Meglepetések ösvényén
Már megint elröppent az a néhány szünnap a két túra között. Ezúttal egynapos túrát terveztünk, Anna is velem tartott, így arra gondoltam, hogy most nyugisan, kapkodás nélkül toljuk végig az aktuális részt. Élvezzük ki. Mármint a teljesítményen kívül, minden mást. Péntek kora délután már összepakolva mentem elé a munkahelyére, hogy a lehető leghamarabb leérjünk Egerbe, a szállásunkra.
Egyrészt azért esett Egerre a választás, mert a startvonaltól és a céltól is könnyedén megközelíthető volt busszal, másrészt az első közös kiruccanásunk is ide köthető, még 2008-ból, harmadrészt mert ez az egyik gasztronómiai fellegvára az országnak. Összekötöttük a kellemest a hasznossal. Túrázás előtt egy kis randizás, a magunk módján.
Eszembe is jutott, hogy éppen a minap olvastam egy arcról, aki negyven valahány nap alatt végigment az egész OKT-n, cirka 25 ezer Forintból. Mi a szomszéd faluig nem jutnánk el ennyiből, ilyen tekintetben talán nem is számítunk igazi Kékeknek. Lehet, hogy nem is akarunk azok lenni, a lényeg hogy jól érezzük magunkat. Így vagy úgy. Nekünk kellenek az extra kaják, a minőségi felszerelés, vagy éppen a magas színvonalú szállás. Ettől érezzük magunkat komfortosan. Persze a túrákon – magunkhoz képest – sokszor kilépünk ebből a zónából, de amikor visszalépünk, akkor van rend a fejünkben és a lelkünkben is. Tehát mi így.
Szóval M3 autópálya. Hogy itt aztán mindig van valami furmány. Vagy szakad a hó, vagy szakaszos ködben megyünk, vagy baleset van, vagy túrják az utat. A lényeg, hogy ne lehessen tempót menni. Csak 17:15 körül érkeztünk meg Eger Almagyar városrészébe, ami egy dombon fekszik panorámát kínálva az itteni házaknak. Mondhatom, hogy a város elit része. Komplett utcák állnak kizárólag vendégházakból, itt mindenki szobáztatásra szakosodott. A szállás nem volt extra, de jókat írtak róla, főleg a szállásadók rugalmasságáról és jófejségéről, így – meg mert pár nappal előtte már majdnem minden szállást lefoglaltak – erre esett a választás. Gyorsan betelepültünk a szobába, kifizettük és irány a Macok bisztró. Nálunk tradicionálisan hétkor van vacsi, tehát volt még egy óránk bóklászni a belvárosban. A vár sajnos már zárva volt, így a Dobó tér felé kanyarodtunk. Majd elsétáltunk a kivilágított Bazilika felé, ami sötétben is nagyon impresszív volt, és ha már eddig eljöttünk, megnéztük a buszpályaudvart, hogy lássuk reggel hova kell majd menni. Nagyjából a távot is lemértem. Mondom, nagyjából. A gyomrunk viszont már nagyon korgott, el is kezdtük szaporázni a lépteinket, és pár perccel hamarabb oda is értünk a helyre. Már a fogadtatás is remek volt, nem éreztük puccosnak a helyet, a hangulat, a halk zene és a pincérek kedvessége máris jókedvre derített minket. Alig vártuk, hogy lássuk az étlapot. Körülöttünk jobbnál jobb kaják sorakoztak az asztalokon, de igazán nagy gond akkor volt, amikor kinyitottam az étlapot. Végigettük volna. Sajnos se ekkora belünk, se ennyi pénzünk nincs, így ha nehezen is, de az alábbiak mellett döntöttünk. Előételnek – Kacsamáj-brulée, házi kaláccsal, szilvalekvárral, főételnek Fogasfilé sós túrógombóccal, halászlémártással és Szűzpecsenye „rakott krumplival”, vargányapörkölttel – étkeket választottunk. A desszertet sem tudtuk otthagyni – Túrógombóc tejfölhabbal, házi sárgabaracklekvárral – hát hú ba…meg. Ezt máshogyan nem tudom, és nem is akarom leírni, ezt kötelező kipróbálni!
Nehéz hét volt munkaszempontból, de ez a vacsora máris teljesen kiszakított és feltöltött minket. Flow-élmény volt a javából. El is játszottunk a gondolattal, hogy hagyjuk a francba másnap a túrázást, és irány a demjéni barlangfürdő. Mentünk volna, de nem volt nálunk fürdőruha, így maradtunk az „A” tervnél. Egy keveset agyaltunk a szálláson, vajon másnap mi vár majd ránk, de annyira sokat azért nem, hogy ettől fáradjunk el, így inkább maradt a lazulás. Aztán 22:00 körül már ideje volt aludni, azonban az ágy – legalábbis nekem – túl puha volt, nem is pihentem többet összességében négy óránál. Másnap ez nem zavart különösebben.
