OKT 13 – Nagymaros – Hűvösvölgy

Mint oly sok mindent, ezt a szakaszt is nagyon vártam. Persze eddig majdnem az összesre ezt mondtam. Talán változtatnom kellene ezen a szokásomon, mivel folyton várok valamit, és mindig két lépéssel előrébb járok a kelleténél. Talán egyszer belassulok majd fejben és testben. Talán.

Pontosan 297 napot vártam rá, hogy ’18 legnehezebb túráját – ahol egyébként az utolsó kilométerek megrágtak és kiköptek – megismételhessem és megkíséreljem megdönteni az akkori értékeket, ezzel pedig felmérjem, hogy állok jelenleg az erőnlétemmel. Hatalmas erőt adott a két héttel ezelőtti hegymenet, megtanultam hinni és megtanultam, hogy minden fejben dől el, de ezt korántsem egyszerű tudatosan beépíteni az elmébe, gyakorolni kell, mint mindent.

Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy számomra ez a szakasz lett – sport szempontból – a csúcspont, erre készültem az említett fiaskó óta. Minden egyes túrán – még ha nem is mindig – ez lebegett a szemem előtt. Amikor majd hajnalban felszállok arra a kompra, és amikor majd kiteszem a lábam a túlparton, onnan már nincs visszaút. Persze az külön örömet okozott, hogy azóta ennyi élményt magamba tudtam szívni, köszönhetően a Kéknek.

Micsoda nyitány volt. Ködbe burkolózott a Dunakanyar, de a nap is ekkor bújt ki a Fellegvár mögül és sugarai a felhők között résnyire áthatoltak, megszínezve így Nagymarost és környékét. Szebbet nem is tudtam volna elképzelni. Minden pillanat ajándék volt. Még sosem volt alkalmam az itteni révnél átkelni. Felhúzták a rámpát és elindultunk. A víz tükörsima volt, csak a komp keltett hullámokat. Gyorsan átértünk, én pedig elballagtam – a part közelében lévő – első bélyegzőhelyhez. Itt időztem pár percet, majd elindultam a Kéken, pontosan akkor és pontosan azon az úton, amin egy évvel ezelőtt. 6:50

Célom is volt. 20:00 előtt beérni Hűvösvölgybe az 56-os villamos megállójába, ahol Anna vár majd rám. Ehhez 63 kimit és 2150 m szintet kellett leküzdeni, lehetőleg úgy, hogy ne félholtan érjek be, mint legutóbb. Aznap 12 alkalommal kellett bélyegezni. Pusztán ennyi az egész. Ekkor úgy gondoltam, hogy az egyetlen dolog, ami ebben megakadályozhat, az a sár. Ugyanis az elmúlt napokban 40-50mm eső esett ezen a környéken. Fel is készültem rá. A bakancs és a kamásli is rajtam volt.

Visegrádról kiérve rögtön egy kaptató vitt fel a várhoz, végig a hegy gerincén. Egy ideig nyitott az út, szóval a Dunára nyílik panoráma emelkedés közben. Már itt megmutatta magát a sár, de ezen a részen a talajban apró kavicsok is vannak, így megfelelő odafigyeléssel ezekben a láb meg tud kapaszkodni. Természetesen egy lendülettel felmentem rajta. Általános iskolás koromból való az első emlékem a várról, ami jó 25 évvel ezelőtti. Imádtam már akkor is, sőt azokban az időkben még a nyüzsgés sem zavart különösebben. A vár előtti parkoló most üres volt, az üzletek zárva, csak a vár volt a régi, az ősrégi.

Egyre inkább ködös lett a táj. Átnyargaltam a Nagy-Villámhoz, de a kilátóhoz nem mentem fel, ahogy a várba sem. Egyrészt láttam már párszor, másrészt most semmit sem láttam volna a tájból. Így az étteremnél lévő pecsétet vettem célba. Az étterem zárva volt, de a kapuja tárva-nyitva. A rajta lévő tábla pedig azt hirdette, kutya is van. Nekem akkor is bélyegeznem kell, óvatosan bementem. Bélyegző sehol. Körbejártam a csehót, és végül egy másik bejárat oszlopán volt. 7:27

Innentől jött az, amire számítottam, agyagos sár, ami veszettül csúszik. Erre egy majdnem esés figyelmeztetett. Jó döntésnek bizonyult a bakancs és a kamásli. Óvatosabban folytattam utam Sikáros felé, ahova lassan de biztosan lejtett tovább az út. Elértem a Bükkös patakhoz. Kissé meglepődtem a sodrásán és a szélességén, ugyanis tavaly nem is egyszer jártam erre, de nyoma sem volt a pataknak. Pedig az összes évszak megvolt a Pilisben. Jött az első gázló, a kövek a megfelelő helyen voltak, kettőt léptem, és át is értem. De volt egy rossz előérzetem. Itt még lett volna lehetőség a műutat választani, ami az ösvénytől kb. 30 méterre kanyarog. De én túrázni jöttem, nem kummantani, így hát mentem tovább a csapáson. Érkezett a következő gázló, majd az azt követő, és így tovább. Egyre nehezebben lehetett megfelelő átkelési pontokat találni. Egész egyszerűen azért, mert vagy elsodorta a fákat és a köveket a víz, vagy csak simán elnyelte.

