Piros 85 – Az első ultratáv
Néhány nappal a start előtt ezek a gondolatok jártak a fejemben:
„Ebben az évben számomra az egész OKT alapvetően egy felkészítő és edzőtábor volt. Persze ezen túlmenően végül sok minden más is volt. Szintet akartam lépni a tavalyi évhez képest, és közben fel sem tűnt, hogy ezen már túl vagyok. Így esett egy még komolyabb kihívásra a választásom.
Mert ez a túra bizony tartogat meglepetéseket. A táv nagy részét bejártam már korábban, amely szakaszai pedig ismeretlenek voltak, azokat a felkészülési idő alatt feltérképeztem. A dolog azonban nem ennyire egyszerű. Az út 25 kilométerrel hosszabb, mint az eddigi leghosszabb túrám, és bő 1000 méter szinttel több, mint az eddigi legkeményebb túrám volt. Ez már önmagában is jelentős lépés, azonban hozzá kell venni, hogy – előzetes, optimista számításom alapján is – az utolsó 35-40 kimit sötétben, és akkor már – minden bizonnyal – fáradtan és egyedül kell majd megtennem.
Novemberben az éjszakák már jó eséllyel hidegek, így ehhez társulni fog, hogy fázni fogok, ha más nem, hát a fáradtság miatt. Nagyon várom, de egyben tartok is ettől a kihívástól, mert erre nem mondhatom azt előre, hogy biztosan végigmegyek rajta, de pont emiatt izgalmas, mert komolyan kell vennem, nagyon is.”
Mindezektől függetlenül nagy magabiztossággal álltam oda a rajthoz, nem is lehetett másképpen. El kellett hinnem, hogy meg tudom csinálni, ugyanakkor a túlzott magabiztosság sem célravezető, hiszen eljöhet a pont, amikor meg kell tudni hozni az ésszerű döntést, ha a helyzet megkívánja. Vékony mezsgye ez. Aki a saját korlátait keresi, előbb-utóbb megtalálja azokat, a kérdés az, hogy ez a pillanat mikor következik be és miről lehet felismerni. Az indulás pillanatában úgy gondoltam, ez nem az a nap.
Röviden leírva, megcsináltam. De ez a szó ennél sokkal többet érdemel, így kénytelen vagyok részletesen kifejteni, hogyan alakult az utam és belül mit éreztem közben. Az bizonyos, hogy meglepett a táv nehézsége, a testi-lelki állapotom szintje és az, hogy ehhez már át kell lépni bizonyos korlátokat, mert ha úgy vesszük, ez már a nem-normális zónában van, habár vannak ennél is sokkal komolyabb kihívások az életben. Az én szintemen ez egy kiemelkedő lépés volt a siker utáni éhségem felé. Mindemellett pedig iszonyatosan, tényleg kifejezhetetlenül nagy élmény volt. Mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy egyszer élje át ezt a maga szintjén, mert a sportöröm semmivel sem helyettesíthető.
Két célom volt. Az egyik, hogy végigmenjek szintidőn belül, a másik, hogy mindvégig, de legfőképp a célnál tudjak mosolyogni. Hatalmas önbizalommal, teljesen felkészülten, abszolút ráhangolódva ébredtem – természetesen – az ébresztő előtt. Komótosan összepakoltam, megreggeliztem, bemelegítettem, mégis az volt a legfurcsább, hogy nem volt bennem semmiféle izgalom vagy drukk, ami más esetekben jellemző. Fogalmam sem volt, hogy ez most miért van, és hogy mit jelent. Annával megöleltük egymást és utamra engedett.
