Túrázni mentem header, Facebook ikon Túrázni mentem header, Youtube ikon Túrázni mentem header, Instagram ikon

OKT 1 – Hollóháza – Sátoraljaújhely

Videó Track

Bele a közepébe

 

A Kéktúra.

Talán az egész úgy kezdődött, hogy ’18 januárjában, az egyik havas túrámon – ahol felszerelésnek távolról sem nevezhető ruházatban, egy 30 kilométeres távon – jöttem rá, hogy bár maga a túra javarészt szívás volt, mégis élveztem, és éreztem, ennél sokkal, de sokkal több van bennem. Persze az a 30 kimi akkor sok volt nekem havas terepen, de azért azt jó néhány bemelegítő túra előzte meg, és ez a bizonyos volt az „elégtétel” a bokaszalag szakadásomra, bizonyítva magamnak, a lábam rendbe jött.

Szóval ekkor körvonalazódott bennem a gondolat, hogy kellene valami igazán komoly kihívás, amit csak úgy nem csinál meg senki, vagy csak nagyon kevesen, főleg úgy nem, ahogy én tervezem. Elkezdtem rá edzeni. Egyre gyorsabb átlaggal, egyre hosszabb távokat, egyre keményebb szinteket leküzdve. Teljesen átfordult az egész egy teljesítmény alapú, időhajszolós, magamat nem kímélő eseménysorozatba. Hiszen én vagy csinálok valamit rendesen, vagy sehogy. Tehát lépésről lépésre, tudatosan emeltem a lécet egyre feljebb és feljebb, közben fokozatosan a felszerelésemet is elkezdtem ehhez igazítani, és szinte minden egyes alkalommal volt valami új cucc, kaja vagy ketyere, amivel még tovább fokozhattam, az amúgy sem gyenge teljesítményemet. Minden egyes alkalommal azt vártam, hogy mikor érem el végre a saját erőm és képességeim korlátait. Nyárig kellett várnom, ahol egy igazán kemény – éppen az OKT – Visegrád – Budapest – szakaszon mentem végig ( 57,3 km, 1950 m szint ) és a felkészületlenségem miatt az utolsó 6-7 kimi igazi próbatétel volt. Elfogyott a kajám – amik ráadásul alacsony minőségű ételek voltak energiapótlás szempontjából – és a vizem már kb. 2/3 távnál. Alábecsültem a távot is, és végig 30 C fok felett volt aznap. Azt hiszem aznap megtanultam a leckét, legalábbis egy fontosat a sok közül biztosan. Ez volt az a pillanat, ahol eldöntöttem, az egész Kéktúrát fel fogom falni, szőröstül-bőröstül, de mivel én mindig bebiztosítom magam, így kitűztem az éves célt, mégpedig azt, hogy szimulálom a Kéktúrát. A túra össz szintjét és távját random terepen, közelítőleg teljesíteni fogom. Mondanom sem kell, túlteljesítettem az egyik értéket, így minden akadály elhárult, hogy önbizalommal és felkészülten vághassak neki a „nagy kihívásnak”.

Amit szerettem volna, hogy ne egyedül kelljen végigmennem, így hát addig nyomtam a gombot a feleségemnek, amíg rábólintott. A legtöbb szakaszon velem fog tartani, a többire meg majd csak lesz egy-egy alkalmi útitárs. Így kezdődött és rohamléptekben jött el a január 1-je, az indulás pillanata.

Kipihenten, izgatottan indultunk el Miskolcra, hogy 2-a reggelén viszonylag közel legyünk Hollóházához, az OKT emlékműhöz és – számunkra – a startvonalhoz. Sötétben keltünk útra kocsival a miskolci szállásról, de tekintve, hogy ebben az időszakban a legrövidebb a nappalok hossza, ez nem volt meglepő, 7:40 körül már Hollóházán voltunk, és gyorsan bélyegeztünk egyet. Teljesen átlagos, kissé ködös, tipikus januári idő fogadott minket, a hőmérséklet pozitív tartományban, a terep nagyjából száraz, hómentes volt.

