A következő szakaszt 3 naposra terveztem, melynek legfőbb oka az volt, hogy nagyon messze van Budapesttől, ráadásul ezen a szakaszon kevés a szálláshely, és bizonyos részeken a túra 25 km-en keresztül nem érint egyetlen falvat sem. Anna ebben a 3 napban csak az utolsóra tudott csatlakozni, mivel nem tudott szabit kivenni, és úgy voltunk vele, legalább azon ballagjunk majd együtt.
Elérkezett január 11-e hajnala. Amikor elindultam, még 5:00 sem volt, aludt a város, nekem pedig egészen furcsa gondolatok kezdtek el cikázni a fejemben. Zötykölődni fogok órákat egy vonaton, a keleti országrészben, leszállok Borsodban, tök egyedül fogok kószálni az erdőben, idegen helyeken fogok aludni, olyan szállásokon, amikre korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy egyáltalán beteszem a lábamat, nemhogy ott alszom, eszem, fürdöm. A feleségemet otthon hagyom, a kényelmes életemmel együtt, hát hülye vagyok én? És akkor még mindennek a tetejébe az időjósok hófúvást jeleztek ebben a régióban, de úgy voltam vele, hogy az előtte való napokon úgyis olvadt, azt meg a szél nem tudja hordani, különben is mindig csak riogatják a népet, amúgy meg Budapesten szélcsend van, hagyjuk már. Nem beszélve arról, hogy az egész Kéknek úgy vágtam neki, hogy előre kitűzött menetrend szerint fogok haladni, és nem tud visszatartani semmilyen időjárási vagy egyéb körülmény, a tervtől nem fogok eltérni és pont.
A vonatra felszállva és az utazóközönséget elnézve rögtön világossá vált, hogy milyen irányba fogunk menni, eszembe is jutott, hogy itt legközelebb az erdőben lesz mosdó, így ennek tudatában próbáltam minél kevesebbet inni, hogy ne legyenek gondjaim addig. Az út négy és fél óra volt, átszállás nélkül, így aztán volt idő itt bőven arra, hogy gyakoroljam, a hogyan ne aludjak el című fejezetet. Az első, számomra ismeretlen és érdekes táj a tokaji hegy sziluettje volt, fel is véstem a bakancslistámra, hogy egyszer felkúszok arra a hegyre és akár még egy pohárka bort is legurítok mellé. Ebben a kedélyes hangulatomban arra lettem figyelmes – leszámítva, hogy itt már gyakorlatilag világítottam a vonaton – hogy hallani lehet a szél süvítését a vonat ablakain keresztül. Ezek szerint mégsem tévedtek olyan nagyot ezek az időjósok, szél lesz, nem is kicsi. Azzal bíztattam magam, a cuccom jó, nem lesz gond.
Begördültünk az újhelyi állomásra, én pedig teljesen menetkészen vártam, hogy leugorhassak végre a vonatról és irány az erdő. A leszállás pillanatában beterített a hó, olyan erős szél fújt, hogy levegőt is nehezen lehetett venni. Realizáltam, hogy itt valóban tél van, amit Budapesten annak nevezünk, az lófütty. A pályaudvarról gyors léptekkel haladtam a város felé, hátha ott csitul a szél, de sajnos ennek semmi jelét nem tapasztaltam, talán majd az erdőben jobb lesz, gondoltam.
Úgy döntöttem teszek egy kis kitérőt a Magyar Kálvária emlékmű felé, ahová egy rövid, de meredek kaptató vitt fel, majd egy szerpentinen végig sorakoztak az emléktáblák is, az alábbi feliratokkal: Fiume: „Tengerre, Magyar!”, vagy Ungvár: „Lesz még egyszer ünnep e világon”. A Trianon után elcsatolt vármegyéknek állít emléket ez a határ közeli hely, amely 100 évvel ezelőtt nem a határ mellett volt, nagyon nem. Felemelő érzés volt olvasgatni ezeket a sorokat, teljesen megfeledkeztem a külvilágról. Ezután folytattam utamat a Szent István kápolna felé, melynek teteje kőből egy koronát formáz meg. Innen remek kilátás nyílt a szikrázó napsütésben, a Nagy-nyugodó irányába.
Addig a kék háromszög jelzést kellett követni egy rendkívül meredek szakaszon, ahol a lehullott 5 centis hóból a szél félméteres hókupacokat épített. Kamásli ugyan volt nálam, de a vonat ablakából úgy ítéltem meg, arra nem lesz ma szükség. Ezen a szakaszon jól jött volna, de úgy voltam vele, mire felcsatolom, átérek rajta és kész. Az aznapi szakasz csak 17km körül volt, kissé félvállról vettem, mondván, bemelegítésnek jó lesz, aztán majd holnap belecsapok komolyabban.
