„Attól, mert van egy szamurájkardod, még nem vagy szamuráj.” Munkám során találtam ki ezt a mondatot, mely a hegyek között is nagyon megállja a helyét. Mert hiába jó a felszerelésem, erre az útra kellett az évek rutinja is. A higgadt gondolkodás, az észszerű döntések, a folyamatos alkalmazkodás a változó körülményekhez és persze a nyers erő.
Hívogatott a havas erdő és éppen egy hete a Peaks of Budaira ezért mentem, csakhogy ott végül elmaradt a havazás. Így egy hirtelen ötlettől vezérelve rátelefonáltam Bálintra, akit szinte bármikor lehet ugrasztani egy ilyen kalandhoz. Neki kapóra jött, mert a DZD-re edz, nekem meg a gyengélkedő formámra lett gyógyír.
Már megint azon vacillálok, hogy melyik cipőmben menjek. Vízáteresztő futócipő, ami nagyon kényelmes, nagyon tapad, ellenben minden víz bemegy, cserébe gyorsan szárad. Vízálló futócipő, ami nagyon tapad, de ha egyszer bemegy a víz, bent is marad. Téli bakancs, amibe nem megy be a víz, de ekkora távon széttöri a lábam, tekintve, hogy ritkán hordom. Nagyon nem egyértelmű. Alul nincs hó, felül van. A hőmérséklet az olvadáspont közelében billeg. 1-2 C fok is dönthet a hó minőségéről. Latyak vagy porhó vagy fagyott hó, azaz jégpáncél. Az utolsó pillanatban voksolok végre, a zárt terepfutócipőre és futókamáslira.
Vácon hagyjuk a kocsit és felpattanunk az első piroskára, ami Drégelypalánkra indul. Számomra van abban valami borzongató, amikor leszállok a vonatról egy vadidegen környéken, sötétben, ködben és hidegben. Innetől kezdve sok órán keresztül csak magamra számíthatok és a képességeimre támaszkodhatok. Ráadásul ez a Börzsöny. Itt csak a hegység peremén vannak falvak, mi pedig keresztben átkelünk rajta. Az egyetlen fix mentőöv a Nagy-hideg-hegyi turistaház. Jelen esetben velem van egy edzett harcostárs és hű fegyverhordozója, Páfrány, a kis fekete Mudi. Ez könnyít a nyomasztó érzéseimen. Ugyanakkor teher is, ha valamelyikünkkel történne valami.
Jégbordás úton hagyjuk el a települést, habár nincs akkora hideg, mint amire számítottam. Néhány kimi után bemelegszünk. Elérjük a kaptató alját, ami feltol a várhoz. Pirkadni kezd, de ebből alig érzékelünk valamit. Felfelé vékony hórétegen taposunk és egyik pillanatról a másikra feloszlik a köd. Amikor Drégely várához érünk, a fenti látvány maga a csoda. Ködtakaró borítja a tájat, de a hegycsúcsok kikandikálnak, a kék eget magas szintű rétegfelhőzet takarja itt-ott, de a nap is előbújik köztük. Totális csend van. Ezekért a pillanatokért meg kell dolgozni, mert ezek rendszerint nem ideális körülmények között alakulnak ki.
Sárkány-törésig amúgy sincs sok szint benne, de vastagszik közben a hóréteg, sajnos kásás és nyom sincs. Tehát 5 cm vízben lépkedünk. Érzem, ahogy szivárog be a cipőmbe. Ezen a ponton már bánom a döntésem és bizony bakancsban kellett volna jönnöm, ahogyan Bálint is tette. Nyugtázom magamban, hogy amíg mozgásban maradok, addig nem lesz gond, de innentől alkalmanként 5 perces pihenő a maximum, különben a felfázást kockáztatom. Már ekkor azon agyalok, hogy a céltól a kocsiig tartó 2 órás időintervallumot hogyan menedzseljem le úgy, hogy ne legyen gond. Kiesem a komfortzónámból, amire mindig oly kényesen ügyelek. Ez kissé ráül a hangulatomra. Minden jelzésváltástól várom a csodát, hogy majd ott több nyom lesz, de ez nem következik be. Közben ismét ködösebb lesz az idő, ám helyenként a napsugarak átszűrődnek a fák között. Hihetetlenül szép.
Letérünk a kék sávról és ereszkedünk az Oszlai-árokban, Sisa Pista barlangja felé. Veszettül csúszik. A hasadék egyes részeit viszont impozáns sziklák tarkítják. Klassz hely. Megérkezünk a völgybe, ahol tél van. Hideg van. Porhó mindenhol. Ennek most kimondottan örülök. Dózerúton haladunk és egyre több helyen látunk vérnyomokat. Pár napja hajtás lehetett. Kicsit le tudunk száradni ezen a szakaszon és elérjük a második vonulatot, amire fel kell kapaszkodni. Irány Lopona-fő a piros sávon.
Esélytelen az a busz. Mert ha egy túra ilyen korai szakaszában így érzem magam, akkor az azt jelenti, hogy az emelkedőkön szívni fogok, a lejtőkön dettó, sík terepen meg nem tudok annyit hozni, amennyit szükséges. És ha valamiből nem lesz hiány, az a szint, hiszen ez a Börzsöny.
