Bele a közepébe
A Kéktúra.
Szóval ekkor körvonalazódott bennem a gondolat, hogy kellene valami igazán komoly kihívás, amit csak úgy nem csinál meg senki, vagy csak nagyon kevesen, főleg úgy nem, ahogy én tervezem. Elkezdtem rá edzeni. Egyre gyorsabb átlaggal, egyre hosszabb távokat, egyre keményebb szinteket leküzdve. Teljesen átfordult az egész egy teljesítmény alapú, időhajszolós, magamat nem kímélő eseménysorozatba. Hiszen én vagy csinálok valamit rendesen, vagy sehogy. Tehát lépésről lépésre, tudatosan emeltem a lécet egyre feljebb és feljebb, közben fokozatosan a felszerelésemet is elkezdtem ehhez igazítani, és szinte minden egyes alkalommal volt valami új cucc, kaja vagy ketyere, amivel még tovább fokozhattam, az amúgy sem gyenge teljesítményemet. Minden egyes alkalommal azt vártam, hogy mikor érem el végre a saját erőm és képességeim korlátait. Nyárig kellett várnom, ahol egy igazán kemény – éppen az OKT – Visegrád – Budapest – szakaszon mentem végig ( 57,3 km, 1950 m szint ) és a felkészületlenségem miatt az utolsó 6-7 kimi igazi próbatétel volt. Elfogyott a kajám – amik ráadásul alacsony minőségű ételek voltak energiapótlás szempontjából – és a vizem már kb. 2/3 távnál. Alábecsültem a távot is, és végig 30 C fok felett volt aznap. Azt hiszem aznap megtanultam a leckét, legalábbis egy fontosat a sok közül biztosan. Ez volt az a pillanat, ahol eldöntöttem, az egész Kéktúrát fel fogom falni, szőröstül-bőröstül, de mivel én mindig bebiztosítom magam, így kitűztem az éves célt, mégpedig azt, hogy szimulálom a Kéktúrát. A túra össz szintjét és távját random terepen, közelítőleg teljesíteni fogom. Mondanom sem kell, túlteljesítettem az egyik értéket, így minden akadály elhárult, hogy önbizalommal és felkészülten vághassak neki a „nagy kihívásnak”.
Amit szerettem volna, hogy ne egyedül kelljen végigmennem, így hát addig nyomtam a gombot a feleségemnek, amíg rábólintott. A legtöbb szakaszon velem fog tartani, a többire meg majd csak lesz egy-egy alkalmi útitárs. Így kezdődött és rohamléptekben jött el a január 1-je, az indulás pillanata.
Ezen a szakaszon nem volt túl bonyolult a szintrajz, az első 7 km folyamatosan felfelé, aztán szintben és lassan ereszkedve tettük meg a fennmaradó 18 km-t Kishutáig. A Bodó-réten, 400 méteren már köd és szél fogadott minket és ahelyett, hogy feloszlott volna, elkezdett szállingózni a hó. A hőmérséklet folyamatosan csökkent, a fák elkezdtek deresedni, de haladtunk tovább, fel. A Nagy-Milic csúcsának közelében ( 894m ) már komoly, korábbról megmaradt, tömör hó nehezítette a haladást, tovább erősödő szél mellett, ráadásul kiérve a gerincre, a hőérzetünk drasztikusan romlott emiatt. Hirtelen megtapasztaltuk a tél erejét a hegyen. Ekkor tudatosult bennünk – városi kölkökben – hogy nem lesz egy sétagalopp sem a mai nap, sem az elkövetkező téli túrák.
A reménysugár aztán felbukkant, elállt a hóesés, kezdett előbújni a nap. A gerinc túloldalán déli irányba fordultunk, így először „csak” hátszelünk volt, majd ahogyan ereszkedtünk, a hegy szélvédett részére kerültünk, de ekkor jött egy másik probléma, egy meredek lejtő, egy sziklás, gyökeres szakaszon, 20 cm körüli hóban, ahol azt sem tudod, éppen mire lépsz rá. Ezen túljutva, egy eseménytelen szakasz után következett Füzér vára, amit nagyon vártam, de sajnos szembesültünk azzal, hogy az év ezen szakában csak hétvégén van nyitva, így sajnos alulról szemléltük végig, bár igaz, hogy a következő 6-8 km-en is kísért minket a látképe. Fenséges volt, ahogyan egy szikla tetején megépülve, sok száz éve dacol a természet pusztító erejével szemben.
Ezután egy igazán unalmas ösvényen kellett szintben továbbhaladni, ahol cserébe javuló körülmények fogadtak, hó már nem volt, a szél is alábbhagyott, a köd is felszállt, a hőmérséklet is pozitív tartományba kúszott. Fokozatosan jobb kedvre derültünk, azonban az óránkra pillantva konstatáltuk, hogy bizony sötétedés környékén érünk csak be, ha ezt a tempót tartjuk. Ezt szerettük volna elkerülni, így kénytelenek voltunk rákapcsolni kissé, és kitűztük célul, hogy 16:00-ig beérünk a szálláshelyre. Bózsva településen ismét pecsételtünk egyet, már csak 3 km volt hátra, de kezdtünk fáradni, és egy hófelhő egyre fenyegetőbben kezdett felénk közeledni, rohamosan kezdett el sötétedni. Tovább fokoztuk hát a tempót, és végül 15:58-kor sikeresen beértünk a faluba, ahol a szállásadóink már vártak bennünket.
Forró teával, finom vacsorával, és meleg szobával kínáltak minket, végre szusszanhattunk egyet. Vacsora közben hosszasan beszélgettünk velük, és sokmindent megtudtunk róluk, a faluról, az életükről. Ezután egy forró zuhany következett, majd a hetek óta promózott Exatlon-t kezdtük el nézni, mely nagy csalódás volt elsőre, így inkább eltettük magunkat másnapra.