Végre rátértem a Kék nyomvonalára, javultak a körülmények, de a lábaim mintha ólomból lettek volna, egyáltalán nem éreztem magamon azt a kicsattanó erőt, sőt. Az etap nagy részén szinte végig szintben haladtam, 30m-en belüli ingadozással, de valamiért ezen a napon ez igen megterhelőnek bizonyult. Végre elértem a cirkálótanyai bélyegzőhelyhez, ahol egyszer csak valami kotorászásra lettem figyelmes. Egy közepes termetű kutya tartott érdeklődve felém és mivel csóválta a farkát, gondoltam most éppen nem éhes, így nem vettem fel támadóállást. Továbbindulva arra lettem figyelmes, hogy a kutya jön mögöttem és időről időre nyüszíteni kezd, majd leül az úton. Azt hittem fázik vagy ilyesmi, így nem foglalkoztam vele, majd röviddel ezután elkezdett pittyegni a telefonom, hogy letértem az útról. Visszafordultam, a kutya bevárt és elkezdett egy másik ösvény felé terelni, ahol kicsivel később megláttam a jelzést, egy darabon elkísért, és amikor már látta, hogy jó irányba megyek, egy elégedett csaholás után visszafordult és eltűnt az erdőben. Nagyon jó fej volt.
Ezután egy völgyben kezdtem ereszkedni Makkoshotyka felé, ahol a jobb lábam elkezdte jelezni, hogy valami nem stimmel. Nem figyeltem oda indulásnál és túl szorosra kötöttem meg a bakancsot, kissé feltörte a rüsztömet, amivel két gond van. Az egyik, hogy ezek után már hiába lazít rajta az ember, ugyanúgy fáj tovább, a másik, hogy volt még hátra összesen kb. 70 kimi. Sebaj, majd a szálláson rendbe teszem magam. Kisvártatva elértem egy mezőhöz, ahonnan visszapillantva megláttam a Nagy-nyugodó nyergét, távolinak tűnt, ekkorra a szél is elállt, én pedig némán csodáltam az elém táruló panorámát.
A falu innen már csak egy köpésnyire volt, de meglepően fáradtnak éreztem magam, gyors bélyegzés után Vilma néni felé vettem az irányt. A kapuhoz érve már nyílt az ajtó, csengetnem sem kellett, üdvözölt és beinvitált a házába. Igazi nagymamás ház volt. A cserépkályhában ropogott a tűz, frissen készített borsóleves és töltött csirkecomb illata terjengett a levegőben és megvolt az a jellegzetes bája a háznak, a régi bútorok szaga, a nagy dunyha az ágyon, a megsárgult képek a falon, a gobelin az asztalon. Húsz éve éreztem ezt utoljára, amikor még a Mama élt, érdekes érzés volt.
Hamar kiderült, hogy Vilma néni nagyon szeret beszélni és bennem valószínűleg megfelelő alanyt talált, aki figyelt is a mondandójára, egy ideig. Ugyanis estefelé, bő két óra után már kezdtem elveszíteni a fonalat, hogy ki kivel van a történetben, de ez nem szegte kedvét, mesélt nekem tovább. Végül 21:00 után lefeküdtem aludni, hiszen másnap korai ébresztő volt, az a nap sokkal keményebbnek ígérkezett. Megfordult a fejemben, hogy talán ezt itt és most be kellene fejeznem, mert a következő két nap így nem lesz kellemes. Végül elmélkedés közben el is aludtam.
Reggel arra ébredtem, hogy már javában készül a szalonnás tojás, mellette zöldségek, tea, és túrósbatyu fogadott a konyhában, ahogy kimentem. A beszélgetést – azt hiszem – onnan folytattuk, ahol tegnap félbe maradt, a Kék nagyi – ugyanis ez a neve a Kéktúrázók között – utamra engedett 7:00 körül. Nehezemre esett elindulni, hideg volt, nem éreztem magamban a „csít”, és tudtam, hogy ez minden tekintetben egy combos nap lesz, és hol van még a vége. Aztán eszembe jutott, hogy Regécig kell csak mennem, ahol érkezésemkor már ott fog várni a feleségem, így innentől ez volt a motivációm.
