Az utolsó mohikán északon
Négy hétvége, négy túra, feszített tempó. Ezek közül az első és az utolsó volt a keményebb, a két köztes a lazább. Szándékosan alakítottam így. Tesztnek szántam ezt az időszakot, hogy lássam, a testem miként reagál egy ilyen típusú terhelésre, merthogy a pecséteken és kalandokon túl, ugródeszkának használom a Kéktúrát, hogy – addig is, amíg el nem jön az idő – karbantartson és felkészítsen a jövőbeli terveimhez. Egy magasabb szinthez. Ez, a fő csapásvonal, nem is lehet más. Mert ez vagyok én. Nem változok, ebben biztosan nem. Ez, az én sportom.
Mivel a legutóbbi etapon – nem várt módon – eléggé elfáradtam, így azon a héten végig erre a napra készültem fejben. Nagyon elszántan ébredtem 3:30-kor, hogy a Nyugatinál legyek a 4:45-ös vonaton. Ott is voltam, és elsőre meglepett, milyen sokan vannak a kocsikban, aztán ráeszméltem a kókadozó fejekből és a karszalagokból, hogy a pénteki bulizásnak éppen ekkortájt lehetett vége. Bőven sötét volt még, és az eső is esett rendesen. Elzötykölődtem Vácig, ahol átszállásra kényszerültem, amire pontosan 6 perc állt rendelkezésemre. Igen ám, de még a hajnali vonatok is képesek késni, és 5 percet sikerült begyűjteni ezen a kb. 40 km-es távon, szóval a leszállás pillanatában már sprinteltem is a kis piroskához, felugrottam rá, és 15 másodpercen belül csukódott is az ajtó. Magyarország és a „híres csatlakozásai”, hát, ha valamiben, ebben nagyok vagyunk.
Becsorogtunk a nógrádi vonatmegállóhelyhez, és amikor leszálltam, már nem esett. Úgy tűnik, amikor túrázom, valami láthatatlan, misztikus ernyő véd, mivel eddig mindig megúsztam. Nagyon remélem, hogy a hátralévő szakaszokon lesz olyan alkalom, amikor elkap végre, és nem esik meg velem az a szégyen, hogy végig eső nélküli időben megyek majd végig. Mentem idén kemény téli fagyban, hófúvásban, hóesésben, viharos szélben, napsütésben, nyári melegben – pedig még csak április van – de ez még hiányzik a repertoárból.
Minden összeállt ahhoz, hogy egy saját, különleges rekordot állítsak fel, mégpedig, hogy egy pillanatnyi pihenő nélkül felmegyek Magyarország egyik legmagasabb csúcsára, a Csóványosra. Természetesen komoly tempóval, amilyen komoly tempóval csak lehetséges. Az út hossza a vártól a csúcsig 12,8 kimi és 850 m szint. A nehézsége abban rejlik, hogy az első 7,6 kilométer csak tingli-tangli, olyan 260-270m szinttel, a maradékon viszont már nem cicózik a hegy. Egy 5,2 km hosszú, folyamatos, váltakozó erősségű gerincútvonal, 580m szinttel. Az – összes eddigi túrám során tapasztalt – emelkedők rangsorrendjében ennek a felnek a szintrajza vetekszik az eddigi TOP 2-vel. A Mátrában lévő Kis-kő – Markazi völgy jelöletlen útvonalának emelkedőjével, amit még a tavaszi MATT-on teljesítettünk, valamint a Bükkben, Az Istállós-kő – Szalajka völgy zöld háromszögjelzésű túraútvonal emelkedőjével, amit az őszi MATT-on nyomtunk le. Még tavaly. A különbség annyi, hogy mindkettőt lefelé tettük meg, és az sem volt piskóta.