Az első busszal mentem a csillaghegyi starthelyre, de már azon, illetve a HÉV-en is sok túrázó volt. Egyértelműen mindenki a P85-re igyekezett. Az iskolában – ahonnan indultunk – 5:40 körül már nagy volt a nyüzsgés, mindenki beállt a saját sorába, táv szerint csoportosulva. Megkaptuk a rajtcsomagot, és vártuk, hogy eldördüljön a startpisztoly. Rajt. 6:03
Köztudott, hogy én applikációval tájékozódom és mérem a saját adataimat. Kitaláltam már korábban, hogy egy ekkora távot célszerű szakaszokra bontani, mert úgy sokkal emészthetőbb célokat lát az ember maga előtt, ahelyett, hogy még van hátra X kilométer a célig, ami nagyon frusztráló tud lenni. 9 szakaszra bontottam az egészet, melyek előzetesen, természetesen nevet is kaptak.
Lassú menet ( 1 ): Az út javarésze emelkedik és egészen a Kevély-nyeregig tart. A csöndes kis utcákon nyugisan kezdtem el lépkedni, és sorra húztak el mellettem az emberek. Konkrétan mindenki állva hagyott, pedig azért 4,5-5 körüli tempóval mentem. Sosem szoktam kapkodni egy túra elején, az első kilométereken nekem be kell melegednem. Áthámoztam magam a Róka-hegyen és elém tárult a Kevélyek csúcsa, hátrapillantva pedig a felkelő nap, ami aztán gyorsan elbújt a felhők mögé. Szinte mindenki megállt egy kattintásra, aztán irány tovább. Hosszú ujjú pólóra vetkőztem, irány fel. Az ösvény elkezdett szűkülni és emelkedni. Utolértem egy bolyt és ráálltam a tempójukra. Hamarosan elértük a tetejét és megkaptuk a panorámát, az aznapi utunk jó részére. Elképesztő látvány volt. Leereszkedtem a nyeregig. 7:38
Túl az első problémán ( 2 ): Innen egy kellemetlen meredekségű, morzsalékos út visz le Csobánkára, onnan pedig egy hosszan elnyúló emelkedő visz fel a Tölgyikrekig, ismét 500 m fölé. Az volt a tervem, hogy az út első harmadában kiépítek egy előnyt, amit megpróbálok megtartani a végéig, amikor már várhatóan lassulni fogok. A nyeregnél elértem az üzemi hőfokot, és mivel 5-ös átlaggal jutottam fel, így lefelé elkezdtem fokozni a sebességet. Ennek ellenére azt éreztem, hogy feltartom a mezőnyt. Ott lihegtek a sarkamban. Néhányukat elengedtem és haladtam tovább. Az első frissítőpont Csikóváraljánál volt, ahol ettem ropit, meg kekszet, de folyadékot nem kértem, mivel előbb a saját ISO-mat akartam leapasztani, hogy kevesebb súlyt kelljen cipelnem. Azzal szembesültem, hogy egy ilyen eseményen nem könnyű megoldani, ha mosdóra akarok menni, hát letértem jócskán az útról, hogy diszkrét maradhasson a művelet. Az emelkedés közben arra lettem figyelmes, hogy fáradtabb vagyok a kelleténél, és ez aggasztott. Folyamatosan figyeltem a testem minden jelzését, hogy időben reagálhassak, ha szükséges. Felértem a tetejére. 9:26
A visszafordító ( 3 ): A Pilis emblematikus helyeit érinti, ez a kellemes, pihentető szakasz, ahol javarészt lejt az út, többször is csodás kilátást nyújtva a tájra. Egészen Dömösig, ahol végre délnek fordul. A Kéken találtam magam rövidesen, ahogy elértem Sikárost, ahol végre előbújt a nap. Nagyon finoman melegített, de sajnos csak néhány percig tartott. Ezzel az is eldőlt, hogy aznap nem lesz túl meleg az idő. Ennek ellenére a póló továbbra is elégnek bizonyult. Ekkor elhúztak mellettem az első, komoly tempóval futó srácok. A völgyben ereszkedve, aztán megjött az élboly nagy hulláma. Többször, majdnem fellöktek a szűk ösvényeken, és rendre kiestem a saját ritmusomból az elengedések miatt. Nagyon zavaró volt, ráadásul elkezdett fájni a csípőm, de úgy, ahogyan előtte még sohasem. Átfutott az agyamon, hogy ebből baj lesz, hiszen még csak 20 kimi körül járok. Így lépkedtem Dömös felé a völgyben, és próbáltam koncentrált maradni. A faluba érve lecsippantottam a dugókámat és célba vettem egy padot, ahol bekentem magam sportkrémmel, remélve, hogy ez majd megoldja a problémát. 11:22
