Túrázni mentem header, Facebook ikon Túrázni mentem header, Youtube ikon Túrázni mentem header, Instagram ikon

KDP 3 – Mór – Iszkaszentgyörgy

Videó Track

Saját nyomdokaimon

A nosztalgiáról már írtam korábban, de nem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire fontos része ez a lényemnek. Teljesen véletlenül dobta úgy a gép, hogy éppen egy év után térek vissza a Keleti-Bakony emblematikus helyeire, ahol tavaly nagyon hasonló időben és körülmények között erőteljesen haladtam a kéken a végcélom felé, pont úgy, mint most. A két nyomvonalat néhány kilométer választja csak el egymástól, így a táj ismerősnek látszott, arról nem is beszélve, hogy öt alkalommal kereszteztem saját utamat. Minden egyes ilyen „találkozásnál” eszembe jutott, hogy akkor éppen mire gondoltam, vagy hogy milyen állapotban voltam. Eufórikus, továbbra is.

Nagyot változott a világ két hét alatt. Berobbant a nyár, és ezzel együtt állandó útitársunk lett a fülledtség, felébredtek a rovarseregek, az elburjánzott aljnövényzetről nem is beszélve, ami egyébként sok helyen fejmagasságig, vagy afölé ért. Dorina ismét velem tartott, és ahogy kiléptünk Mórról, már látszódott, hogy ez a terep nem lesz egy könnyű menet. A rövid susnyásból kiérve kukorica és napraforgótáblák között vitt a masszívan homokos út. Még alig múlt el 8:30, de már nagyon meleg volt. Aztán a következő kanyarban egy nyuszi pózolt nekünk az út szélén, és végre valahára meg tudtam örökíteni, ami tavaly egyszer sem sikerült. A távolban megpillantottam a Kőris-hegyet, most már egyértelműen. Ott „világított” a tetején a már jól ismert radarállomás.

A mélykék égen csak néhány felhőpamacs vándorolt, így a fényviszonyok igen jó feltételeket biztosítottak a fotózáshoz, téma pedig akadt, bőven. Nem lehetett betelni a látvánnyal. Mecsértelepre érve benyomtam aznapi első pecsétemet, egy kisboltban feltöltöttük a raktárainkat, és húztunk is tovább, kényelmes tempóban. Kisvártatva elértük Kisgyónt, majd a közös nyomvonal ismét szétvált egy rövid időre, hogy aztán újra találkozhasson kék és piros. Rápillantottunk a susnyás piros útra, és úgy döntöttünk, hogy ezúttal nem engedjük el a kéket. Tudtam, hogy meseszép erdőrészen visz a murvás út, ami után egy kanyarban erdei templom fogadja az arra járót. Kis kapaszkodás után pedig következik a Tűzköves-árok és a tengeri ősmaradvány. Ugyanúgy szétcsíptek a szúnyogok, mint tavaly, de ugyanúgy imádtam azt a varázslatos helyet.

Ezek után hosszas hengerelt út vitt fel egészen 500m körüli szintre, közben elhúztunk a romos állapotban lévő Hamuház nevű kulcsos ház mellett és mindemellett elkezdtünk hangolódni a következő szakaszra, a legendás Burok-völgyre, aminek felvezetője a Bükkös-árok. Elkezdtek szigorodni a körülmények.

Éreztem, hogy ez nekem való terep, egyszerűen imádom az akadálypályákat, ahol a karnak is szerep jut, a láb mellett. Hosszúnadrágra váltottam és – ereszkedés közben – hamarosan jöttek is a szakaszos sűrű bozótosok, és az öles, kidőlt fák, amiket hol törpejárásban alulról, hol átugorva lehetett magunk mögé utasítani. Odaértünk a völgy bejáratához.

Kapásból csalánfalon kellett átverekednünk magunkat, az aljzaton gallyak, és apróbb kövek, amiket nehéz volt észrevenni, amikor ennek vége lett, egymáson heverő hatalmas farönkök, köztük mohás, csúszós sziklák sorakoztak. Bizonyosan esett a közelmúltban eső, mert helyenként masszív sár volt, és a rovarok is folyamatosan támadtak minket. Eközben „kint” 30 fok feletti hőmérséklet uralkodott, de a hely mikroklímája miatt a pára beszorult ebbe a katlanba, ami majd 10 kilométeren keresztül kanyarog.

