Döntések, küszöbön innen és túl
Nagyon durva belegondolni, hogy adott pillanatban egy jó vagy éppen rossz döntés milyen szinten képes befolyásolni a jövőt. Szeretek mindenben gyorsan dönteni, és ebből fakadóan, amikor az a nem várt esemény következik be, hogy hezitálok valamin napokig, vagy hetekig, az nagyon szokott nyomasztani. Ilyenkor, ennyi agyalás után már mindenképpen jól akarok dönteni. Persze az, hogy mi jó, vagy mi rossz, nézőpont kérdése.
El kellene döntenem, hogy folytassam-e a jelenlegi munkámat, egyáltalán melyik részét, és milyen formában. El kellene döntenem, hogy ennyi idősen milyen irányba tartok, és hova akarok eljutni. El kellene döntenem, hogy ki vagyok én egyáltalán. Csak hogy néhányat említsek. És akkor még ott vannak a már korábban meghozott döntések következményeinek a súlya. A kifogások ideje lejárt. Döntenem kell – mindent illetően – nem tökölnöm.
Szóval ezek után úgy határoztam, hogy a maradék hét szakaszt már tényleg nem variálom tovább, így a héten lefoglaltam az összes szállást. Megvan a végleges menetrend a hajrára. Ettől meg is könnyebbültem és egyszerre izgatott is lettem. A maradék kb. 500 kilométert bő 2 hónap alatt fogom megtenni. Elég durva. Hiszen nemrég kezdtem bele. És rohamléptekben közeledik a vége. Éppen úgy, ahogyan én is működöm.
Leparkoltam a csodaverdát a tatabányai buszvégállomásnál és elkezdtem kapkodni a lábaimat felfelé a sok-sok lépcsőn, ami felvezet a Turulhoz, no meg a Szelim-barlanghoz. Kissé rosszul érintett, hogy a telefonos appom, a legutóbbi frissítést követően behalt, és nem tudtam rendesen használni. Még kora reggel volt, de már ekkor csak az árnyékban lehetett elviselni a meleget. Nem sejtettem, hogy ennél lesz nagyobb gondom is hamarosan. Átmentem a barlanghoz, ami egyébként a Gerecsében már a második impozáns darab. Egy szűk nyíláson lehet bejutni, majd egy hatalmas terembe érkeztem, ahonnan egy óriási ablakon keresztül nyílt kilátás a városra. Időztem kicsit, aztán elindultam Koldusszálás felé, ahol legutóbb kiszálltam a játékból.
A tanösvényről lefordulva benyomultam az erdőbe. A hegy árnyékos részén szúnyogok és legyek egyesített hadereje támadott be, négy kéz is kevés lett volna a védekezés bármilyen formájához. Szanaszét csípték a lábamat pillanatok alatt, így nem tudtam mást tenni, mint előre menekülni. Elkezdtem szórni az erős köröket, és abban bíztam, talán, ha majd átkerülök a naposabb oldalra, avagy egy tisztásra, akkor majd megszűnik, vagy mérséklődik a rovarsereg. De nem. A tűző napon ugyanúgy támadtak, mint az árnyékban. Meguntam a dolgot, és hosszúnadrágra váltottam, inkább izzadok, gondoltam. Izzadtam is. Innentől viszont megtalálták a karomat, meg az arcomat. Az esőkabátomat nem voltam hajlandó magamra venni, így maradt a szüntelen csapkodás, meg kalimpálás. Megállni, mondjuk pihenni esélyem sem volt, mert vagy összecsíptek 30 másodperc alatt, vagy szarrá égtem a napon. Kezdtem belátni, hogy ez végig ilyen lesz, egészen Várgesztesig, ami még odébb volt picit. Elfogadtam a helyzetet, mivel nem nagyon volt választásom.
Kiértem az erdőből, ahol egy traktor dolgozott éppen a szántóföldön, amerre mennem kellett. Jó nagy port kavart. Ismét be az erdőbe egy rövidre, majd egy műútra értem ki, ami szerencsére végig árnyákos volt Tornyópusztáig. Csak érintettem a települést, de hosszasan aszfalton meneteltem és emellett szép sunyin vitt felfelé az út a Somlyó-tető felé. Itt már nem volt árnyék, és bogarak sem, cserébe perzselő napsütés fogadott. Mindig a másik rosszra vágytam, mert az előző elég gyorsan megszépült. Inkább a dögök, mint ez a dög meleg. Francokat. Beértem az árnyékba, és inkább izzadni vágytam. Így ment ez aznap. Felértem a Somlyóra és meg is kaptam a várva várt panorámát északkelet felé. Gerecse, Gete, Pilis-tető, meg néhány apróbb nyalánkság.
