Húsz éve még két keréken
El sem tudtam volna képzelni jelenleg annál jobb programot hétvégére, mint elmenni erre a 3 naposra, a Bakony szívéből egészen a Balatonig. Anna is velem volt, de – rendhagyó módon – csak a szállásokon, a túrákon egyedül mentem végig, Ő pedig jött utánam kocsival. Nagyra értékeltem ezt az áldozatot, nem véletlenül lett a feleségem.
Bakonybél csendes kis utcácskáin kanyarogva indultam neki a szakasznak. A falu szélén egy murvás útra terelt a jelzés, és ezen haladtam jócskán, egészen Németbányáig. Teljesen zárt lombkorona adott árnyékot, egy idő után pedig becsatakozott a KDP ( Közép Dunántúli Piros )túraútvonala is, amit kinéztem már néhány hete magamnak, mint következő teljesítendő célt. A bélyegzés után ismét jött a választás lehetősége, a murvás műút, vagy a susnyás, amerre a Kék vitt. A nehezebbet választottam, nyakig vizes lettem, de ez semmin sem változtatott, mentem tovább, mint kés a vajon.
Egyre inkább behatoltam az erdőbe, a Vámos-patak csörgedezett az út mellett, melyen néhányszor ingatag fahidakon kellett átkelnem. Ezután kiértem egy búzamező szélére, melyet villanypásztor védett. Az ösvény szorosan vitt mellette, óvatosan kellett mozogni, mivel a másik oldalon az erdő és a cserjék képeztek falat. Hosszasan haladtam itt, ekkor már napon 30 fok is bőven volt. Városlődhöz közeledve egy műútra értem, majd be a községbe. Sehol nem volt működő kút, így a gyógyszertárba kuncsorogtam be egy arcmosásra.
Néma csend lett, és csak a saját szívverésemet hallottam. A látvány teljesen letaglózott. Veszprémtől Nagyvázsonyig a teljes Balaton-felvidék – beleértve magát a Balatont is – ott hevert a lábam előtt. Csak úgy fürödtem az emlékekben, bárhová néztem, rám zúdult bő 30 évnyi belőle. Egyszerre volt nosztalgikus, eufórikus és nyomasztó. Minden falut, minden utat, minden bokrot ismerek ott. A második otthonom, de lehet, hogy inkább az első. Mert nekem egészen mást jelent a Balaton, mint másoknak. A legtöbb embernek a nyaralások jutnak erről eszükbe, az a néhány nap, vagy hét, de én komplett szezonokat töltöttem el gyerekként, ami iszonyúan hosszúnak tűnt. És az is volt. Én nem oda születtem, nem is ott laktam, de ott éltem. Akkoriban még nem tudtam igazán értékelni, de utólag felejthetetlen élménynek bizonyul. A Mama, a Balaton és a bringa. No és persze később az Annával töltött megannyi móka. Az emlékeimet soha, senki nem veheti el tőlem, és ez megnyugtató. Megcsörrent a telefonom, Ő hívott. Csupa jó hírt közölt, és már úton is volt felém. Nem tudott ennél szebb lenni az a nap. Minden várakozásomat felülmúlta.
Ennyi túrakilométer van mögöttem a Kéken. Közben találkoztam egy lánnyal, aki egyedül járta a Balatoni Kéket – ami szintén felkeltette már az érdeklődésemet, természetesen – és az erdőben sátrazott. Bátor és vagány. Bélyegzés után aztán hamarosan beértem az egyik borvidékre és kaptam is panorámát hosszú kilométereken keresztül. Érezhető volt a táv ellenére, ahogyan közeledek a nagy vízhez. Következett a nap egyetlen említést érdemlő emelkedője, ami a Fekete-hegyi kilátóhoz vitt fel. Onnan már Szentbékkálla is látszódott, ahogyan az egyre jobban kivehető vulkanikus hegyek sziluettje is. Lecsorogtam a faluig, Anna már várt, benyomtuk a bélyeget és elfoglaltuk a szállást. Kritikán aluli, igénytelen hely volt, a vendéglátás leghalványabb fogalmai nélkül működtek. El is húztunk ismét kajolni egy új helyre. Salföldre esett ezúttal a választás, egy grillsütős kerthelyiségbe. Klassz volt. Próbáltuk korán eltenni magunkat, mivel 4:30-as indulást terveztem, a nagy meleg miatt.
