Bükk, te csodás!
Az első szakasz, aminek egyes részein már jártam korábban. Ez mindig különleges érzés számomra, és amikor ez megtörténik, akkor megszűnik a külvilág zaja. Ennek tudatában különösen vártam, hogy végre nekimenjek újra ennek a fenséges hegynek. Alig egy hét telt el a legutóbbi, drámai végjáték óta, és máris onnan vettem fel a fonalat, ahol el sem engedtem igazán. Úgy éreztem – a legutóbbi remek tempónk ellenére – hogy nem adtam ki magamból mindent akkor, így kellett egy túra, ahol egyedül mehetek, és a teljesítményt helyezhetem előtérbe. A terep felkínálta a lehetőséget, én pedig elfogadtam azt.
Kocsival indultam vasárnap reggel, és egészen Bélapátfalváig autóztam, ahol egy szállásadó volt olyan kedves és megengedte, hogy leparkoljam nála a verdát. Kedélyesen elbeszélgettünk, amíg én teljes harci díszbe nem váltottam magam, majd kibattyogtam a buszmegállóhoz, ami két sarokra volt onnan. Szikrázó napsütés és +10 fok feletti hőmérséklet volt, az előrejelzés alapján ilyen időt jósoltak a következő napokra is. Tehát bevállaltam a tavaszi felszerelést, elég lesz ide az is, gondoltam.
A busz ablakán kinézve Szilvásváradon már derengő idő, Dédestapolcsány után pedig már masszív köd volt. Erről ennyit, mormogtam magamban. A vadnai „vasútállomáson” – ahol átszálltam – már 100 méterre is alig lehetett látni, és nem volt több +2 foknál. Egy helyben állva fáztam, de tudtam, hogy mozgás közben nem lesz gond, addig meg így jártam. Putnokon leugrottam a vonatról és célba vettem a bélyegzőhelyet. Majd gyors léptekkel elhagytam a községet. Egy jó darabon az országúton haladtam, sűrű ködben, csak egy-egy autó törte meg időnként a csendet. Közben azon méláztam, végül is mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen körülmények között is mehetek a kéken. Hiszen nyilván nem lesz végig köd, és amikor felszáll, akkor még édesebb lesz majd a napsütésben bóklászni.
Egy elágazáshoz értem, a táblára ez volt ráírva: balra Damasi-szurdok 8 km, jobbra Ilona forrás 1 km. Én a rövidebb kitérőt választottam. Kár volt. Odaérve két lebarnult srác töltögette a kannáit, vagy 20 darabot, egy másik pedig mosta a kocsiját és dúdolt egy – számomra felismerhetetlen – dalt. A forrás kőtábláján virított az Ilona név, de oly jelentéktelen volt az egész hely, hogy rögtön sarkon fordultam. Irány vissza a kékre.
Tovább haladtam a műúton a hegyek felé, amikor arra lettem figyelmes, hogy kezd világosabb lenni. Oszlik a köd. Egyik pillanatról a másikra az ég egyik fele szürkés, a másik fele mélykék színben kezdett pompázni. A kettő között pedig fehér felhő jelezte a határvonalat. A napsugarak és a szél csatát nyertek. Amikor befordultam az erdőbe – ahol újfent jeges út fogadott – már teljes erőből sütött a nap, pólós idő lett rövidesen. Ezzel együtt az út is elkezdett emelkedni, de csak finoman, alig észrevehetően.
A Három-kő nevű kilátópont volt a következő cél, addig eseménytelen út vitt fel, ott viszont kilépve a fák mögül hirtelen lélegzetelállító panoráma tárult elém. Az hagyján, hogy látszódott Uppony, ahol majd bélyegezni fogok, de még a Bükk egyik legmagasabb pontja, a Bálvány is, ahova majd másnap fogok érkezni. Pedig csak 450m magasan voltam. Bámultam a tájat, közben tömtem a fejem, és arra gondoltam, hogy egyetlen túrát sem szabad félvállról venni. Ugyan ki hitte volna, hogy ezen a szakaszon ilyen csodákat dob elém a túra. Én biztosan nem. És hol volt még az út vége. Elkezdtem lefelé ereszkedni, és amint kiértem az erdei ösvényről a kitaposott terepjárós útra, már megint mi fogadott? Mi más, mint a jég, meg a sár. Az erdő – ezeket az utakat leszámítva – teljesen száraz volt. Elkezdtem szaporázni a lépteimet, amennyire csak tudtam, hogy minél hamarabb túl legyek rajta és beérjek a faluba pecsételni egyet.
Uppony nagyon rendezettnek tűnt, legalábbis az a része, ahol én haladtam. A falu határában, egy sziklás szörnyhegy tornyosult előttem jó 100 fokos látószögben, az út pedig egyenesen arra vitt. Emlékeim szerint sík terepnek kellett volna jönnie, csodálkoztam is, hogy most hol lehet a hiba. Sehol, észrevétlenül egy szűk völgyben kezdett el kanyarogni a műút, majd hamarosan egy patak kezdett csörgedezni az avar alatt, ami egy idő után egy tóba folyt bele. Elértem a Lázbérci víztározót. Ismét szemet gyönyörködtető látványt sodort elém a kék. Az árnyékos oldalon haladtam, a szemközti hegyeket pedig a nap utolsó sugarai nyaldosták, a tavat pedig még mindig egybefüggő jég borította. Hirtelen megtelt a táj élettel, többen bringáztak, futottak vagy csak sétálgattak a tó mellett kanyargó úton. A part közvetlen közelében, időszakosan padok, tűzrakó helyek és szaletlik sorakoztak. A gyors tempó ellenére volt időm befogadni ezt a tájat is, mivel bő 6 kilométeren keresztül lett a társam. Az a fajta látvány volt, amit nem felejt el az ember, beég a memóriába.