A Tótok útjra lépünk. Már tocsogok a cipőmben. Már nem próbálom keresni a vékonyabb havat, vagy a magasabb pontokat az úton. Már nem foglalkozom vele. Csak megyek, mert más nem fog helyettem menni. Jobbra pillantva egyszercsak észrevesszük a Kárpátok tüskéjét, a Magas-Tátrát. A kifagyott levegőben brutális látótávolság alakult ki. Elgondolkozom rajta, hogy mennyivel könnyebb dolgom van most itt, mint ott lenne. Szóval kár a gőzért. Ezalatt lecsorgunk a Kemencei-Nagy-völgybe. A déli lejtők szinte csak sarasak. Odalent újra kisüt a nap, újra hidegebb lesz és újra vastagabb a hó. Irány a főgerinc a zöld jelzéseken Magosfáig. Ez egy hét kilométeres emelkedő, 318 méterről 916 méterig tart, pihenő nélkül.
Völgyben lopjuk a szintet és a távot, aminek következménye, hogy kaptató is lesz. Nem is kell sokat várnunk rá. Egy régebbi nyom van előttünk. Megint kásás hóban megyünk, ami alatt helyenként jég, alatta meg falevelek és sár van. Rosszabb esetben kövek, vagy letört ágak. A hegyoldalnak ez a része olyan meredek, hogy azt érezzük, még 2-3 % meredekség és nem tudunk felmenni rajta. Tehát nem állhatunk meg, mert benne van, hogy visszacsúszunk. Így is kettőt lépünk, egyet vissza. Eképpen haladunk. Közben pedig folyamatosan, minden egyes lépést korrigálnunk kell. Nagyon megrág. Aztán 530 méter körül csitul, de ezzel együtt már bokáig érő szűz hóban megyünk, mivel a nyom is eltűnt. Bálint tempója húz felfelé és próbálok ráállni a nyomára. Ő egy fejjel magasabb nálam és 20 centivel hosszabb a lába, így az ő lépésközét nem könnyű tartani. Próbálok ütemesen menni, de így is sokszor belepihenek 10-20 másodpercekre. Közben elkezd beborulni és furcsa módon inverz légrétegekben mehetünk, mert minden olvad, és melegünk is van. Erőre kap a szél. Érzem, hogy átfúj. Már nem csak belül anyázok. Végre becsatlakozik a zöld sáv, ami le van taposva. Magosfa alatt kénytelen vagyok pólót cserélni, mert csuromvizes és NHH még bő 4 kimi. Ezzel megint borul a tervem, de legalább száraz pólóban megyek tovább, legalábbis egy ideig. Nagyon rossz állapotban érek fel a tetejére, le is szakadok Bálinttól. Kevés már a póló, fel kell vennem a kabátot is. Fázom.
Oszlani kezd a köd, Csóványosról tehát nem mindennapi panorámát kaphatunk. A nyomvonal viszont a piros és kék háromszögön húz el alatta. Ezen maradunk, leginkább azért, mert nem ismerem. Szerencsénkre korábban sífutók mentek rajta végig, így végre tempózhatunk mi is. Én állok az élre és odalépek neki. Legalább 5-ös átlaggal haladunk a meredek hegyoldalban, csodálatos sziklák és látványok között, ennek ellenére gyötrelmesen hosszúnak tűnik az út a Rakodóig.
Ezúttal Bálint kér egy kis szünetet, hogy erőt gyűjtsön az utolsó kaptatóhoz, ami felvisz a turistaházig. 20-30 méterenként kényszerülünk megállásra. Az orrunkig sem látunk a ködben. Alig lehetünk 50 méterre, de még akkor sem látjuk a komplexumot. A kilincset megfogva fellélegzünk.
Odabent aztán gyors ruhacsere, szárítás és energiapótlás. Bejgli, mézeskalács, kolbász, hideg kóla és forró tea felváltva kortyolgatva. Mindegy mi, csak jöjjön. A bő egy órás pihenő alatt arra jutunk, hogy kivesszük a 10 kimis kurflit a track-ből és egyenes vonalban megyünk le Nagybörzsönybe. Nem örülök neki, ahogy annak sem, hogy 3,6-os átlaggal sikerült feljutnunk ide. Ezalatt a meleg radiátoroknak hála, majdnem mindenünk leszárad, így feltöltekezve, újult erővel indulunk neki, tudva azt, hogy szint már nincs előttünk egy méter sem, és közben folyamatosan javuló körülmények várnak ránk. Szemlátomást mindketten jobb állapotba kerülünk, mint a hegy másik oldalán 2 órával korábban. Szinte végig terepjárós úton nyomulunk nyugati irányban. Éppen szürkületkor érünk be a feldíszített faluba. Karácsonyi fények teszik meghitté a hangulatot. Könnyedén elérjük a 17:08-as buszt.
Teljesen komfortosan érzem magam, mind erőnlétben, mind lelkileg, kivéve a vizes cipőt és zoknit. A megállóban még nincs gond, aztán csak kihűlnek az izmaim és csökken a testhőm. Így aztán a buszon már hiába van meleg, fázik a lábam. A kamásli csak korlátozottan engedi be a levegőt és kitapogatva azt érzem, hogy a zoknim ugyan vizes, de meleg. A vonatot szerencsére pont elcsípjük Szobon, így ott már átcserélem a száraz zoknim, és ezzel véget is ér az aznapi kalandunk.