Szinte teljesen sötétben indultam el, fejlámpával a fejemen. Az erdőbe belépve rögtön belebotlottam egy sátrazó csapatba, akiket felvertem, illetve nem is én, hanem a saját kutyájuk, ami kissé befosott tőlem. Tartottam a harmattól, de ezúttal megúsztam, cserébe viszont a levegő volt nagyon nyomott, egyáltalán nem volt friss a hajnal. A kőtengerhez érve még éppen hogy pirkadt, így csak a korábbi emlékeim alapján tudtam, hogy ez egy szép geológiai képződmény. Erdők és mezők váltogatták egymást, lassan eltettem a lámpámat. Majd egy dombon kellett áthámoznom magam és kiértem egy műúthoz. Egy asszony tekert sebtében a hegyen át, sejtésem szerint a Liliomkerti piacra, ami csak vasárnapokon tart nyitva. A felkelő nap pedig már nyaldosta Csobáncot. Odaléptem neki, hogy minél hamarabb felérjek rá, és fent tudjak majd időzni. A felfelé vezető út most is – mint mindig – lenyűgöző volt, egy teremtett lélek sem volt sehol, leszámítva, hogy a várromok között sátrakban aludtak néhányan. Először a zászlórudat pillantottam meg a bélyegzővel.
Még alig kelt fel a nap, de már éreztem a melegét, még szerencse, hogy délelőtti érkezést terveztem, így viselhetőbb volt. Természetesen itt már nagyon közel kerültek elém a környező hegyek. Badacsony, Gulács, Tóti-hegy, Szigliget, Szent-György hegy, Keszthelyi hegység, aztán észak felé fordulva ott magasodott a Somló és Sümeg vára is. Végül pedig megláttam a Kőszegi-hegységet. A végállomást. Tisztán kivehető volt a –számomra mindenképpen ismerős – körvonala. Micsoda látvány volt. Láttam magam, ahogyan bő egy hónap múlva, onnan nézek majd vissza, ha az időjárás is kegyes lesz. Kora reggel ott fent állni igazán nagy élmény volt, de azért irigyeltem a sátrazó srácokat. A csillagos ég, zajszennyezés nélkül még nagyobb lehetett. Egyszer talán erre is sort kerítek majd. Elengedtem a látványt, és elindultam lefelé, a meredek bazaltzúzalékos lejtőn, mert a piac már várt. Odaérve be is vágtam a jól megérdemelt meggyes-túrós rétesemet. Isteni volt. A pultos egy biccentés mellett utamra engedett. Elindultam a Gulács felé. A Kék csak félig vitt fel a hegyre, így én a csúcsát most dobtam, tekintve, hogy Badacsonyból úgyis minden irányba kapni fogok látványt. Néhány ház mellett ereszkedtem le, talán Nemesgulács külső területe lehetett és viszonylag hamar már a Badacsonyt támadtam.
Egy kicsit megizzasztott a masszív emelkedő a kilátóig. Lepihentem az aljánál, aztán felballagtam. Északi irányban kínált panorámát, és a kamerával a kezemben, jobbra fordulva vettem csak észre, hogy ott figyel a Balaton középső medencéje, és amit el lehet mellé képzelni. Kissé meglepődtem, ebből a kilátóból erre nem számítottam. Az út innen szintben vitt tovább, és ahogyan kanyarodott a hegy, úgy dobálta elém sorban a kilátópontokat egyre nyugatabbi célpontokkal. A bazaltorgonákon álltam és emiatt olyan volt, mintha a levegőből néztem volna a tájat, mondjuk egy sárkányrepülőből. Hazaértem.
A csodás, kék Balaton nyugati medencéje ott terült el előttem, nekem pedig nem volt más dolgom, mint alaposan megcsodálni és szépen lassan leereszkedni a Bujdosók lépcsőjén egészen Badacsonytördemic vasútállomásig, ahol a sofőröm várt. Ez alkalommal a Borbarátokba ültünk be enni egy jót.
