Sűrűsödő élmények fogságában
Kezdetét vette a végjáték. Az egynapos túrák a múltba vesznek, és ismét többnaposak jönnek, de a hosszú nyári nappalok és az alagút végi fény csábítása miatt jóval tempósabban fogom bejárni a maradék távot, mint a téli szakaszokat. A soron következő nagyon ígéretesnek tűnt látnivalók szempontjából. Az is lett. Ebben a tekintetben ez lett a csúcspont, azt hiszem.
Nyugisan elindultam lefelé egy kanyargós ösvényen, majd az aljára érve a völgyben, kelet felé. Mellettem hömpölygött a meglehetősen szélesre duzzadt Gaja-patak, így abban reménykedtem, hogy ezen nem kell majd átkelnem. Megúsztam. A vállamat már ekkor megviselte a hátizsákom, úgy tűnik elszoktam a nehezebb súlytól. Tettem egy kitérőt az Alba Regia forráshoz, ahova egy lépcsősor vezetett le. Csendben csobogott a víz. Tovább folytatva utamat a szurdokból kiérve már Fehérvárcsurgó külterületén haladtam egy szőlősben, ahol pincék és hétvégi házak sorakoztak. Kissé letértem a Kékről és a Károlyi-kastély felé indultam el egy rövidebb úton, és milyen jól tettem. Innen is jobbra-balra panoráma fogadott. Már meg sem lepett. Rövidesen elértem a birtok kapuját. Belül sürögtek-forogtak a kertészek. A kastély sárga-fehér színben pompázott a hatalmas, tele zöld kertben, ami iszonyatosan szép és hangulatos volt, le is heveredtem egy fa alá, pihenni. Ekkor még éppen viselhető volt a meleg, árnyékban persze. Megnéztem a víztározót, benyomtam a pecsétet, és irány a hegyek felé.
Erős emelkedő jött, kellemetlenül sok szúnyog társaságában lépkedtem felfelé, szerencsére nem tartott túl sokáig. Aztán összefutottam egy apukával, egy gyerek a nyakában volt, a másik kettő jött vele. Példásnak gondoltam. Kiértem egy tisztásra, és az újabb látnivalók után kaptam egy kis cserjést, csak az íze kedvéért. Lehetett volna az úton is menni, ahol a poron kívül más nem volt, de a Kék olykor indokolatlanul tekereg. Erről a szakaszról úgyis olvastam mindenfélét korábban, hát legalább edzésbe hozott. A következő arc, aki szembejött velem, Írott-kőtől indult és Budapestig tartott. Kivett 21 szabadnapot és eljött sétálni, meg sátrazni egyet. Csak úgy. Vagány.
Az iménti két találkozó után arra gondoltam, egyszer eljön majd az én időm is, talán nem is oly sokára. Bakonykútiba értem, ahol – tőlem szokatlan módon – újfent pihentem vagy félórát egy árnyékos padon. Megcsodáltam a remetefa motívumait, amit egy – valaha – élő fába faragtak, majd otthagytam a takaros kis falut.
Következtek a Tés melletti szélmalmok, amihez egy hosszú és monoton út vitt el, zömmel árnyék nélkül, aszfalton. Tetőzött a hőség. Fogyóban volt az ISO-m, szóval betértem egy frissítőre egy csehóba. Életmentőnek gondoltam ott és akkor azt a cukros löttyöt. Innen már csak lefelé vitt az út Jásdig, de egy rövid kitérőre még muszáj volt rászánni magam, mivel itt található a frissen felújított Széchenyi Zsigmond kilátó. Remek panorámát kaptam Jásd felé. A kilátóban egy pár éppen madár lesen volt. Réti sasokat kémleltünk és közben beszélgettünk.
Lecsorogtam a szállásomig, ami egy felújított parasztház volt, a maga bájaival. A kellemesnél kissé jobban elfáradva, koszosan és büdösen léptem be. Gyors fürdés, és pizza rendelés után jött az igazi meglepetés. A kert végében medence, mellette napágyak, egy sárgabarackfa mellett. Maga volt a kánaán. Be is leptem. Visszajött minden erőm egy szempillantás alatt, persze csak gondolati szinten, de ilyenkor az is elég, hogy másnap nagy kedvvel folytathassam az utam. Közben befutottak az alkalmi szomszédaim, akikkel szintén nagyon jól elbeszélgettünk, mint kiderült a srác is Kékezik. Utolsó estéjükön tüzet raktak, én meg eltettem magam. Még világos volt. Zaklatott álmaim közepette többször is felriadtam a – nyitva hagyott ablakom alatt – bagzó macskák vonyítására. Rendesen be voltam szarva pár pillanatig, mire ráeszméltem, hol vagyok.
Még sötét volt, amikor ébresztett az óra. Korai indulót fújtam, hogy minél tovább elérjek a még viselhető hőmérsékleti tartományban. Egy akadállyal nem számoltam, az pedig a harmat. Mondjuk nagyon sok mindent akkor sem tudtam volna tenni ellene, ha számolok vele. Nincs az a cipő, ami órákon át kint tud tartani ennyi vizet. Választhattam, vagy a víz, vagy a meleg. Előbbire szavaztam. Induláskor éppen csak pirkadt, de úgy gondoltam a fejlámpát már nem rakom fel, annyit pont látok, amennyi szükséges. A faluból kiérve rögtön bevitt az út egy sűrű erdőbe, az orromig alig láttam. Csak azért sem vettem elő a lámpát már. Egy szarvas hevert a csapáson, éppen előttem, mindketten megriadtunk, de ő jobban. Ezek után több róka is az utamba akadt, később pedig egy nyúl is, az volt a legbátrabb. Persze, hiszen okosabb a többinél.