Masszív menet ( 4 ): A Duna partjáról egy 7,5 kilométeres hegymenet visz fel Dobogó-kőre, pihenő nélkül. Dömösön falunap jellege volt az ellenőrzőpont környékének. Rengeteg embert volt ott, mi, pirosak, helyiek, egyéb túrázók. Feltöltöttem a raktáraimat és nekiindultam a Piros 85 legmagasabb csúcsának. Az erdőbe érve vad kolompolással buzdított minket jobb tempóra, az egyik szervező, több-kevesebb sikerrel. Az út elejétől tartottam ettől a szakasztól, túl akartam lenni rajta. A csípőfájdalmam nem mérséklődött és nehéznek tűnt már az emelkedés eleje is. Arra gondoltam, hogy ameddig nem kezd el a lábam nagyon hisztizni, addig nem állok meg pihenni. De az első ilyen jelnél végképp visszaveszek majd a tempómból és a végéig 4-es körüli átlaggal becsorgok. Aztán történt valami, amivel nem számoltam. Ezen az emelkedőn már megmutatkoztak a jelei, hogy ki veszi magát komolyan, és ki az, aki csak az elején volt nagylegény. Ráálltam a saját ritmusomra és sorban hagytam el az embereket, még a kevésbé gyors futókat is. Ez olyan erőt adott, hogy áthúzott a Szakó-nyergen. Tovább fokoztam a tempómat, egészen a csúcsig, ahova a három héttel ezelőtti hegymeneten elégedetten értem fel, 1 óra 25 perc alatt. Nos, ezt 3 perccel megjavítottam, és egy szusszal felmentem, ami óriási lendületet adott. Ahelyett, hogy elfogytam volna, 35 kilométeres távnál, még mindig karcoltam az 5-ös átlagot. A menedékháznál hirtelen erős szél kerekedett és zuhanni kezdett a hőmérséklet, az ujjaim elgémberedtek és nagyon fáztam. Bementem melegedni, rendbe szedtem magam, jól bekajáltam és elindultam lefelé. 13:07
Töltő szakasz ( 5 ): Az út innen kellemesen visz le Pilisszentkeresztre, majd onnan tovább egészen a Pilisszántó melletti bekötőútig, kicsi emelkedőkkel és lejtőkkel, alapvetően szintben. Teljes téli felszerelésre váltottam, és azzal együtt sem volt melegem. Viszont múlóban volt a fájdalmam, talán kezdett hatni a krém, vagy csak egyszerűen életbe lépett a placebo-hatás, így hát lendületesen haladtam lefelé. A lejtőkön elhúztak a futók, az emelkedőn meg visszavettem a pozíciómat, ezt játszottuk innentől – egyébként – a célig. Itt már tényleg jól álltam, és az izmaim is meglepően jó állapotban voltak, így tovább húztam a belassítás pillanatát. Ezen a ponton már tapintható volt a túrázók és futók egymás iránt tanúsított tisztelete. Mindenki előzékeny és figyelmes volt a másikkal és kezdtek mini csapatok verbuválódni, mert eljött a beszélgetős szakaszok ideje. Ezen felül pedig – számomra – az is meglepő volt, hogy vadidegen civilek mindenféle korosztályból, az út szélén állva, tapsolva sarkalltak minket jobb teljesítményre, vagy kitartásra. Ezek a pillanatok is erőt adtak. 15:31
