel ellentétes hatást ér el, hiába mondja jó szívvel. Borzasztóan megalázónak érzem, hogy ott lihegek egy kövön és nem tudok menni. Én így működöm. Összerakom magam és nekivágok. Kínszenvedés felérni a kilátóhoz és nem is megyek fel rá, mert a térdem KO. Futtatom magamban, hogy még mennyi emelkedő és lejtő vár rám és ugyan nem sok, de éppen elég ahhoz, hogy szívjak.
8. Bölcső-hegy. Minden emelkedő, minden lejtő megvisel. A legkisebb mértékű is. Lassú vagyok. A teljes időt is elengedem és egy célom van, összeszorított foggal megpillantani újra a Bükkös-patakot a sétánynál. Ennyi. Ekkorra annyi cukros löttyöt meg sós kaját vittem be, hogy alig visz rá a lélek, hogy ismét megtegyem. Dömösön ugyan feltankoltam, de a folyadékom 2/3-át megittam az emelkedőn, és a következő forrás 4 kimire van. Vizem már nincs. Az Akasztó-hegynél csak oldalazva tudok lejönni, mert a bal lábamra nem tudok már terhelni. Némi reménysugarat ad, hogy a jobb bokám feljavult és nem érzek minden lépésnél fájdalmat, csak ha nagyon természetellenes szögben lépek, ami azért előfordul vagy a lejtő meredeksége vagy a fáradtsági szintem miatt. Király-kúthoz érek, ami azonban kiszáradt. Ez elég rosszul érint, mert innentől nagyon spórolósra kell vennem a folyadékpótlást, és pont ezen a szakaszon vannak nyílt részek. A nap pedig még mindig erőtől duzzad. Legközelebb Lajos-forrásnál lesz esélyem vízhez jutni, ami innen még 7 kimi, közte pedig ott a Bölcső-hegy mászása. Gondolok én itt már minden félére, amire csak tudok, hogy ne itt legyek testben és lélekben, de nagyon is itt vagyok, Sikároson. És nagyon is látom magamat szemből. Egyszercsak azt veszem észre, hogy a lábammal beszélgetek és megígérem neki, hogy ez a sorozatterhelés utolsó fordulója, utána hosszabb pihenő lesz. Ő meg megígéri nekem, hogy kitart a végéig. Én betartom, amit ígértem, és csak remélem, hogy ő is. Menni már csak úgy tudok, ha nem hajlítom be egyáltalán a bal lábamat. Befeszítem, mintha gipszben lenne, és a jobbra helyezem a súlyom javát. Ez sík és enyhe lejtőn működik, emelkedőn már nehezen. De nem tudok mást tenni. Ha a jobb lábam elszáll, akkor vége. Ezt a gondolatot ki is zárom, csak a hegyre koncentrálok, ami az utolsó emelkedések egyike. A felfelé vezető út több helyen köves és kidőlt fákkal tarkított, alig tudok haladni. A kilátóban még sosem jártam, és a rendkívül rossz állapotom ellenére felmászok rá. Gyönyörű a körpanoráma, de képtelen vagyok élvezni, vissza kell jönnöm, pihenten.
9. „Final pitch.” Már csak 700 méterre vagyok a forrástól, de 100 métert ereszkednem kell. Borzasztó nehéz. Régen örültem ennyire víznek. Felfrissítem magam és minden maradék energiámat előkaparom. Nem tudok ritmust váltani, csak megyek, ahogy bírok. A sárga sávon haladok és többször is megijedek faágaktól vagy növényektől, mert kígyónak nézem azokat. Már hallucinálok. Még mindig van hátra 10 kimi. Amikor odaérek a Kő-hegyi turistaházhoz, már ahhoz sincs erőm, hogy felvegyem a záró snittet a kilátóponton, ami 150 méterre van onnan. Elkezdek ereszkedni a murvás úton. Végeláthatatlan érzésem van, pedig már látom a várost, de az nem közeledik. Egy susnyás ösvény vezet le a patakhoz, ahonnan még mindig van hátra 3 kimi. Meg kell állnom, mert nem bírok menni. Sík terepen sem. Aztán megrázom magam, és odalépek. Ahogy csak bírok. Órák telnek el, persze csak a fejemben. Megérkezem a startponthoz. Csaó, Bükkös-patak!
Mint kiderült, az utolsó 10 kilométeren voltam a leggyorsabb, de én ebből semmit sem érzékeltem. Egy hajszállal maradtam el az 5km/órás átlagtól, ami – titkon – vágyam volt az indulás pillanatában. Nagyon örültem neki, még akkor is, ha ebből ott és akkor semmi nem látszott. Minden ultratávom után – amikor hazaérek – az első mondatom az szokott lenni, hogy én még egyszer el nem megyek egy ultrára. Most azt mondom, alig várom, hogy a BFKT-ra elmehessek és felidézhessem útközben a fiatalkorom emlékeit és áttörhessek egy különleges korlátot végre…