Kiértem egy hatalmas sziklatömbhöz, aminek a teteje teljesen simára volt koptatva, a vájatokban pedig a víz talált utat magának. Jobbra fordultam és megpillantottam a legszebb szurdok bejáratot, amit valaha láttam. Egymáson ülő sziklapadokon jutottam beljebb. A völgy 5-6 méter szélesen kanyargott, melyet masszív kőtömbök határoltak. Teljesen egyedül voltam. Csak a morajlás hallatszott, minden más hang elveszett. Nem győztem befogadni a látványt, videóval, fotóval, vagy nélküle. Végül hátrahagytam a helyet, de nem végleg, ebben biztos vagyok.
Innen kellemes, kanyargós erdei ösvény vitt el, egészen Bakonynánáig, ahol pecsételtem egyet. A következő falu Nagyesztergár volt, Zirc kapuja. Azt olvastam erről a 6-7 kilométeres szakaszról, hogy nehezen járható susnyás, csalános út visz át. Felkészültem rá, fejben is, és felszerelésben is. Felkaptam az esőkabátomat, a hosszúnadrág már eleve fenn volt és elindultam. Az első kilométeren aszfalton mentem, majd először jött a jól kitaposott murvás út, majd a kevésbé kitaposott földút, és hamarosan bejelzett a telefonom. Letértem az útról. Visszamentem oda, ahol nem vettem észre sem a jelet, sem az elágazást. Nos, egyik sem volt. Konkrétan át kellett menni egy 1,80m magas csalánfalon. A GPS-re hagyatkoztam, mert másra nem nagyon lehetett. Az aljzat egy merő víz volt. Magam elé raktam a karjaimat és nekivágtam. Egy idő után ritkulni kezdett, így megláttam a csapást. Jött a következő fal, és megint egy tisztás.
Azokon a helyeken volt gyérebb a növényzet, ahova a napsugarak nem jutottak le. A következő fal már jóval magasabb volt nálam. Kénytelen voltam megkerülni, és bementem a mellettem lévő erdősávba, könnyűnek éreztem a haladást egy olyan helyen, ahová máskor be nem mennék. Improvizáltam és bejött. Ez így ment kilométereken keresztül, mígnem érezhető volt, hogy közeledik a vége. Ekkor találkoztam egy ifjú párral, akik rövidnadrágban és ujjatlanban jöttek velem szemben. Jeleztem nekik, hogy ez nem jó ötlet ebben az irányban, de ők úgy gondolták tudják, mit csinálnak. Szerintem szívtak, mint a torkos borz.
Nem volt egy száraz pont a testemen, amikor kiértem az erdőből. Emelkedett a hőmérséklet, szóval elkezdtem kapkodni a lábaimat, hogy mihamarabb beérjek Zircre. Reméltem, hogy ott majd találok egy kutat és egy padot, ahol rendbe szedhetem majd magam. Előtte azonban kaptam egy kis panorámát a Kőris-hegyre, ahová tartok. Feltüzelt a látványa. Már beértem a városba, amikor egy helybélitől kértem útbaigazítást, hogy merre találok a közelben kutat. Rám nézett és azt kérdezte: benzin? Igen, bakker, egy marmonkannát cipelek a hátizsákban, teljes felszerelésben. Ha a butaság fájna, ugye. Mondjuk már ránézésre is fájt a szerencsétlennek mindene.
Elmentem a vasútállomásig és láss csodát, teljesült minden kívánságom. Jócskán időztem itt, leszáradtam, feltöltöttem az energiakészleteimet, és felkészültem arra, hogy innentől kemény meleg lesz. Az is lett. Párás, fullasztó időben folytattam utamat a Ciszterci apátságig. Ugyan zárva volt, de így is be lehetett lesni egy pillanatra. Giccses volt, nem kicsit. De attól még szép. Nekem főleg a mennyezeten lévő freskók tetszettek, no meg az épület parkja.
Végre kellemes erdőben mehettem tovább Borzavár felé. Szép sunyin emelkedett az út, árnyék sehol. Aztán hosszasan újra aszfalt következett, enyhén fel, majd mindig visszaadta és ezt a libikókát játszottuk, egészen a hegy lábáig. Lepihentem egy padon, benyomtam a zselémet, és eldöntöttem – már a szakasz legelején – hogy pihenő nélkül felmegyek rajta. Combos emelkedő volt, szinte végig csalánban, de nem érdekelt, rátoltam minden energiámat, ami volt.
Elfogytam, amikor a tetejéhez értem, de élveztem. Ez is megvolt. Felmentem a kilátóba és eldőltem. Kellemesen járt fenn a levegő, az idővel is jól álltam, szóval pihenhettem. Nagy volt a nyüzsgés. Fentről nem sokat lehetett látni, mert eléggé benőtték a környező fák, de azért a Kab-hegy csúcsát –a következő zsákmányomat – kiszúrtam. Innen már csak le kellett ereszkedni Bakonybélig, amire bőven volt időm, így nyugodtan haladtam lefelé. Még egy kajálást is beterveztem a Vadszőlő étteremben, ahol egyébként az etap utolsó bélyegét kellett benyomni.