Még világosban ( 6 ): Ezen a szakaszon folytatódik a kevés szinttel tarkított, jól tempózható út, egészen a Nagy-szénás lábáig. Utolértem egy srácot, Gergőt, aki magányosan bandukolt. Az eddigi antiszociál üzemmódból kiléptem, mivel úgy éreztem, rám fér a társaság. Beszélgettünk egy darabon, majd utolértünk egy kisebb csapatot egy rövid kaptató lábánál. Itt aztán az élre keveredtem. Nagyon élvezetes volt, hogy 8-10 tapasztalt túrázó jött mögöttem libasorban, és láthatóan megfelelt nekik a sebességem. Erősen kezdett szürkülni, de a lámpákat még nem csaptuk fel, majd a Kopár csárdánál. Nem kimondottan szeretem a menzás ételeket, de végül csak ráfanyalodtam a gulyáslevesre, és milyen jól tettem. Messze volt a jótól, de nagyon jó érzés volt a forró, sós levest enni. Végül is jólesett és feltöltött. A frissen verbuválódott csapat szétszéledt. Volt, aki kiszállt, volt, aki még tömte a fejét, én nekiindultam, egyedül. A játék itt fordult igazán komolyra, mert a sötétség volt a másik dolog, amitől igazán tartottam. Egészen pontosan a sötét, a fáradság, és hideg kombója, ami lázban tartott az egész felkészülésem alatt, merthogy ezek közül egyikre sem volt alkalmam felkészülni. Ennek ellenére még mindig jó dinamikával utasítottam magam mögé bármilyen erősségű emelkedést, mindegyiket pihenő nélkül, és ezen a ponton már 50 kilométer közelében jártam, és ami ennél is durvább, összesen megtett 2000 M szint felett. Pilisszentiván utcáin elém sodorta a túra Dorinát és Gergőt. Sokat beszélgettünk túrákról, gyerkőcökről, tapasztalatokról. Elértünk egy ellenőrző ponthoz, ami úgy volt kivilágítva gyertyákkal, mint egy leszállópálya. Nagyon vagány volt. Közben vízhólyagra utaló jeleket kezdtem érezni, aminek okozója én magam voltam azzal, hogy nem cseréltem le időben a zoknimat és befülledt a lábam, a bőr meg felpuhult. Úgy voltam vele, majd a tetején lévő ominózus padon rendbe teszem magam. Következett a rettegett hegy. 17:49
Az emelkedő ( 7 ): Egyre erősebb emelkedés visz fel a Nagy-szénás tetejére, úgy 3 kilométeren keresztül, majd egy kellemetlen sziklás lejtő visz be Nagykovácsiba, ahonnan egy hosszú 7 kilométeres rész visz el, kevés szint mellett, egészen a Fekete-fej lábáig. Végig ezt az emelkedőt tartottam a kulcspontnak, mivel ha simán veszem, akkor jó eséllyel teljesítem a távot, ha nem, el is bukhatok. Hárman folytattuk utunkat és két futó is elhúzott mellettünk, majd rögzült a távolság, végül pedig beértük őket. Aztán az utolsó 100 méter szint bedurvult. Azt gondolom jobb volt, hogy sötétben mentünk, mert legalább nem láttuk előre, milyen meredek. A két futó egyszer csak félreállt, és engedtek minket haladni. Nem akart jönni a fáradság, pedig jönnie kellett volna. Vártam, hogy jöjjön, és én abban a pillanatban beállok a nyugger tempómra. De nem. Elemi erővel mentem, és a legvégén már magányosan értem fel a padhoz, majd kiugrottam a bőrömből. Tudtam, hogy az egészet meg fogom csinálni, akkor már tudtam, nem csak hittem benne. Rendbe szedtem a lábamat és közben csodáltam a tájat, amit nem is olyan rég még az OKT 14-es szakaszán Annával ülve tettem, igaz világosban. Most nem kevésbé volt fantasztikus a látvány. Az órámra pillantottam és elkezdtem számolgatni mennyi van még hátra és konstatáltam, hogy bizony meglehet 2:00 előtti beérkezés, azaz a 20 órás tervezett limitemen belül. Az már így is 2 órával jobb, mint a szintidő lenne. Wow!