Megérkeztem Dédestapolcsányba, ahol célba vettem az Aranykehely fogadót, ahova a szállásadóm szerint érdemes betérni. Amikor beléptem, minden tekintet rám irányult, de én csak a pincérlánynak köszöntem, nálunk ez így szokás, csakhogy vidéken nem, és ezt folyton elfelejtem. A tekintetek rajtam ragadtak, mintha valami fehér holló lettem volna a sötétben. Különösebben nem zavart. Aznap hagyományos kaját még nem ettem, így mindegy volt mit hoznak elém, csak hozzák, de ízibe. Csontleves, pisztráng és somlói volt a menüm, meg mellé pakoltattam magamnak estére egy kis bundás csirkemellet rágcsának. Lecsúszott minden, viszonylag gyorsan.
Éppen a telefonon molyoltam valamit, amikor odalépett valaki hozzám és a nevemen szólított. Egy szót sem bírtam kipréselni magamból a meglepettségtől, csak bambán bámulva kinyújtottam a kezemet. Mint kiderült ő a szállásadóm volt. Nem is értem vajon honnan jött rá, hogy én vagyok én. Elköszöntem a helytől és átballagtam Mályinkára, ahol aznap megszálltam. Alig több mint 2 kimi volt vissza, a futó órára pillantva pedig konstatáltam, hogy 5km/órás átlaggal teljesítettem ezt a napot. Aznap elégedett voltam. Ugyanakkor közben nem éreztem, hogy túlzottan siettem volna.
A szállás egyszerű, de tiszta volt, és egyben jó meleg is. Beszélgettünk egy keveset a szállásadóval, aztán beleptem magam a szobába. Altatni azért aznap sem kellett.
Másnap a már megszokott módon az ébresztő előtt ébredtem pár perccel, ezúttal 6:25-kor. Mivel Sanyibá presszója csak 7:00-kor nyitott, és mivel ott kellett bélyegeznem, így nem kellett nagyon kapkodnom. A kapun kilépve tejköd fogadott, de nem volt kétségem afelől, hogy felfelé kapaszkodva előbújik majd a nap, csak a váltópont helye volt kérdés. Viszonylag rövid távon, 280 m szintről kellett három részletben felkapaszkodnom 956 m magasra, a Bálvány tetejére.
Előtte azonban tettem egy kitérőt a Dédesi várhoz, ahol már látszódtak a napsugarak, sőt még annál is több. Az alant elterülő táj, illetve amit nem láttam belőle, mert ködtakaró fedte be az egészet, a Bükk csúcsain kívül. Pazar látvány volt. Később az ösvényen haladva láttam egy hiúzt. Későn vettük észre egymást pont egy kanyarban, végigmért, aztán egy szempillantás alatt eltűnt az erdőben. A hegy északi, árnyékos oldalán folytattam menetelésemet, ahol ismét fagyott, sőt 700 m felett megjelentek az első hófoszlányok is. Az emelkedő közepes erősséggel vitt fel, így annyi hőt termeltem, hogy elég volt a póló továbbra is. A bánkúti síházhoz érve eszembe jutott, hogy ott van élő webkamera is. Felhívtam az asszonyt, hogy kukkantson rám, így legalább ő látott engem. Én voltam a képen a nagy fekete paca – szerinte – és mivel más nem volt a környéken, ez a megállapítás bizonyítást nyert.
Innen már ismerős volt a terep, célba is vettem a Bálvány csúcsát. Legutóbb nem mertem felmenni a kilátó legfelső szintjére, de most erőt vettem magamon, és elindultam felfelé a létrán. Lentről egy fejlett korú – szintén tériszonnyal küszködő – túratárs bíztatott, amiből sajnos semmit sem hallottam. Egyrészt kikapcsoltam az agyam, másrészt fújt a szél, és ettől elkezdett inogni egy picit a szerkezet. Az utolsó előtti létrafoknál nem bírtam továbbmenni, így a legtetejére csak felnéztem, és azzal a lendülettel le is jöttem, mert nagyon nem volt komfortos érzés. Majd legközelebb.
Ezek után jó 8-10 kimit nagyjából szintben tettem meg a Bükk fennsíkon keresztül. Hol tükörjégen, hol 20 cm sárban. Aztán jöttek az újabb csodák. Elértem a Zsidó-rétet, ami meseszép volt. Egy hosszan elnyúló tisztás, melyet egyik oldalról fenyvesek, másikról lombhullató erdő szegélyez. A rét közepén sziklaképződmények, melyeket néhány törpefenyő vesz körül. A tavaszi napsütés ellenére pedig hó fedte be az egészet, az ég pedig tengerkék színt öltött aznap. Nem sokkal ezután igazi látványorgia következett, Három-kő, Tar-kő, Pes-kő és – amit véletlenül kihagytam – Bél-kő. A Bükk déli és nyugati széléig el lehetett látni a kilátópontokról. Ezek a szirtek szegélyezik a Bükk fennsík egy részét és jelzik annak déli peremét. Az itt található leszakadás alatt elterülő táj, bő 250 méterrel lejjebb terül el. Aki nem járt még erre, annak nagyon ajánlom. Ez nem leírós, hanem megnézős panoráma.
Mindent összegezve elégedett voltam mindkét napon elért teljesítményemmel, de azért nem maradéktalanul. Kellemesen elfáradtam, a túrát mocskosul élveztem, a látottak pedig feledtetni tudták velem az elhagyott perceket…