Mindezek tudatában benyomtam a reggelimet, mely egy Belvita, egy energiazselé és egy XXL Cerbona szelet volt. A hátizsák derékrögzítőjének zsebében a tartalék sorakozott, hogy szükség esetén kéznél legyenek menet közben. Semmit nem bíztam a véletlenre. Lőttem pár képet, videóztam, körbesétáltam az egész várat, olyan volt, mint egy szeánsz. Ugyanakkor annyira gyönyörű volt az egész táj körben, hogy már-már feledtette velem, miért is vagyok ma itt. Alig bírtam elindulni. A vár másik oldaláról az alant elterülő falu látványa felejthetetlen pillanatként maradt meg. Megkockáztatom, hangulatában az eddigi útvonalon a legjobb vár. Bár igaz, hogy Füzér, Regéc és Hollókő is zárva volt, Siroknál meg nem volt elég idő a megtekintésre, amikor épp arra jártam. Ezek közül Füzér fájt a legjobban, de azt majd egy másik alkalommal megnézem. Írtam egy sms-t Annának, ő még aludt, majd a telefont lenémítottam és végül elindultam. 6:48
Magamhoz képest lassú tempóval haladtam le a várból, majd ki a faluból. A kálvária domb mellett meneteltem és visszatekintve a vár látképe kísért, egészen sokáig. Derengő idő volt. Folyamatosan figyelnem kellett arra, hogy lassabban menjek a szokottnál, és arra gondoltam, hogy ezt a menetet nem itt kell megnyerni, hanem az emelkedőn. Nehéz volt lassan menni. Egy hatalmas mezőn haladtam, a hegy egyre közelebb került, egyre nagyobbnak tűnt, Nógrád faluja és a vár egyre távolabb, mígnem beértem az erdőbe és mindkettőt szem elől tévesztettem. A talaj itt már alig volt nedves, mondhatni ideális. Elkezdett fújni a szél, így a fák levelein lévő vizet folyamatosan kaptam a nyakamba, de ez nem zavart különösebben. Aztán hirtelen az úton megpillantottam egy foltos szalamandrát. Oly régóta vágytam rá, és most végre ez is pipa. Minden fotót és videót menet közben lőttem, de emiatt muszáj volt megállnom néhány másodpercre. Még sosem láttam élőben, nagyon szép volt a sárga fekete mintája, pont, mint az én céges logóm. Ezután eseménytelen úton haladtam tovább, a szintrajz szerint a komoly emelkedő előtt egy kis lejtő vár majd, ami egy patakon visz át és utána indul majd a buli. Odaértem a patakhoz. 8:11
Eddigre már kellemesen bemelegedtem, habár már a vártól pólóban jöttem, csak az út elején fáztam kissé. Nem lehetett több 10-12 foknál. Vettem egy nagy levegőt és elindultam felfelé. Rögtön egy igen combos rész jött, nem láttam a végét, hogy is láthattam volna. Ütemesen léptem, ügyeltem rá, hogy ne legyek túl gyors, sok volt még hátra. Jött egy kevésbé meredek szakasz, ami tökéletes volt arra, hogy rápihenjek a következő emelkedőre. Nem sokáig váratott magára, jött is. Meredekebb volt az előzőnél is, a telefonom szerint pedig másfélszer hosszabb, mint a korábbi. Jött egy kanyar, majd egy újabb, aztán egy nagyobb élőlény mozgására lettem figyelmes a távolban. Elkezdtem hát tapsolni ezerrel, most nem volt időm vadakkal találkozni, villogott rajtam a „húzódjanak félre” tábla.
Amikor közelebb értem, akkor láttam csak meg, hogy egy kutya az, és egy futó csajszi, aki majd összeszarta magát, mert nem tudta, mi a franc lehet ez. Erről beszélgettünk röviden, ameddig ezt a hanghullámok terjedése engedte, és én folytattam tovább a menetelést. Tudtam, hogy hamarosan ismét jön egy kisebb pihenős szakasz. Akkor majd számot vetek. Elég hamar odaértem és elég jól álltam erővel. Itt már 650m körüli szintben voltam, és arra gondoltam, hogyha eljutok a következő „pihenő padig”, ami 800 méter körül lesz, akkor meg fogom tudni csinálni.