A faluból kiérve rögtön egy kellemetlenül, egyre meredekebben emelkedő út fogadott, egy nem túl szép erdőben. Felfedeztem egy nyomot magam előtt, aki 1-2 nappal korábban mehetett ebben az irányban, így ráálltam. Mint kiderült ez hiba volt, ugyanis az emberünk össze vissza kóricált az erdőben, nem mindig a jelzést követve, így inkább a magam útján mentem tovább. Lassan 500m fölé kapaszkodtam, ahol végre egy kis panoráma tárult elém abban az irányban, amerre tartok. A hegyek fenyegetően kezdtek körülöttem tornyosulni és már mögöttem volt jó 5 kimi, azonban még egyszer ennyi kellett a következő pecsétig.
Odaérkezve tudtam beszélni Annával, már úton volt, és egyeztettünk ki, mikor ér a célhoz. Elkezdtem szaporázni a lépteim, ugyanis ezen a szakaszon elég sok volt a látnivaló, amikhez le kellett térni az útról pár száz méter erejéig. Jött is az első, a Sólyom-bérc, egy tisztáson lévő esőbeállóban felfrissítettem magam és nekivágtam a rövid kaptatónak. Aznap végig felhős idő volt, de amikor felértem, az út megajándékozott egy kis napsütéssel, a távolban megpillantottam Regéc várát, félig ködbe burkolózva. Nagyon szép látványt nyújtott. A gond az volt, hogy légvonalban is lehetett vagy 7-8 km a táv, és mivel nem tudok repülni, tudtam, hogy ennek a kétszerese van még hátra. Arra azonban a legkevésbé sem számítottam, hogy éppen egy hegytetőn fogok megbízást kapni egy ingatlan értékesítésére. Történt ugyanis, hogy az ormon falatozott két túratárs, Tibor és Lajos. Beszédbe elegyedtünk, és kiderült, budapesti lakásukat szeretnék eladni, nálam meg egészen véletlenül volt egy névjegykártya. Sokáig sajnos nem időzhettem itt sem, mert a 15:00 limitet tartani akartam. Lejöttek velem a bércről, felcsatolták a síléceket, elköszöntem tőlük, ők meg tovasiklottak.
Ezután célba vettem a Nagy-Péter mennykőt, ami már 700m felett magasodik. Előtte azonban még pecsételnem kellett egyet az István-kúti erdészháznál. Az volt a leírásban, idézem: „ a bélyegző az erdészház előtti fán található” Odaértem a házhoz, de a helyzet az volt, hogy a ház előtt 50 méteres körzetben egy fűszál sem volt. Ekkor felmerült bennem, hogy talán az „előtt” az szubjektív. Körbejártam hát a vityillót, de sehol egy fa, körbejártam még egyszer, aztán a másik irányból, mint egy mérgezett egér, de semmi. Azt gondolom, hogy ha volt olyan, aki utánam jött, biztosan elgondolkozott rajta, hogy ez a marha vajon mit kergetett a ház körül. Na jó, hát ha nincs pecsét, akkor kell egy hiteles fénykép a helyről, elkezdtem szelfizni jobbról, aztán balról és irány tovább. 200m múlva megtaláltam az erdészházat, az előző az a vadászház volt. Az én szememben egyre megy. Mindenesetre vesztettem vagy 20 percet a bohóckodással.
A csúcshoz érve összetalálkoztam egy újabb túratárssal, Dénessel, aki a kutyájával sétálgatott a 25cm hóban. Együtt értünk a Nagy-Péter mennykőhöz, és mondhatom, hogy a Zemplén legszebb panorámája tárult elénk. Még a Tátrát is lehetett látni a távolban. Gyönyörű volt. Megtudtam róla, hogy sokat túrázik a Magas-Tátrában és az Alpokban, így az is kiderült számomra, hogy nem kispályás a srác. Vele is lőttünk egy közös képet és továbbindultam. Már csak 3-4 kimi volt Regécig, de a lejtő az csak nem akart jönni, cserébe sunyin még tovább emelkedett és ettől egy kicsit kezdtem nyűgös lenni, kezdtem fáradni, a jobb lábam korábbi feltörése is előjött, meg amúgy is, most már elég volt az emelkedőkből. Végül egy viszonylag hosszú, meredek lejtőn kellett leereszkedni Regécig, ahol egy gyors bélyegzés után mentem a találka helyre.
