A „V”-és tizenhetes
Vajon találok-e magamnak olyan hobbit, elfoglaltságot, vagy bármi mást, amiben végre nem rekedek meg. Ez itt a fő kérdés jelenleg. Sok mindenhez jó érzékkel nyúlok, de végül középszerű maradok. Vagy azért, mert idővel ráunok, vagy azért, mert az aktuális sikerélmény után súlytalanná válik az egész. Ha valamit végigvittem, még egyszer már nem akarom, mert már a legkevésbé sem izgat. Talán a túrázás az első olyan dolog, ahol azt érzem, még rengeteg a dolgom, és bőven van még mozgásterem, fejlődési lehetőségem. Ebben felérhetek a csúcsra, ha minden úgy alakul majd, ahogyan gondolom. Szóval egyre inkább felpörget a tudat, hogy közeledek az OKT nyugati végpontjához.
Virradni kezdett éppen, amikor szólt a vekker. Viszonylag hamar kiderült, hogy ezen a szakaszon sem fogok egyedül menni. Viktorral a Déliben találkoztunk. Vonattal, majd busszal kellett a startig eljutnunk, tatabányai átszállással, amire pontosan 1, azaz egy percünk volt. Várható volt, hogy nem fogjuk elérni a buszt, de azért megpróbáltuk, hiába. Választhattunk, hogy várunk 2 órát a következő buszra, vagy inkább megyünk taxival. Várakozott a közelben éppen egy hiéna, aki – még alkuval együtt is – borsos áron, vitt el minket. Várgesztes határában, a horgásztó mellett kitett bennünket, lőttünk egy szelfit, és bementünk a faluba. Viktor abban a hitben élt, hogy majd itt legurít egy kávét, de szombaton minden csak 8, vagy 9 óra után nyitott ki, így elengedte, benyomta magának a pecsétet és odaléptünk.
Várt ránk egy emelkedő, ami felvitt a falu fölött magasodó várromhoz. Azt senki sem közölte velünk, hogy az egész objektum kerítéssel van körbekerítve, így hoppon maradtunk és totál feleslegesen jöttünk fel ide. Nyirkos volt az erdő, és Viktor be is fújta magát rögtön az elején szúnyogriasztóval, de ezzel csak annyit ért el, hogy vonzóbb lett, mint én. Nem bántam. Én eleve hosszúnadrágban mentem, és úgy voltam vele, hogy szükség esetén felveszem a hosszú ujjú pólómat is, nem fogok szívni, mint legutóbb. Végül is nem volt szükség rá, a túratárs elvitte a balhét.
Vizionáltunk már ekkor egy 15-16 óra közötti érkezést Bodajkra, szóval szedtük a sátorfánkat. Innentől teli volt az út túrázókkal. Ahol tudtunk, egymás mellett haladtunk, ahol nem, ott rendre Viktor diktálta a tempót. Beszélgetés közben arra figyelt fel, hogy egy csapat kitartóan jön mögöttünk, sőt közelednek. Egy lejtős részhez értünk, és bár őt nem izgatják efféle dolgok, de úgy éreztem növelte az iramot kissé. Nem is tudtak utolérni minket. Következett a Csáki vár, de már lentről látszódott, hogy nem sok értelme lenne felmenni a kaptatón, mert nem lesz ott semmi sem. Dobtuk is. Egyetlen reményünk Csókakő várában maradt. Következett egy homokkal felszórt út az erdő közepén, akár a tengerparton is sétálhattunk volna ennyi erővel. Érzésre olyan volt, ha a fákat vízre cseréltük volna.
Varázslatos területre érkeztünk, ahogy letértünk az előbbi ösvényről. Páfrányligeten keresztül kellett haladnunk, és helyenként a nap fénye is beszűrődött, megvilágítva a mohával benőtt fák törzseit. Egyáltalán nem olyan volt, mint egy kontinentális erdő. Röviden megcsodáltuk és hamarosan ráfordultunk a világhírű ruha és cipőgyártó községhez vezető útra. Magyarosított nevén, Gánt felé.
(S)Váb falu, tehát ennek megfelelően egyben is van. A fent említett TT-nek is itt volt a célállomása, így aztán volt itt élet. 5 km/h feletti átlaggal értünk ide, így megérdemeltünk egy kis pihit. Mindkettőnk lába ugyanazon a ponton kezdett el fájni, ami azért érdekes, mert ugyanolyan zokniban is voltunk. Legyintettünk rá. Viktor legurított egy pofa sört, amíg én hűsöltem az árnyékban, bejelentkeztünk az asszonyainknál és elégedetten távoztunk innen.
Vakító napsütés fogadott minket, innentől jó 3-4 kilométeren keresztül nyílt terepen masíroztunk. Az árnyék gondolati szinten maradt meg. Izzadtunk rendesen, nagyon párás volt a levegő. Végre befordultunk a fák közé, de ettől nem izzadtunk kevésbé, mivel most jött 3-4 kilométer emelkedő. A legerősebb körünket itt produkáltuk az egész távon. Amikor felértünk, jöttek a kilátópontok, de csak papíron. Semmit nem láttunk, legalábbis olyat nem, ami miatt érdemes lett volna időzni. Elértünk egy műútra, ahol becsatlakozott újfent a Mária-út. Most is hozta, amit mindig, a végeláthatatlan egyenesekkel tarkított, dögunalmas, jelentéktelen szakaszt, most megspékelve jó pár szúnyogkeltetővel. Morajlásra lettünk figyelmesek.
Vihar közeledett felénk. Egyre hangosabban dörgött és egyre fenyegetőbb volt, aztán a nap is elbújt. Bár mindketten felkészültünk erre az eshetőségre, a radart elemezgetve arra jutottunk, hogy jobb lenne ezt mégis megúszni. Megkergetett minket rendesen, de belementünk a játékba. Jó ideje 400m körüli szintben haladtunk már, és alig 2 kimi volt a várig, amikor elkezdtünk ereszkedni.
Völgyben haladtunk, ami egyre jobban szűkült és egyre meredekebben vitt lefelé. Az út mellett egyre nagyobb sziklatömbök jelentek meg, érezhető volt, hogy készülődik a látvány, és ezúttal megkapjuk majd, ami jár. Nem esett jól egyikünknek sem a lejtő, de kitartóan követtük az L jelzést, ami egy lépcsősor alján terelt felfelé. Combos volt, mert legalább 30-40 centis fokok voltak.
Egy meredek lépcsősor vitt tovább a harmadik szintre, itt volt a kút, és véleményem szerint a titkos menekülőút is. A negyedik szinten volt a tömlöc, ami a bástya közepén kapott helyet. Mesés körpanoráma a sziklás hegyek felé, az alant elterülő falura és délnyugati irányban mindenre, ameddig csak el lehetett látni. Egy csapásra elmúlt a lábfájdalmam is, a vihar is elkerült, és még a nap is előbújt. A legjobb vár volt eddigi utam során. Ami esetleg vetekedhet vele, az Füzér és Regéc vára, de erről majd akkor nyilatkozom, ha láttam ezeket. Addig viszont Csókakő, mindenek felett.