Továbbra is próbáltam figyelni a mérsékelt tempóra, ami úgy nézett ki, hogy mikor nem figyeltem oda, azon kaptam magam, hogy tolom neki, ezt észlelve visszavettem és ez így ment, egészen a kritikus pontig. Aztán 800 méteren már ritkult az erdő, ettől a szél erőre kapott és közben kezdett egyre ködösebb idő lenni, ahogyan azt lentről vártam. De még utoljára kaptam egy kis panorámát a távoli hegyek felé. Fáradságnak nyoma sem volt. Szóval rákapcsoltam. Ezután már nem volt pihenő szakasz, csak a legtetején. Közben olyan csodákat láttam, ahogyan egy fa körbenőtt egy sziklát, vagy ahogyan a felhők már „alattam” húztak el egy másik hegyoldal előterében, de nem volt lehetőség fotózni, ez most nem volt megfelelő pillanat erre. Kissé kezdtem fáradni, de ez csak arra sarkallt, hogy maximalizáljam a tempómat. Nem sokkal ezután megpillantottam a már ismerős kilátó körvonalait a masszív ködben. Szinte tél volt. Fáztam, nem is kicsit, de ez mit sem számított. A hegy mindent bevetett, de aznap ez vajmi kevésnek bizonyult. Felértem a tetejére, ahogyan elterveztem. 9:16
5km/óra feletti átlaggal mentem fel, amit először nem is akartam elhinni, azt hittem lefagyott az óra a telefonon, vagy elnéztem valamit. Újra lecsekkoltam, de annyi volt az, 5km/óra egy ilyen emelkedőn. Mondanom sem kell, kicsattantam az örömtől, hatalmas flow-élmény volt, amit sosem fogok elfelejteni. Minden fejben dől el. Ezt abban a pillanatban értettem meg igazán.
Ritkán vagyok elégedett magammal, de ott és akkor nagyon is az voltam. Miközben örömtáncot jártam, gyorsan kaptam a telefonért, hogy felhívjam Annát, de ott sajnos semmi térerő nem volt. Hát felöltöztem és ettem meg ittam egy jót. A kilátóba – ahogyan legutóbb – most sem mentem fel a köd miatt. Továbbálltam a Nagy-Hideg hegy felé. Visszavettem a tempóból.
Innen már ismertem az utat, mivel tavaly az ellenkező irányból jöttem fel ide. Egy rövid, meredek lejtő jött aztán egy kitett, sziklás rész, ahonnan jó kilátás nyílik, most viszont csak köd volt, semmi más. Találkoztam három túratárssal, csak úgy bóklásztak az erdőben. Anna hívott, épp akkor indult, és alig hitte el, hol járok, de persze nagyon örült, és egyben el is dőlt, hogy én érek be hamarabb a csatlakozási pontra, ami a Kisinóci turistaház volt. Ezen a szakaszon a le és fel körök voltak jellemzőek, minimális szinttel. Majd a Nagy-hideg hegyi turistaházhoz egy komolyabb kaptató vitt fel. Odaértem, benyomtam a bélyegzőt és pihentem kicsit. 9:55
Ezzel mindkét aznapi célomat teljesítettem. Könnyedén bevettem a hegyet, és simán beelőztem az Annát is. A sörkert nem üzemelt, de azért az egyik padot befoglaltam, vittem be némi energiát, az agyamat pedig átkapcsoltam teljesítmény üzemmódból, tájnézegetősbe. Innentől nem volt semmiféle cél, csak menjünk együtt és érezzük jól magunkat.
Bő 25 perc után feltűnt a műúton, végre. Megette a reggelijét és indultunk is a megmaradt 22 kilométeres távra. Csak a Törökmezői turistaházig volt ismeretlen a terep, a többi részén tavaly mentünk már együtt, szintén az ellenkező irányból. Rögtön egy meredek lejtő és egy kaptató jött, majd egy bozótos. Ezek után kiértünk a Kóspallagi kálváriához. Végre kaptunk egy komolyabb panorámát. A távolban már a Börzsöny előhegyei, még távolabb pedig a Visegrádi-hegység magasodott, köztük pedig már ott kanyargott a Duna. Leereszkedtünk a faluba és szépen átcsorogtunk rajta.