5:00-kor szólt az ébresztő, én azonban már előtte lestem az órát, hogy végre mikor ébreszthetem fel az asszonyt, büntetlenül. A 6:45-ös buszt kellett elérni, szóval még a reggeli is bőven belefért, legalábbis nekem. Kijöttünk a házból és az összes cuccunkat, ami a túrához szükségtelen volt, beraktuk a kocsiba. Természetesen a buszpályaudvar messzebb volt, mint mértem, majd’ 1 kilométerrel, szedtük is a lábunkat rendesen, mikor erre ráeszméltünk. Éppen hogy, de elértük a buszt. Bemelegítésnek jó volt.
Bélapátfalván gyors bélyegzéssel kezdtünk, majd a műúton elkezdtünk emelkedni. A falu határában egy viszonylag nagy és karbantartott temető mellett vitt az utunk, ahol néhány fácán húzott el a fejünk felett, egészen alacsonyan. Biztosan megzavartuk a reggeli szeánszukat. Nemsokára elértük az apátságot, mely már az erdőben volt. A környezet meg az épület teljesen elhagyatottnak, ám mégis rendezettnek tűnt. Kellemesen parás hely volt.
Innentől – szinte Sirokig – földúton vagy ösvényen mentünk, ami elég széles volt ahhoz, hogy egymás mellett haladhassunk. Végig beszélgettük az utat, se komoly kaptató, se meredek lejtő nem hátráltatott minket. Jött a Telekessy vendégház, pecsételés pipa, majd a Gilitka kápolna, fotózás pipa. Kényelmes tempóban mentünk tovább a hegygerincen, és egyre inkább felsejlett mindkét irányban némi panoráma, melyeket a fák csupasz gallyai takartak csupán, de érezni lehetett, hogy ez megint mindjárt nagyot fog szólni. Kiértünk egy tisztásra és hirtelen elénk tárult a szarvaskői panoráma. Micsoda látvány volt! Egy sziklaszirt peremén álltunk, alattunk a kanyargó Eger-patak, melyet időnként keresztez a 25-ös főút, mellette vagy felette pedig a szilvásváradi vasút nyomvonala kígyózott, egy ponton alagúton keresztül. Körben hegyek, amerre a szem ellát, és a völgyben látszódik a falu templomtornya – melyet éppen renováltak – az ezt körülvevő házak, a domboldalban a parányi temető, és a vasútállomás retró épülete. Egy másik sziklaszirt is magasodott, közvetlen a település felett a távolban, szintben lejjebb attól, ahol most álltunk. Egy zászló lobogott ott a friss szélben. Erre muszáj volt enni és inni egyet, nem lehetett csak úgy otthagyni. Kis idő múlva leereszkedtünk a faluba, ahol ismét pecsételtünk és mentünk is tovább a szemközti hegyen át.
Ezután bő 10 kilométeren keresztül eseménytelen úton haladtunk, könnyed tempóban a célunk pedig nem volt más, mint a 16:40-es busz, Sirokon. Ugyanis ez volt az utolsó. Elértük a rozsnakpusztai vadkörtefát, itt volt a következő bélyegzés. Tőlem lehetett volna akármi más is, elhittem volna bármit. Nekem a fa az fa.
Ismét ettünk egyet a következő emelkedő előtt, amin aztán gyorsan áthámoztuk magunkat, és szépen lassan közeledtünk a célhoz. Az ösvényen haladva, egyszer csak elugrott mellőlünk valami az egyik bokorból, egy vaddisznó volt az, szerencsére egyedül, habár ha nem mozdul meg, észre sem vettük volna. Egy sziklaképződmény tűnt fel a távolban, ez volt az Apáca-szikla, melyet a természet erodáló hatása alakított ki. Több méter magas sziklák ezek, rajtuk jól megfigyelhető talajrétegekkel. Az úton alig találkoztunk valakivel, itt azonban már sok bámészkodó volt. Továbbindulva felbukkant a siroki vár is. A hegy nyergén volt a feljáró, előtte padok és pihenőhelyek voltak kialakítva, igazi piknikező hely hangulata volt. Ekkor a nap is kisütött, Anna kihasználta az alkalmat és szusszant egyet, amíg én lőttem pár képet meg videót a várról. Észleltük, hogy a 14:40-es buszt is el fogjuk érni, de ahhoz indulnunk kell lassacskán. Leballagtunk a lejtős betonúton, a távolban pedig sokat sejtetően felsejlett a Mátra vonulata és a Kékes tetején lévő adótorony is.
A terep és az időjárás végig ideális feltételeket biztosított, idén először, és ténylegesen ki tudtuk élvezni a pillanatokat. A teljesítményt abszolút kizártuk, laza tempóban mentünk, de ennek ellenére sikerült elérnünk egy 4,4 km/órás átlagot. Az út ismét olyan meglepetéseket dobált elénk, amikre egyáltalán nem számítottunk. Nagyon emlékezetes szakaszként maradt meg nekünk a „6”-os…
