Az utolsó lövés
Nehéz szavakba önteni a legvégén egy ilyen hosszú út élményeit, de megpróbálom.
Az egyik célom végig az volt, hogy ezúttal ne utólag értékeljem, hogy mennyire fantasztikus élményben volt részem, hanem ott és akkor. Bátran mondhatom, hogy ez most sikerült. Nem érzem a már-már szokásos „űrt”, amit hasonló alkalmak szoktak maguk után hagyni. Ezzel együtt a szó jó értelmében, örültem neki, hogy vége, mert nagyon sok figyelmet kívánt, és túlzottan lefoglalta a gondolataimat.
Talán a legjobb, ha azt mondom, ahhoz, hogy ezt valaki igazán megértse, át kell élnie, végig kell az úton mennie. Teljesen mindegy milyen célból, mennyi idő alatt, milyen irányból. Csak végig kell mennie. Ezt az utolsó kilométereken értettem meg. Én kihívásokat kerestem, de kalandokat kaptam. Egyáltalán nem azt, amire számítottam. Számomra leginkább egy mentális tréning volt. Az alkalmazkodás, a türelem, az alázat, a kitartás, a láss, ne csak nézz szemlélet, és még sorolhatnám. Fizikálisan nem igazán volt megterhelő, de legalább jó kondiban tartott. A hegymenetekben és középtávon azért javult a teljesítményem. Úgy érzem, eddigi legjobb formámban fejeztem be a Kéket.
Minden jó és kevésbé jó dolgot összevetve is imádtam ezt az időszakot, nagyon is. Szerencsés vagyok, hiszen rengeteg olyan helyszínen kanyargott a Kék, ahol régi emlékek vettek körbe és emiatt igazán érzelmesek lettek azok az etapok.
Ott brutális oldalszél fogadott, nem bírtam vonalban menni. Szeleste után javarészt fák, és nyugodtabb körülmények között folytattam utamat. Beértem egy sűrű fenyőerdőbe. Tűlevélágy, gyantaillat. Isteni. Ezen a vidéken erre a legkevésbé sem számítottam. Jó ideig élvezhettem, és amikor kiértem belőle ugyanolyan sötét maradt. Megdörrent az ég. Egy vihar lihegett a sarkamban. Nem tudtam megállapítani, hogy pontosan merre vonul, de lassan mozgó cellának tűnt. Bár a szelet kevésbé éreztem a fák között, azok hajlongtak rendesen. Semmi kedvem nem volt egy ilyen viharhoz az erdőben. Odaléptem neki.
Rendhagyó módon, ezen a szakaszon nem egymást követő két napon túráztam. Illetve úgy mondanám, hogy fenntartottam magamnak a választás jogát, mivel négy napot töltöttünk Kőszegen. Nem véletlenül. Végig bevállaltam bármilyen időjárást, ami éppen jött – igaz javarészt kegyes volt velem – de most biztosra akartam menni, hogy az utolsó métereken közel ideális körülmények legyenek. Így történhetett, hogy végül 2 nap szünet után szántam rá magam az utolsó lövésre.
Ezután aszfaltúton ereszkedtem gyöngéden, a Stájerházak mellett, majdnem az országhatárig, aztán egy hirtelen kanyar határozottan beterelt az erdőbe. A Hörmann-forrásig kapaszkodtam fel, és innen az Írott-kő kilátó már csak két kilométeres távolságban van, de én természetesen tettem egy kitérőt az OKT nyugati végpontjához, ami Velem határában helyezkedik el, az erdő közepén. Ehhez egy közepesen meredek lejtőn kellett ereszkedni, olyan 150 métert. Fogalmam sem volt, pontosan hol van, csak azt, hogy a Szent Vid kápolna környékén kell lennie. Nem sokkal később egy tölgyfa takarásából tűnt fel. Kirázott a hideg. Sokkal jobban tetszett, mint a keleti társa. Odaléptem, megérintettem, és elmosolyodtam. A fejemben elkezdett visszafelé pörögni, ez a majd 1300 km hosszú út. Egy felgyorsított videó volt, telis tele élményekkel. Közben az emlékmű mellett lévő kőrakásra elhelyeztem a saját kavicsomat, és jó darabig ácsorogtam ott néma csendben. Ugyan járt arra néhány túrázó, de valószínűleg érzékelték, hogy most nem kellene megzavarni. Nem is tették.
Piszok jól esett az a hegymenet, de aznap nem akartam kapkodni. Minden lépésnek, minden levegővételnek súlya volt. Amikor már tényleg csak néhány 100 méter volt hátra a kilátótól, a srác már visszafelé futott és taps kíséretében gratulált. Nagyon megtisztelő gesztus volt egy ilyen kaliberű sportolótól, és ettől úgy éreztem, én is komoly sportoló vagyok, ha csak egyetlen percre is. Már ettől elérzékenyültem, de amikor ráfordultam a kilátóhoz vezető útra, akkor megpillantottam az Annát, ahogyan ott állt a bélyegző mellett. Teljes erőből futni kezdtem, ahogy csak bírtam, majd egymás nyakába ugrottunk. A hely tele volt túrázókkal, de én ebből semmit sem érzékeltem. Elvittek a pillanatok, meg a gondolatok. Megkértem, hogy nyomja be nekem az utolsó pecsétet. Felmentünk a kilátóba, de összefüggéstelen mondatok jöttek csak ki a számon. Pár perc után elindultunk lefelé, az Osztrák oldalon lévő parkolóhoz. Visszafordultam és végérvényesen búcsút vettem.