Itt már áldottam az eszem, a bakancs és kamásli kombó miatt. Ezt ugyanis tavaszi cipőben nem lehetett volna víz nélkül megúszni. Merthogy volt olyan átkelésem, amikor nem volt más választásom, lendületből kellett átrohannom a vízen. A felszerelésem állta a sarat. Meg a vizet is.

A menedékház teraszán leszólított egy pár, akik már többszörös teljesítőknek számítanak és most újra nekivágtak, jót csevegtünk. A távomon azért meglepődtek. De nem kérdeztek feleslegesen. Értékeltem. Lecsorogtam a település szélén lévő artézi-kútig, ahol fel akartam tölteni a vízkészletemet. Eleredt az eső. A misztikus ernyőm eddig védett, de úgy tűnik megszűnt a varázs. Behúzódtam egy esőbeállóba és átvedlettem. Némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy nem fogok ott kuksolni, beleállok a szituációba, végül is ezt akartam. Ez megzavarta az utántöltést, és az ISO-m fogyóban volt, de tudtam, hogy Pilisszentkereszten lesz lehetőségem, az meg itt van pár kilométerre.

Alig tettem meg pár száz métert és elkezdett szakadni az eső. Mindenhonnan jött a víz, ahonnan jöhetett. A felszerelésem levizsgázott, újfent. Megeresztettem egy mosolyt az arcomon, valójában – tőlem szokatlan módon – élveztem a helyzetet. Elhúztam a Zsivány-sziklák mellett és tempósan haladtam lefelé. 10 percen belül elállt az eső és azonnal ki is sütött a nap, de ettől még jött a víz továbbra is a fák leveleiről. Hirtelen elkezdett gőzölögni az erdő. Mintha egy befőttben sétáltam volna. Izzadtam rendesen. Rákapcsoltam. A faluba érve sebesen elvágtattam a töltőállomásig. Újra öltözés, és végre feltölthettem a vizes tartályt. Pihentem egyet. Még több mint 30 kimi volt vissza, de olyan fáradság volt rajtam, mint legutóbb 44 kilométernél sem. Aggasztó volt. És következett a Dera-szurdok.

Nem csak ilyen távnál, hanem szinte mindig úgy osztom be az erőmet, hogy a túra első felében még csak mérsékelten lépkedek, és féltáv után kezdem el tolni, ahogy a csövön kifér. Ez a lendület ki szokott tartani az utolsó 5-10 kilométerig, utána meg már a szívem bevisz. Ezt a taktikát követtem most is. Csakhogy itt 32 kimi körül kezdtem el hajrázni. Betoltam az energiát és irány a szurdok.

Kellemetlenül nyirkos és csúszós volt. Egy csoport fejlett korú emberke jött velem szemben a felénél, mint kiderült, egyikük röviddel ezelőtt eltörte a lábát. Nem nagyon értettem, mit keresnek ott ilyen körülmények között. Még nekem is veszélyes volt tempósan menni, pedig jól ismerem, és jártam már ott nem is egyszer. Épségben kiértem belőle. Következett az egész szakasz legunalmasabb, legjelentéktelenebb része. A Hosszú-hegy lábánál tekergő út. Talán emiatt is döntöttem úgy, hogy maximumra kapcsolok. Essünk túl rajta.

Ismét elkezdett szemerkélni az eső, de ezúttal nem álltam neki öltözködni, úgy ítéltem meg, hogy csak ijesztget. Bejött. Az egész túra alatt ebben a két körben mentem a legdurvábban, majdnem 6km/órával. ( A körök 5 km-es etapokra vannak osztva. ) A szakasz végén már Csobánka látképe és a Kevélyek fogadtak. Itt jött egy 100 méteres emelkedő, érintve a Sarlós Boldogasszony kápolnát is. Ezen is felmentem egy szusszal, de éreztem, hogy ez már erőn felül volt és innen még mindig hátra van 3 emelkedő és 23 kimi.

Ismét egy pihentető szakasz következett, ami kivitt az erdőből. Járt az agyam, hogy mi legyen, ha felérek a Kevély-nyereghez, a következő bélyegző ponthoz. Ott lesz ugyanis az utolsó értelmes kiszállási pont. Nem vettem vissza a tempóból, erőltettem tovább. Az útról bal kéz felé Csobánkát lehetett látni, jobbra a Hármashatárhegy és a János-hegy magasodott a távolban. A Kevély lábánál az út először elindul balra, majd felfelé. Rápihentem az emelkedőre, és azon is felmentem egy lendülettel, de éppen hogy. Megváltás volt leülni arra a padra, ami a nyeregnél található.

