Az alagút és a fény
Egészen meglepő számomra, hogy mennyire át tud alakulni egy férfi gondolkodása, a munka iránti motivációja, vagy akár csak a hétköznapi dolgokhoz való hozzáállása. Pedig nálam tapasztaltabbak előre megmondták, hogy így lesz, és tényleg. Átalakulnak a dolgok. Tartottam tőle, hogy mi lesz akkor, ha nálam ez mégsem történik majd meg, de szerencsére ebben átlagos vagyok. Ha például valamin felhúzom magam, akkor elég csak Őrá gondolnom, és rögtön jobb lesz. Még ha ez kívülről nem is mindig látszik, belül mosolygok. Nem vagyok különösebben kíváncsi alkat, sőt. Most azonban egyszerre vagyok izgatott, kíváncsi és reményekkel teli. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a szükség megteremti majd a helyzetet, nekem pedig élnem kell a lehetőséggel.
Érzek magamon mostanában némi kimerültséget, ami inkább szellemi jellegű, nem fizikális. Éppen ezért nagyon felszívtam magam erre a 120 kilométeres, háromnapos útra. Ki akartam élvezni a teljesítményt, tudva azt, hogy ennek a szakasznak jó része dögunalom lesz. Tartottam a hosszú, több kilométeres egyenesektől, ami szinte a teljes távon velem volt. Valamivel fel kellett dobnom. Kitaláltam hát az odavezető úton egy újabb rekordkísérletet. Mindhárom napon megkísérlem 5 km/órás átlagsebességgel teljesíteni az etapokat. Készen álltam a játékra!
A bázisom Sümegen volt, addig kocsival, onnan busszal utaztam Hévízig. A gyerekkori emlékeim miatt különösen szeretem ezt a várost, nem tudok úgy odamenni, hogy ne jutnának eszembe az ott töltött idők emlékképei, amik szerencsére nem kopnak, hiába telik rohamosan az idő. Sétálgattam a tó mellett és hangoltam magam, első körben aznapra. Látnivalók is akadtak bőven. Rezi vára, Zalaszántói sztúpa, Tátika vára, Sümeg vára. Trükkös volt, mert ilyen látnivalók, és több mint 1000 m megtett szint felett is tartani egy ilyen – tervezett – átlagot, nem tűnt egyszerűnek. Ezen felül dög meleg is volt aznap. Szóval nekiindultam.
Az egyik irányban sorakoztak a tanúhegyek, egészen a Kab-hegyig bezárólag. Még innen is el lehetett csípni egy kicsit a Balatonból. A másik irányban, az aznapi célállomások tűntek fel, sorban, mint egy gyöngysoron. 5-ös feletti átlaggal értem fel, és matekoztam, hogy mennyit adhatok vissza belőle, mert ehhez a látványhoz idő kellett. Fantasztikus érzés úgy szemlélődni egy tájon, hogy tudod, mit is nézel pontosan. Az, hogy ilyen rövid időn belül – szinte – az összes hegyet bejártam, még intenzívebbé teszi az egészet. Kaland, élmény és teljesítmény immár együtt járnak. Eufórikus.
Ismét odaléptem neki, mert következett a Tátika és egyben az utolsó komolyabb emelkedés is, nem csak aznap, hanem a maradék 90 kilométeren keresztül. Izzasztó volt, ráadásul a tempó miatt leszáradni sem volt időm. Fentről ismét csodás kilátást kaptam, csak most más szögből. Egy lelkes apuka a fiával megtalált magának és elkezdett beszélni nekem az életéről. Kénytelen voltam finoman lerázni, mivel az órám jelezte, 5-ös alá bukott az átlag.
Az etap egyharmada volt hátra, lejtős vagy sík terepen, így nem aggódtam nagyon, inkább maximális sebességre váltottam. Innen gyakorlatilag végig murvás, vagy aszfaltos úton mentem, tehát az utolsó 5 kilométeren már elkezdtem spórolni az energiával. Az erdőből kiérve rögtön megkaptam Sümeg várának jellegzetes látképét. Beértem a szállásra, ami jóval többet tudott, mint a képeken. A teraszra kilépve is a vár és panoráma fogadott. Rendbe szedtem magam, lementem vacsorázni az egyik étterembe, majd teli hassal felkúsztam a bazaltlapos szerpentinen a várkapuhoz, megnézni a naplementét. Méltó zárás volt. 5,1 km/óra.
4:00-kor, koromsötét és csepergő eső társságában indultam el a majd 4 kilométeres, Sümegről kivezető aszfaltútról. Nem sok jármű jött, de ha mégis, az kamion volt. Végre letérhettem az útról, be az erdőbe, csakhogy számításom ellenére sem akart pirkadni, így maradt a fejlámpa legerősebb fokozaton. A szokásos mantra következett, harmat, és kilométeres egyenesek, szint nélkül. Aznapi utamon ismét azt a receptet követtem, hogy az elejét meghúzom, majd a 15-20 perces időelőnyömet beosztom a legvégéig, hogy megtarthassam az 5-ös limitet. Aztán egy kukoricatábla mellett csak megkaptam a napfelkeltét is.
A sárga összes árnyalatában erőlködve világított, ahogyan próbált a felhők mögül kibújni. Sikertelenül. Cserébe viszont aznap egészen kellemes hőmérséklet ígérkezett. Elérkeztem egy pocsolyás, terepjárós úthoz, ami laza 5 kilométeren keresztül vitt egyenesen. Amikor vége lett, jött a susnyás, 4 kilométeres egyenes, majd jött az aszfalt ki tudja hány kilométeren, meg a pókhálók 10 méterenként. Szörnyen megterhelt mentálisan, hogy nem történik semmi, nem látni semmit. Csak én vagyok, a kilométerek, meg a futó óra.
Elértem a Szajki-tavakhoz, ami igazából horgászoknak fenntartott hely, néhány víkendházzal, meg büfével. Kicsit pihentem és visszaadtam az időelőnyöm javát. Azért átlag felett voltam még mindig, de kissé már fáradtan. Hosszúpereszteg előtt ismét esett némi eső, de kegyeibe fogadott, mert a pecsételő pontnál elállt arra a pár percre. Az utolsó 8 kilométeren egyre sötétebb lett és fenyegetően egyszínű volt az ég. Amint a szántóról beértem az erdőbe ismét eleredt, majd csitult. Aztán erősebb fokozatra váltott, így én is elkezdtem növelni a tempót. Egészen Káldig esett, váltakozó intenzitással. A faluba érve egy általános iskola aulájában húztam meg magam, a busz érkezéséig. A misztikus ernyőm végleg cserbenhagyott, de sokkal kevésbé zavart, mint vártam. Mentális tréning volt a javából. 5,3 km/óra
Jött egy 6 kilométeres, sunyin emelkedő aszfaltút nyílegyenesen, már megint. Viszont ez a nap csak 26 kilométeres hosszúságú volt, így rátoltam mindent, semmivel sem törődve. Jellegtelen falvak következtek, csak a bélyegzések miatt álltam meg, és robogtam is tovább. Az utolsó 10 kilométeren aztán, látva, hogy remek az időm, elkezdtem hajrázni. Fáradhatatlanul mentem a murván, az aszfalton, bármin. Semmi nem állhatott ellen, kicsattanó erőben voltam, ami még engem is meglepett kissé. Megpillantottam a Rábán átívelő hidat. Sárváron aztán letértem a Virágos ösvényre, ami a csónakázó tavak mellett futott, majd át a lakótelepen, és beértem a várhoz. Egy platánfa alatti árnyékos helyet néztem ki magamnak. Stop. 5,7 km/óra.