Ott folytattam a tempót, ahol eddig abbahagytam, lecsorogtam Nagykovácsiba, és megcsodáltam a temetőt, ahol ezernyi mécses égett, kivételes hangulata volt, az amúgy üres városnak. Ismét ellenőrző és frissítőpont következett, ahol csak egy kólát nyomtam le, és irány tovább. Újra egyedül lépkedtem, be a sötét erdőbe, de ezúttal ez egyáltalán nem zavart. Előttem fényekre lettem figyelmes, így elkezdtem szaporázni a lépteimet. Majd eltűntek a fények. Válaszul még nagyobb tempóra váltottam. Két futó volt, és szakaszosan futottak. Akkor legyen maximális sebesség, és kezdődjön a játék. Úgy 6-os körüli sebességgel suhanhattam az erdőben, mintha nem lett volna a lábaimban egy méter sem. Nem akart jönni a fáradság, amit nem értettem. Ekkor azon kezdtem el aggódni, hogy mi lesz, ha hirtelen fogyok el, aztán arra jutottam, hogy ilyen eddig még sosem volt, most sem lesz. Utolértem a futókat, majd egy ismerős arcot. Gergőt, aki még a 6-os szakaszon magányoskodott, mint ahogy most is. Ismét együtt ballagtunk egy darabon, így a futók le tudtak rázni minket. Aztán a srác – mikor már majdnem odaértünk a Fekete-fejhez – jelezte nekem, hogy kezd fogyni, és nem akar feltartani, így hát elbúcsúztunk egymástól és én odaléptem. 20:31
Holtpont ( 8 ): Az ijesztőnek tűnő, de valójában nem veszélyes kaptatón át, le a hegy másik oldalán, majd a Nagy-Hárshegy oldalában futó körúton keresztül lehet eljutni a Szépjuhásznéig. Onnan két részletben visz fel az út a János-hegyre ( amit sokszor megmásztam már ), majd le a kilátótól a libegő mellett, egészen Makkosmária széléig. Innentől már senki sem tudott utolérni, ellenben én sorban hagytam állva, főleg az emelkedőkön a sporttársakat. Javarészt azonban egyedül jutottam el Szépjuhászné tisztásáig, ahol a frissítőpontnál bő egy tucat ember vastapssal fogadott. Nagyon megható pillanat volt, el is beszélgettem velük. Ők is, – mint korábban oly sokan – a hátizsákom méretét firtatták, de azt hiszem kielégítő választ kaptak arra, miért van nálam. Kabala. Továbbálltam, és következett a János-hegy, de úgy mentem át rajta, mint kés a vajon. Sosem láttam még ilyen szépnek ezt a kilátót, főleg nem kivilágítva. Ott aztán összefutottam Zsolttal, aki többszörös P85 teljesítő, és egyébként alkalmanként túravezető. Együtt folytattuk utunkat a libegőig, ahol bevárt minket Gábor. Ő szintén teljesítette már ezt, ráadásul futva. Lefelé menet mindenki elmesélte, milyen túrák vannak mögötte, és bőven le voltam maradva mindkettőjüktől. Zsolt egyébként fél- Gábor két és fél órával indult később, mint én, és ugyanott tartottunk. Elértük Makkosmáriát. 22:34