Persze, hogy sokáig nem tudtam élvezni a dolgot, mert majd megpusztultam, ott éppen a melegtől. Susnyás, elhanyagolt erdő következett, nagyon kellett figyelnem, mert nem volt jól jelölt az út, és helyenként teljesen benőtt volt az aljzat. Érzésre mentem, de olykor beleszaladtam néhány felesleges kanyarba. Ilyen az, amikor belekényelmesedek a technika adta előnyökbe, majd hirtelen kirántják alólam. De én mindentől függetlenül Zenben maradtam.
Nyugis tempóra váltottam, mivel tudtam, hogy jönni fog egy hosszabb árnyékmentes szakasz és akkor már 11:00 körül jártam, inkább azt akartam megtolni, ahogy csak lehet. Berobogtam Nagyegyházára és meghúztam magam egy magányos fa alatt. Jólesett a pihenés. A környező falvakban éppen sörfesztivál volt, vándor vidámparkkal, zenével, és természetesen igénytelen kajákkal, így aztán nyüzsögtek a népek. Szárliget felé vettem az irányt, át az autópálya alatt, majd fel a hegyen. Találkoztam egy párral, akik melegítő felsőben jöttek velem szemben, délben. Úgy voltak vele, inkább ez, mint a csípések. Nem kaptam kedvet. Beszélgettünk egy jót, aztán haladtunk tovább. Lecsorogtam a faluig, ahol bélyegezni is kellett. Fel tudtam magam frissíteni végre egy kútnál. Lepihentem egy kicsit a váróteremben, amely szerencsére üres volt. Kis lábmasszás, szerelvényigazítás, majd fekvő pózba helyezkedtem az egyik padon és vártam. Vártam a vonatra, amivel Anna és nővére, Rita jöttek. Ez volt a csatlakozási pont, a terv szerint. A nőkre mindig várni kell, de ezzel semmi gond nincs, sőt. Kimondottan rám fért a szúnyog és égésmentes pihenés.
Amikor továbbálltunk innen, akkor ismét tanultam valami újat. Rita megmutatta, hogyan kell diszkréten WC-zni egy tisztás közepén. Ha én ezt tudtam volna korábban, de tanulni sosem késő. Utunkat egy terepjárós úton folytattuk, majd nem sokkal később egy erdei temető késztetett minket egy rövid megállóra. Tetőzött a hőség, iszonyúan hasogatott a fejem, kezdtem mélypontra kerülni, hiszen már a 40 kilométerhez közelítettem, szóval nem ért váratlanul. A lányok eközben, kissé mögöttem lépkedve kedélyesen beszélgettek, nem vették észre szerencsére, hogy belül már hisztizek. A legnagyobb gondom az volt, hogy ilyenkor már – mint az köztudott – el szoktam kezdeni hajrázni, és ez szokott segíteni, kirángatni magamat ebből a kómás állapotból. De most nem akartam otthagyni a lányokat, szóval maradtam a seggemen.
Innen erőteljesen lejtett lefelé az út, hogy aztán ismét emelkedhessen. A térképen kinéztem magamnak a Mátyás-kutat, mondván, ott majd felfrissítem magam és addigra átesek a holtpontról. A tervem bejött az emelkedőn szinte felfutottam, és rövidesen elértük a kutat. Sajnos nem ivóvíz folyik belőle, de legalább a fejemet átmostam, az is több volt, mint a semmi, ivásra meg maradt a húgymeleg ISO. Mindegy volt már arra a maradék 2,5 kilométerre. Visszatért az erőm és a jókedvem is. Eljött végre a Várgesztes feletti sziklaszirt.
Ücsörögtünk kicsit a már lemenőben lévő, de azért még mindig erős napsütésben. Méltó befejezése volt a napnak. Meredek lejtőn vitt le az utunk a község horgásztavához, majd onnan tovább, a buszmegállóhoz. Nagy biztonsággal merem állítani, hogy a TOP3 falu címét nálam elnyerte a teljes OKT távon, annak ellenére, hogy még csak 2/3 táv van mögöttem. A falu hegyek között, festői környezetben terül el, tavacskával, saját várral, csinos kertekkel, rendezett házakkal, jófej emberekkel.
Például az orvosi rendelőt a főváros is megirigyelhetné, a buszmegállóban lévő digitális kijelző pedig maga volt a csúcs. Két nehezítő körülmény volt aznap: szúnyog és meleg. Ha csak az egyiket lehúzhattuk volna a listáról, tökéletes lett volna, de így is remek túranap volt, abszolút azt hozta, amit vártam tőle. Ritát ugyan bedobtuk a mélyvízbe, de állta a sarat, és szerintem élvezte is. Ami engem illet: a busz kereke csak forog és forog…