Fáradtabb voltam, mint legutóbb és az idő előnyömet is elvesztettem ekkorra. Tehát tavaly sem voltam éppen lassú. Ennek örültem is, meg nem is. Pontosan 10 percig gondolkoztam, néma csendben. Közel volt a feladás gondolata, nagyon közel. Ennyire közel még sosem. Aztán arra gondoltam, hogy nem azért készültem erre majd 1 éven keresztül, hogy csak úgy feladjam. Nyert a makacsságom. Újfent. De azt is tudtam, a legvégén ez nem lesz kellemes. Mi az, hogy a legvégén, a maradék táv egésze nem lesz kellemes, és akkor finom voltam. 16:04

Benyomtam a bélyeget és elindultam lefelé a Nagy-Kevélyi kőfülke mellett. Már a lejtés sem esett jól, főleg, hogy sziklás az út egy darabig. Még mindig úgy voltam vele, hogy 2 km múlva, ahol letér a Kék a Pilisborosjenő felé vezető útról, dönthetek. Akkor még dönthetek. Elértem oda és döntöttem. Az út egy szakadék mellett vitt el, és letekintve megpillantottam a Teve-sziklát. Fenséges volt, ahogyan a késői napsugarak körbeölelték. Innentől már szikrázóan sütött a nap, és a Kék a település oldalában, hol susnyásban, hol normál úton kanyargott, majd bevitt a Vendel-hegy ösvénye felé. A főváros már látótávolságban.

Ez a látvány feltöltött, ugyanakkor tudtam, hogy még mindig 18 kimi van hátra. Innen leereszkedtem, átmentem a 10-es főúton, át a vasúti síneken, a töltés mellett egészen a Rozália téglagyárig. Lassultam, de még mindig 5km/óra körüli átlaggal mentem. Megjelentek a vízhólyagok a lábamon. A bakancs és a kamásli megbosszulta magát, a lábam nem tudott szellőzni és emiatt felpuhult a bőröm. Közben a szemembe is belerepült valami, de mivel koszos volt a kezem, hagytam a francba.Innentől minden emelkedő előtt benyomtam egy energiazselét, hogy bírjam szusszal. Szándékosan tartogattam idáig. Következett az a csata, ahol legutóbb csúnyán elvéreztem. Elszántan mentem neki a Csúcs-hegy kaptatójának. Többször is megállásra kényszerített, de rövid pihenők után mentem tovább, egészen 370m körüli szintig. Eddig még sosem sikerült abba az állapotba kerülnöm, amikor az agy lekapcsol, és nem törődik mással, csak a léptekkel. Most közel voltam ehhez az állapothoz, de csak kis ideig, aztán kirángattam magam ebből. Tudatosan figyeltem arra, hogy a jókedvemet fenntartsam. Folyamatosan ettem és ittam, menet közben. Elértem a Hármashatárhegyre felvezető duplacsúcs aljához. 18:01

Innen ismét emelkedett, de nem jelentős mértékben, egészen az Árpád-kilátóig. Ilyenkor azonban már tökmindegy mennyire emelkedik, vagy lejt, semmi sem jó már. Egy pár sétált előttem egy kutyával, de alig bírtam közeledni feléjük, pedig lassan mentek. Ők is megszólítottak, dumáltunk röviden, de csak tőmondatokra voltam képes. Ismét erőt vettem magamon és elkezdtem erőltetni felfelé. Hirtelen egy csapat vaddisznókölök matatott mellettem a bozótosban, tőlem alig pár méterre. Más se hiányzott. Tapsoltam, mint egy őrült, hogy tűnjenek el innen, mielőtt itt terem nekem az anyjuk. Eltűntek. Odaértem a kilátóhoz, ahonnan már a házunk teteje is látszódott. 19:38

Felhívtam Annát, hogy indulhat a találkahelyre. Még 4,5 kimi volt hátra, sík vagy enyhén lejtős terepen. Az összes megmaradt erőmet összeszedtem, felcsaptam a fejlámpámat és elindultam. A fák levelei között még utoljára besütött a nap, aztán végleg lebukott a hegyek mögé. Elsuhantam az Oroszlán-szikla mellett, lőttem egy képet róla és mentem is tovább. Kezdett szürkülni, de még nem kellett világítani. Kiürült az erdő, eggyé váltam a természettel, és maximális sebességgel mentem, mintha nem is fájt volna semmim, mintha nem is lett volna a lábamban egy méter sem. Pedig fájt az, csak már nem éreztem semmilyen fájdalmat, azon már rég túl voltam. Ennek ellenére igen nehezen haladtam, legalábbis annak éreztem. Nyugtattam magam és csak a 3 alap dologra gondoltam, ami ilyenkor motivál. Enni valami sósat, venni egy forró zuhanyt, és aludni egy kiadósat. Kezdett behallatszódni az erdőbe a kocsik és a villamos zaja. 1 kimi sem volt hátra, de nagyon nehezen értem ki az erdőből. Egy utolsó kanyar, egy híd és a zebra, majd egy lépcső, és ott a villamos végállomás, és ott egy pad. Zutty. 20:16