Nagyon észnél kellett lenni. Nekiindultunk. Én haladtam elöl, és alig jutottunk el a völgy egynegyedéig, amikor egy puffanást hallottam, megijedtem. Innen nincs kiszállás, ha komoly baj történik, és hátrafordulva azt láttam, hogy gond van. Dorina hanyatt fekszik a kövek között és a lába vérzik. Pár perc után rendeztük sorainkat, és szerencsére saját lábon tudott tovább jönni, de tudtam, hogy gyötrelmesen hosszú út vár ránk innentől. Elcsendesedtünk.

Cikáztak a gondolatok a fejemben, noha nem a túrán, hanem távoli dolgokon. Ránéztem az appomra, de még mindig több mint a fele hátra volt ennek a szakasznak, pedig úgy éreztem, hogy mindjárt vége. Nos, Iszkaszentgyörgy volt az aznapi cél, és az utolsó értelmezhető busz 18:50-kor indult onnan. Illett elérni, ha nem akarunk magunknak további bonyodalmakat. A völgy alsó része csitult némileg, de könnyűnek így sem mondanám, főleg egy nem 100%-os lábnak nem volt az. A végében várt ránk egy közepes kaptató, és hirtelen ismét a kéken találtuk magunkat, egy fenyőerdőben. Kis pihenő után emeltünk némileg a tempón és lecsorogtunk Isztimérre.

Befelhősödött, de talán éppen emiatt még jobban beszorult a meleg. Kezdett fogyni az ivóvíz készletünk, így csak reméltük, hogy lesz a faluban egy működőképes kút, vagy egy kisbolt. Mindkettő volt. 11,5 kimi volt hátra, és 17:05-öt mutatott az óra. Felvetettem, hogy lépjünk oda, vagy engedjük el az egészet, de az addigi tempón változtatni kell. Dorina azt mondta, majd a végén belefutunk. Nem vagyok egy futóbajnok, de úgy voltam vele, hát legyen. Én fejben így is arra készültem, hogy integetni fogunk a busz hátsó felének. Teljesen belazultam belül, és engedtem, hogy csak úgy történjenek a dolgok. Ritka pillanat.

Hosszan vitt a műút nyílegyenesen a cél felé, jobbra és balra panorámát kínálva, ezeket egykedvűen konstatáltuk. Megint bevitt az út az erdőbe, és mérsékelt dzsindzsa és bogárinvázió volt, de már meg sem éreztük. Kis lejtő, kis emelkedő, de a sebességünk állandó volt, olyan 5,5 km/óra. Bélyegzőhely a két nyomvonal metszőpontjában. Ismeretlen a helyszín, holott nem kéne annak lennie. Maradt 5,4 kimi és maradt 53 perc. Faragtunk ugyan, de ez kevés volt az üdvösséghez.

Szakaszosan belefutottunk, amit – bármilyen furcsa is – élveztem, ugyanakkor nem hiszem, hogy Dorina is élvezte. Ezzel annyit értünk el, hogy 6 km/óra fölé vittük az átlagot, de biztonságos előnynek azért nem nevezhető az, hogy minden kimi után 1 percet tudtunk hozni az össz időn. A nap lemenőben volt már és narancssárga színbe öltöztette az erdő aljzatát. Mi meg csak meneteltünk. Az utolsó kilométeren elvesztettük a jelzést, és lassultunk egy picit. 12 perc maradt 1 kimire. Közben észrevettem, hogy a buszmegálló pár száz méterrel arrébb van a térképen, mint azt én számoltam, még otthon. Akkor futás. Érzés alapján tájékozódtam, és végül csak elértük a település határát. Aszfalton jobb a tempó, hát toltuk. 4 perc, 250 méter. Előresiettem a megállóhoz és megnéztem – hogy a megálló táblája szerint – mikor érkezik. 18:50. Majd abban a pillanatban meghallottam a busz hangját, Dorina is bekocogott. Hősiesen hozta a végét.

Karcos volt. Valószínűleg mindkettőnknek más emlékként – akár élményként – marad meg az emlékében ez az ötvenes. Az bizonyos, hogy én csúcsformában voltam aznap, és alig fáradtam el. Nem úgy, mint az előző szakaszon. Nálam így megy ez. Erre a túrára nagyon felszívtam magam, mert tudtam, hogy ez haladó pálya lesz. Az is volt. De még így is hálásak lehetünk, hogy nem minden körülmény volt ellenünk. Aznap ennyi segítséget kaptunk. Túl az utam felén, és már csak egy százas van hátra…
Kategóriák:
Videó Track

Kapcsolódó

Túraútvonalak