Final pitch ( 9 ): Makkosmáriától egy kisebb emelkedő, majd egy kellemetlen lejtő után bevisz végre az út Budaörsre, és a teljes táv is ezen az etapon a legrövidebb, alig 7 kimi. Mindhármunk gondolatába beférkőzött, hogy milyen szép befutó lehetne, ha még éjfél előtt beérnénk. Én erről álmodni sem mertem volna a start pillanatában. Mindhárman kellőképpen fáradtak voltunk, de úgy gondoltuk, az a 130 m szint, már mit sem számít. Hát de. Megfingatott minket, és ki–ki a maga módján kezdett el ettől nyűgös lenni. Ekkor éreztem először azt, hogy fogy az erőm. Az emelkedő 1,5 kilométeren keresztül vitt még fel minket, hogy utána levihessen, de úgy éreztem sosem akar véget érni. A tetejéhez közeledve aztán elgurult a gyógyszerem és minden erőmet rátoltam most már all-in alapon. Felváltva álltunk az élre egymás között, holott nem beszéltük meg, de nagyon jó volt, ahogyan húztuk egymást. Végre elértük a tetejét, ahonnan aznap már egy méter emelkedés sem volt hátra. Egy srác bandukolt a sötétben, szegény már beszélni is alig bírt, a lámpája alig világított, és gólem mozgással tudott csak menni, nem kifejezetten gyorsan. A térdét gyakorlatilag nem tudta behajlítani. Elhúztunk mellette és megkezdtük az ereszkedést. Még az emelkedőnél is jobban megszenvedtük, és emellett folyamatosan a térképet és az órát elemeztük, hogy meglesz-e a hőn áhított befutó. Amikor beértünk végre a városba és aszfaltot fogott a lábunk, még tudtunk a tempón emelni, de már nagyon nem esett jól. Magamhoz képest csak poroszkáltam, de így is láttuk már, hogy megcsináljuk a bravúrt. Egyszer csak Gábor megunta, elkezdett sprintelni, és mondta, hogy menjünk mi is. Eszem ágában sem volt, főleg, hogy semmi erőm nem maradt már. Aminek örültem, mert ezek szerint jól osztottam be. Odaértünk a suli bejáratához, ahol a célhoz vezető út már ki volt jelölve. 23:56
Amikor átléptük a célvonalat, az éppen ott pihenő teljesítők és a szervezők egyaránt tapsolni kezdtek. Leírhatatlan érzés volt. El sem tudom képzelni, mit érezhet egy élsportoló, amikor egy egész stadion tapsol neki.
Nagyon igaz, hogy minden fejben dől el. Nem éreztem azt, hogy ez életem napja, de utólag azt mondom, az volt. Főleg fejben voltam nagyon összeszedett, de az erőnlétem is a helyén volt. Érdekes, hogy nem kellett a mentális eszközeimhez nyúlni. Nem kellett zenét hallgatnom, nem kellett mantráznom magamnak a szokásos dolgokat, mert addig a szintig el sem jutottam. Ténylegesen ki tudtam élvezni ezt a túrát. A felkészülésem pedig lehetővé tette, hogy megingathatatlan hitet kovácsoljak magamnak. Az már külön hab volt a tortán, hogy az egy hónappal korábbi fiaskóból felállva végül egy ilyen brutális idővel tettem meg ezt a távot. Fantasztikus érzés, hogy ezzel a túrával felkerültem a térképre, és bekerültem egy elit klubba. Végre. Olyan emberektől kaptam elismerő szavakat, pillantásokat, vállveregetést, akik bőven túlszárnyalnak engem, de ezen a szinten ez már mit sem számít. Itt mindenki tiszteli és elismeri a másikat, mert ez már nem hétköznapi, amit azon a napon néhány százan véghezvittünk. Köszönet Piros 85 mindenért, de úgy gondolom rád is igaz, egyszer elég volt belőled. A mostani túrán bebizonyosodott számomra, hogy az én erősségem az emelkedőkön jön ki, hiszen mindegyiken végigmentem, pihenő nélkül, szóval folytatom a hegymeneteket, mert mindig is hegyek közé vágytam…
