Súlytalanul
Magát a túrát is elég lazára vettük, volt ugyan egy tervünk, hogy elmegyünk Dorogig, de ha mégsem, hát mégsem. Számtalan kiszálló pont volt az úton, így aztán laza felszereléssel indultunk el, a magunk tempójában. Az igazat megvallva én kissé elvesztettem a lelkesedésemet néhány nappal a túra előtt. No, nem magától a túrázástól ment el a kedvem, hanem a Kéktől. Egyrészről tök jó, hogy ritmust visz az életembe, másrészről ugyanez fárasztó is. Már ha el akarom érni a céljaimat. Merthogy az van bőven. Tökölhetnék a Kékkel évekig, ahogyan sokan mások, de az nem nekem való, mehetnék össze-vissza az egyes szakaszokon, de az nem nekem való. Megszeghetném a saját magamnak tett ígéretemet, de az már a világvége lenne. Szóval nevezhetjük ezt egyfajta mélypontnak is, amiből ki kell másznom. Hát, ha valamiben, ebben igazán nagy rutinom van.
Sportolói szemmel nézve a 13. szakaszt tekintettem végig csúcspontnak, és az is lett. Ezek után már egyetlen olyan szakasz sem lesz, ami egy kicsit is kihívást jelent majd, úgy érzem kihoztam ebből a maximumot. Már előre tekintek, a jövő évemre, ahol nagyobb falatok várnak majd rám, jóval nagyobbak. Nos, ha van csúcspont, mélypontnak is lennie kell, így lesz kerek egy történet. Csak arra nem számítottam, hogy ez pont a következő szakaszon következik be, pedig törvényszerű, hogy most kellett jönnie, mégis váratlanul ért. Ilyen motivációs szinttel kezdtem el lépkedni II/A utcáin, oldalamon állandó útitársammal. Anna meg is jegyezte nekem, nem kötelező itt lenni, ha nem akarok. Hát ja, én akartam ezt, egyem is meg!
Elértünk egy rendezett parkot, ahol a Kisboldogasszony Bazilika állt. Hatalmas gesztenyefák adtak árnyékot, be is ültünk az egyik alá egy padra, tápolni. A rövid szünet után gyorsan elértünk a Remete szurdok bejáratához. Kellemesen hűvös volt itt, az út a völgyben kanyargott, a patak csendesen csordogált, itt nyoma sem volt a legutóbbi esőnek és sárnak. Átmentünk az egyik gázlón és felkapaszkodtunk a rövid, sziklás kaptatón. A tetejére érve, majd hátrafordulva részpanorámát kaptunk a János-hegyre, a Nagy-Hárs-hegyre és a Hármashatárhegyre.
Innen egészen Nagykovácsi határáig egy igen jellegtelen, roppant unalmas szakasz vitt el. Az erdő sem volt különösebben szép, és végig szintben mentünk. Szerencsére nem voltam egyedül, legalább beszélgettünk. Elértük a falu határában lévő Muflon Itatót, ahol bélyegezni is kellett, és ahova betértünk volna egy frissítőre, ha nem lett volna iszonyatos tömeg. Dobtuk. Végig Nagykovácsi határában vitt az út, és szépen lassan elkezdett tolni minket felfelé a Nagy-Szénásra, amit a legjobban vártunk az egész túra során. Mivel tavaly ezen a szakaszon is végigmentem, csak ellentétes irányban, így pontosan tudtam, mikor mi fog majd ránk várni. Murvás út kanyargott felfelé és egyik pillanatról a másikra kiléptünk a fák sűrűjéből majd megpillantottuk a hegy tetejét. Előtte több lépcsőben, dombokon keresztül visz fel az út, de az egyik alacsonyabban lévő dombon van egy kedvenc kilátóhelyem, ahol van egy pad. Nagy örömömre éppen szabad volt.
Nos, a padról nem mást lehet látni, mint a komplett Pilist. 180 fokban, észak felé mindent, amit el tudtok képzelni. Aki nem tudja elképzelni, az nézze meg személyesen, azt tanácsolom. El is töltöttünk itt jó 30 percet. Csodás volt.
Anna jelezte nekem, hogy Piliscsabán kiszáll, neki elég volt ennyi aznapra. A 16:00 órás vonatot néztük ki. Odaléptünk. Nem volt nehéz dolgunk, mivel innen gyakorlatilag végig – 6-8 kilométeren keresztül – gyöngéden lejtett az út a településig. Volt ugyan némi sár szakaszosan, de nem volt járhatatlan az ösvény, cserébe aznap igen sokan mentek a mi irányunkban. Én tartottam magam az eredeti, dorogi kiszálláshoz, azonban egyre aggasztóbb lett a helyzet a gyomrommal kapcsolatban, egyre erősebben görcsölt. 15:53-kor értünk a peronhoz, és – bár nem így képzeltem a búcsút – egy gyors puszi után spuriztam is befelé a vasúti klozettre.
Megkönnyebbülten, éppen akkor értem ki, amikor a vonat már elindult. Annát nem láttam, de azért intettem egyet. Elsétáltam a közelben lévő bélyegzőhöz és benyomtam mindkettőnk füzetébe azt. Röviden még beszéltünk telefonon, de pont egy alagútba ment be a vonat, így elment a térerő. Nos, ha már így alakult, akkor így.
Bevágtam a telót repülő üzemmódba. Külvilág kizárva. Konstatáltam magamban, hogy van még 19 kimi, 16:09 van, és én el akarom kapni a 19:43-as zónázó vonatot Dorogon. Sima ügy. Extra motivációként eszembe jutott, hogy talán, ha szerencsés vagyok, belefuthatok egy-két lemaradó túrázóba Kesztölc előtt, ugyanis aznap volt a Kinizsi. Akkor hajrá!
Elkezdett ereszkedni az út, és itt már tisztán kivehetőek voltak a lábnyomok a csapáson. Néhány órája itt húztak el a kemény arcok. Kisvártatva, jó 200 méterre az egyik dombon egy párra lettem figyelmes. Kocogás váltotta az erőltetett menetet. Hamarosan be is értem őket. Kiderült, hogy Kinizsin vannak. Megörültem. Aztán kiderült, hogy nem kimondottan vannak beszédes kedvükben, mint ahogy az is, hogy ők csak a 40 kilométeres távot nyomják le, Dorogig. Ezen a ponton el is vesztettem a lelkesedésemet, és gyorsan faképnél hagytam őket. Beértem Kesztölcre, innen már csak 4 kimi volt hátra. 18:37.
Maximumra kapcsoltam, vagy még annál is többre. A vonat elérése már nem volt kérdés, így kiengedhettem volna, de úgy voltam vele, megnézem, hogy egy közel 20 kilométeres etapon milyen átlagra vagyok képes úgy, hogy előtte már mentem még egyszer annyit. Átvágtam az országúton, majd egy rekettyésen keresztül berobogtam Dorogra, a sínek mellett és az aluljárón át, egészen a peronig. 19:19