Az útvonalat a közelmúltban módosíthatták, mivel a telefonom más úton akart vinni, de végül is követtük a jelet, ami kivitt a településről. Átkelve a műúton végig egy terepjárós út mellett vitt a Kék a dzsumbujban, amit nem értettünk, hogy pontosan mi értelme van, nincs is mindennek. Kiértünk egy nagy szántóhoz, ugyanazt a panorámát kaptuk, amit 1 órával korábban, csak minden élesebben látszódott és nagyobbnak tűnt. A domb közepén egy magányos fa állt, mellette pedig mozgásra lettünk figyelmesek, de nem tudtuk eldönteni, hogy mi lehet az. Csak jóval később derült ki, hogy egy magányos túrázó volt az, furcsa mozgással.
A fa tövéből visszafordultunk és ott magasodott mögöttünk a Csóványos hegyes sapkája, amit már nem takartak a felhők. Nagy kár, hogy reggel még nem láthattam a kilátást fentről. Egy okkal több, hogy visszatérjek. Egy elkerített részen pónilovak legeltek, tőlünk karnyújtásnyira. Ismét behatoltunk az erdőbe és az út elkezdett komolyabban ereszkedni, elértük a völgy alját, majd jött egy 60 méteres kaptató, és hamarosan feltűnt előttünk a Törökmezői turistaház a hozzá tartozó tisztással.
Van itt mini állatkert, kalandpark, focipálya, sütögetős, és persze meg is lehet szállni. Lepihentünk mi is, az idő éppen kellemes volt az ücsörgéshez. Egészen sokan túráztak ezen a szombaton is. Innentől már tudtuk, hogy jön a beszélgetős szakasz, az út ismét levitt egy völgybe, majd következett egy 100 méteres kaptató, Anna ezen is pihenés nélkül feljött, így elértük a szakasz egyik legszebb részét. Egy 50-60 méter széles, hosszan elnyúló tisztást, ami jó 2 kilométeren keresztül kanyarog az erdőben. Kivételes hely, a végén pedig piknikező padok sorakoznak.
Itt kezd el komolyabban emelkedni az út, ami felvisz a Hegyes-tető kilátójához. Útközben találkoztunk 3 szupernagyival, akik a Büdös tavat keresték. Mi nem kerestük, szóval fingunk nem volt, hogy merre van. Egyébként ugyanazt a távot teljesítették, amit jómagam, igaz ők 2 nap alatt, de bőven 60+ volt mindhárom életkora. Így hát elismerően méricskéltük őket beszélgetés közben. A csúcsig innen már mindenkit állva hagytunk, pedig nem siettünk. Anna sokat fejlődött a kemény emelkedők leküzdésében, ami abban mutatkozik meg, hogy nem áll meg pihenni, és gyorsabban is megy. Úgy láttam, élvezte. Én még inkább, aznap semmilyen emelkedő nem állhatott nekem ellen.
Amikor felértünk, levedlettük magunkról a vizes öltözetet, mert fent erős szél fújt, és innen már semmi emelkedés nem volt hátra, így már izzadni sem nagyon fogunk. Igazán jólesett a száraz ruha. A kőből épült kilátót nem szabad kihagyni, mi sem tettük. Fentről körpanoráma a jutalom, természetesen a teljes Dunakanyar, a Naszály, a Börzsöny és még sorolhatnám.
Hosszas nézelődés után elindultunk lefelé egy szűk és meredek egy nyomtávos ösvényen, ami szépen lassan szelídült, szélesedett és egy völgyben kanyargott tovább. Tisztára olyan volt, mintha a Visegrádi-hegységben vagy a Pilisben lennénk. Nem véletlenül. Geológiai értelemben ez a hegy oda tartozik, csak a Duna elválasztotta ezeket egymástól néhány millió évvel ezelőtt. Kutyaugatásra lettünk figyelmesek, majd néhány házikó sziluettje bontakozott ki a fák mögül. Megérkeztünk Nagymarosra.
