A motor maga a cél
Már az OKT utolsó harmadában elkezdtem játszani a gondolattal, hogy egyszer a Közép-Dunántúli piroson is végig fogok menni, habár nem mostanra terveztem. A ’19-es évet kimaxoltam, de az idei évem több ok együttes hatása miatt elmarad a tavalyitól, habár csak a számok tükrében. Nekem azonban szükségem van arra, hogy legyen előttem egy kézzel fogható cél, amit addig űzök, amíg el nem érem. Testi és lelki béke, egyik sincs a másik nélkül.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy belevágjak, és nem is totojáztam sokat. Anna megrendelte nekem a füzetet, én meg nekiálltam tervezni. Június 8. hajnalában már úton is voltam Piszke felé. Meglehetősen hűvös idő fogadott, amikor leszálltam a buszról, de ez nem okozott különösebb gondot. Szépen elkezdtem lépdelni a piros jelzést követve, az első bélyegző hely felé. 6:37-kor értem oda, azonban a hely csak 14:00-kor nyitott. A bélyegző természetesen „házon belül”. Erről ennyit. Irány a hegy.
Hétvégi házak és a hozzájuk tartozó méretes földek mellett kapaszkodtam fel az első dombokra, hátrafordulva pedig rögtön meg is kaptam aznapi első jutalmamat. Ott hömpölygött a Duna, háttérben Szlovákia, a messzi távolban pedig a Börzsönyt véltem felfedezni, igaz elég párás volt a levegő, így nem lehetett túl messzire látni. Szágodó csúcsa felé vettem az irányt.
Innentől terepjárós út vitt, egészen Pusztamarótig, néha azonban megtörte a monotonitást egy combosabb kaptató, egy gerincen futó allé között felbukkanó részpanoráma, vagy egy kedves kis mező, melyen esőbeálló és tűzrakóhely nyújtott menedéket. Kedvem lett volna tüzet gyújtani, de végül inkább továbbálltam, messze volt még Szárliget. Aztán becsatlakozott a kék. Nagyon jó érzés fogott el, főleg, hogy majdnem éppen egy éve jártam erre.
A bélyegzés után nem sokkal a két jelzés különválik és mindkettő más-más irányból kerüli meg a Gerecsét, de fel nem visz rá. Nekem ezúttal a keleti oldal jutott. Bő fél óra múlva már Héregen voltam, ami egy széles völgyben fekszik, majd kiérve a faluból egy kanyargó műútra értem, mely mellett néhány fa sorakozott, később pedig pipacsok szegélyezték. Körös-körül hegyek magasodtak, a szél hullámokat vetett a még sarjadó búzatáblákon. A nap már elő-előbújt a szakadozó felhők mögül, és a geodéziai torony sziluettje is feltűnt a messzi távolban. Csak álltam és néztem a tájat, nem lehetett betelni vele.
Ezzel együtt elkezdett emelkedni a hőmérséklet, az élénk szél ellenére, én pedig meg sem álltam Tarjánig. Nagyon takaros kis sváb falu, ahol tartottam egy rövid pihenőt. Volt ott egy két igen szemrevaló ház, gyönyörű kertekkel. Némi nyálcsorgatás után elindultam a Somlyó felé. Nagyon finoman vitt fel az út, és fentről, ahol ismét közös nyomvonalon haladtam a kékkel, az egész addigi utamra kaptam panorámát. Legutóbb ezt a részt kihagytam, mert ehhez le kellett kissé térni.
Dél felé tartottam, az Alsó-Bitang völgyön keresztül, Csabdiig. A meleg miatt kezdtem sóvárogni egy kóla után, de egyik faluban sem volt nyitva semmi, a munkanap ellenére sem. Maradt a saját készítésű – addigra húgymeleg – ISO-m. Bő 15 kimi volt hátra innen, de egy mélypont kísért 30-tól, szóval fel kellett ráznom magam kissé, és az energiapótlás után elkezdtem hajrázni, át a hegyen. Kiértem egy mezőre, ahonnan már beszűrődött az M1 autópálya zaja. Óbarok falvát elhagyva sziklás hegyoldalban vitt az utam, jól járható, szélesnek mondható ösvényen, melyet a fák lombkoronájának köszönhetően árnyék borított, így tartani tudtam a tempómat. Kóla a következő faluban sem volt. Elengedtem. Már csak 4 kimi volt hátra és egy hegy, ami elválasztott Szárligettől. Kinéztem a térképen egy kutat és azt vettem célba. Amikor a vasútállomásra értem, akkor megtörtént a csoda. Ott volt egy működő közért, kóla is volt. Lassan gurítottam le, megadtam a módját. Szerencsére közben a vonat is befutott.
Dél felé tartottam, az Alsó-Bitang völgyön keresztül, Csabdiig. A meleg miatt kezdtem sóvárogni egy kóla után, de egyik faluban sem volt nyitva semmi, a munkanap ellenére sem. Maradt a saját készítésű – addigra húgymeleg – ISO-m. Bő 15 kimi volt hátra innen, de egy mélypont kísért 30-tól, szóval fel kellett ráznom magam kissé, és az energiapótlás után elkezdtem hajrázni, át a hegyen. Kiértem egy mezőre, ahonnan már beszűrődött az M1 autópálya zaja. Óbarok falvát elhagyva sziklás hegyoldalban vitt az utam, jól járható, szélesnek mondható ösvényen, melyet a fák lombkoronájának köszönhetően árnyék borított, így tartani tudtam a tempómat. Kóla a következő faluban sem volt. Elengedtem. Már csak 4 kimi volt hátra és egy hegy, ami elválasztott Szárligettől. Kinéztem a térképen egy kutat és azt vettem célba. Amikor a vasútállomásra értem, akkor megtörtént a csoda. Ott volt egy működő közért, kóla is volt. Lassan gurítottam le, megadtam a módját. Szerencsére közben a vonat is befutott.
A Gerecse látképe szinte az egész távon velem volt, emlékeztetve, hogy ne felejtsem el, honnan jöttem. Rendkívül változatos út volt, minden tekintetben, de különösen élveztem és sokkal többet adott, mint vártam. Kissé elfáradtam ettől a távtól, bár igaz, hogy utoljára a Piros 85-ön mentem csak ennél többet. Örömteli, hogy ismét cél vezérel az utamon…