Azonban abban a faluban nem voltak házszámok, a telenor ott nem működik, így csak a korábban térképen megnézett ház színe alapján lőttem be, hogy jó helyen vagyok. A kapucsengő sem működött, bár a kapu ugyan nyitva volt, de egyúttal a kutya harap tábla is ott ékeskedett, így elment a kedvem attól, hogy csak úgy bemenjek. Sehol egy lélek, szóval elkezdtem felverni a falut. Az egyik szomszéd néni végül útbaigazított, hogy jó helyen vagyok, menjek csak be a kapun nyugodtan. Bementem, de nyugodt azért nem voltam. Bekopogtam és ajtót nyitott Piroska néni, aki kinézetre olyan volt, mint a Hófehérkében a boszorkány. Kiderült – nagy megnyugvásomra – hogy a látszat csal és a nénike betessékelt a szállásunkra. Igazán örömteli volt ott látni a feleségemet. Mit meg nem tesz egy feleség a férjéért. Hosszasan beszélgettünk, kaját rendeltünk – bár ne tettük volna –aztán elaludtunk, mivel reggel ismét korán kellett indulni, a ránk váró 34km táv miatt.
Felébredtünk, megreggeliztünk és a szállásról kilépve észleltük, hogy bizony éjjel esett pár centi hó, így a teljes szakaszon szűz hóban kell majd gázolni, klassz lesz. Nekem ezen a napon már annyira feltört a lábam, hogy minden egyes lépés fájdalmas volt, de ha eddig eljöttem, most már végigmegyek alapon elkezdtünk masírozni a várhegy felé. Egy erős emelkedő vitt fel Regéc várához, természetesen, amikor felértünk olyan köd volt, hogy egymást sem láttuk, ráadásul a vár büféje csak 9:00 kor nyitott, így be kellett érnünk egy szelfivel, és egy emlékérme gyártással. Lefelé jövet beértünk Mogyoróska falujába, ami a környékbeli falvakhoz képest kiemelkedően tetszetősnek látszott. Elég jó tempóban robogtunk tovább az Arka-völgy felé, amiről fingunk nem volt, hogy pontosan milyen terep fogad majd ott minket. A képlet egyszerű, ebben völgyben folyik az Arka-patak, mi pedig a jó ég tudja hányszor mentünk keresztül rajta.
Nyilván jó időben, amikor látom, hogy hova lépek, akkor nem gond ez a terep, de most, hogy a patak be volt fagyva, de annyira nem, hogy mindenhol biztonsággal át lehessen menni rajta, ráadásul esett rá egy kis hó is, igazi kihívásnak bizonyult. Mindig én mentem elöl, hogy Annának némi iránymutatással szolgáljak. Az egyik alkalommal óvatlan voltam és két lábbal be is szakadtam, hirtelen pánikhangulat lett úrrá rajtunk, de mint kiderült, a bakancsom és kamáslim állta a sarat, nem jött be egy csepp víz sem, így idegesebben, de folytattuk utunkat Boldogkőváralja felé. Nyomasztó volt ez a völgy, és csak nagyon lassan tudtunk haladni. 12:00 körül odaértünk a vár aljához, melynek egyedi formáját száz közül is fel lehet ismerni a sziklaszirtre épített kijáróval, úgy festett lentről, mint egy hajó a tengeren. Odaérve viszont rossz irányt választottunk a várhoz való feljutáshoz, és kicsit összezörrentünk ezen, ekkor már rohadtul fájt a lábam, akkor is, ha nem mozgattam, Anna is kezdett fáradni, és még sok volt hátra. Nem hiányoztak a plusz méterek. Végül felértünk egy kerülő úton, és betértünk a vár aljában üzemelő Lovagi étterembe egy forró teára. Sajnos többre nem volt idő, mert fenyegetett minket ismét a sötétedés, amit el kellett kerülnünk. A hely egyébként nagyon hangulatos volt, kár érte, hogy nem tudtunk ebédelni egyet. Felmentünk a várba egy pecsételés erejéig, és egy gyors panoráma videó után elindultunk ismét, és ezzel búcsút intettünk a Zemplénnek, a következő kitűzött cél Hernádcéce volt.
Amikor beértünk a faluba, elkerülte a figyelmünket, hogy a határában is van egy pecsételő, mi bementünk teljesen, ezzel ismét felesleges métereket pakolva a frissnek már nagyon nem nevezhető lábainkba. Ezután egy hosszú, 10 km-es szakasz következett, ahol végig termőföldeken át haladtunk egyre csökkenő sebességgel és egyre növekvő fáradtsággal. Nézegettem az applikációmat és úgy tűnt, nem fogjuk elérni még a 16:28-as vonatot sem. Végre beértünk Gibártra, ahol a bélyegzőhely ismét nem az úton, hanem a Vízerőmű kapuján, az úttól jó 500 méterre figyelt.