Ezen a szakaszon nem volt túl bonyolult a szintrajz, az első 7 km folyamatosan felfelé, aztán szintben és lassan ereszkedve tettük meg a fennmaradó 18 km-t Kishutáig. A Bodó-réten, 400 méteren már köd és szél fogadott minket és ahelyett, hogy feloszlott volna, elkezdett szállingózni a hó. A hőmérséklet folyamatosan csökkent, a fák elkezdtek deresedni, de haladtunk tovább, fel. A Nagy-Milic csúcsának közelében ( 894m ) már komoly, korábbról megmaradt, tömör hó nehezítette a haladást, tovább erősödő szél mellett, ráadásul kiérve a gerincre, a hőérzetünk drasztikusan romlott emiatt. Hirtelen megtapasztaltuk a tél erejét a hegyen. Ekkor tudatosult bennünk – városi kölkökben – hogy nem lesz egy sétagalopp sem a mai nap, sem az elkövetkező téli túrák.

A reménysugár aztán felbukkant, elállt a hóesés, kezdett előbújni a nap. A gerinc túloldalán déli irányba fordultunk, így először „csak” hátszelünk volt, majd ahogyan ereszkedtünk, a hegy szélvédett részére kerültünk, de ekkor jött egy másik probléma, egy meredek lejtő, egy sziklás, gyökeres szakaszon, 20 cm körüli hóban, ahol azt sem tudod, éppen mire lépsz rá. Ezen túljutva, egy eseménytelen szakasz után következett Füzér vára, amit nagyon vártam, de sajnos szembesültünk azzal, hogy az év ezen szakában csak hétvégén van nyitva, így sajnos alulról szemléltük végig, bár igaz, hogy a következő 6-8 km-en is kísért minket a látképe. Fenséges volt, ahogyan egy szikla tetején megépülve, sok száz éve dacol a természet pusztító erejével szemben.

Ezután egy igazán unalmas ösvényen kellett szintben továbbhaladni, ahol cserébe javuló körülmények fogadtak, hó már nem volt, a szél is alábbhagyott, a köd is felszállt, a hőmérséklet is pozitív tartományba kúszott. Fokozatosan jobb kedvre derültünk, azonban az óránkra pillantva konstatáltuk, hogy bizony sötétedés környékén érünk csak be, ha ezt a tempót tartjuk. Ezt szerettük volna elkerülni, így kénytelenek voltunk rákapcsolni kissé, és kitűztük célul, hogy 16:00-ig beérünk a szálláshelyre. Bózsva településen ismét pecsételtünk egyet, már csak 3 km volt hátra, de kezdtünk fáradni, és egy hófelhő egyre fenyegetőbben kezdett felénk közeledni, rohamosan kezdett el sötétedni. Tovább fokoztuk hát a tempót, és végül 15:58-kor sikeresen beértünk a faluba, ahol a szállásadóink már vártak bennünket.

Forró teával, finom vacsorával, és meleg szobával kínáltak minket, végre szusszanhattunk egyet. Vacsora közben hosszasan beszélgettünk velük, és sokmindent megtudtunk róluk, a faluról, az életükről. Ezután egy forró zuhany következett, majd a hetek óta promózott Exatlon-t kezdtük el nézni, mely nagy csalódás volt elsőre, így inkább eltettük magunkat másnapra.

Másnap reggel korán keltünk, hogy nekivágjunk a következő 25 km-es etapnak, azonban Annán nem látszódott különösebb lelkesedés, és akkor finoman fogalmaztam, de ez egy Isten háta mögötti falu, gyorsabban érünk be Újhelyre gyalog, mint busszal, ami naponta csak kétszer jár. Így hát betoltuk a rántottánkat, csevegtünk egy keveset a házigazdákkal és elindultunk.
Kristálytiszta levegő, és a napfelkelte tárult elénk, melytől rögtön jobb kedvünk és több erőnk lett. Az út javarészében napsütés mellett szállingózott a hó, ami egészen szürreális élményt nyújtott, mintha filmben szerepeltünk volna. Faltuk a kilométereket – meg az energiaszeleteket – pecsételtünk vadul, és azon kaptuk magunkat, hogy jobb átlagot produkáltunk az etap első felén, mint tegnap ugyanennyi idő alatt. Ez tovább serkentett minket, mígnem elértük aznapi holtpontunkat egy emelkedő közepén, ahol hirtelen elbújt a nap, megint nagy szél kerekedett, és a talaj is csúszott. Felértünk a Nagy-nyugodóra, ahol a szakasz utolsó pecsétjét is benyomtuk a füzetbe, és elkezdtünk ereszkedni Sátoraljaújhelyre. Ez a nap oly könnyedén ment összességében, hogy rögtön el is kezdtük tervezni a 2. szakaszt, de ez már egy másik történet…
Kategóriák:
Videó Track

Kapcsolódó

Túraútvonalak