Hegymenet – Prédikálószék
Komoly pofont osztott ki nekem a legutóbbi túra feladása. Ennek következménye pedig szükségszerűen az, hogy meginog az ember önmagába vetett hite. Addig a pontig magabiztosan gondoltam a Piros 85 pozitív kimenetelére, azonban egy ilyen malőr egy csapásra agyonvágta ezt. Éppen ezért döntöttem úgy, egy túra nem elég előtte, hogy visszaépítsem magam. Így történt meg az, hogy felgyorsítottam a felkészülésemet és előrébb hoztam ennek a hegymenetnek az időpontját.
Kapóra jött egyébként is a pilisi túra, mivel egy alternatív célom is van, mégpedig, hogy az összes Magyarországon található – említést érdemlő – hegy legmagasabb pontjára a lehető legnehezebb úton felmegyek majd, természetesen pihenő nélkül, amilyen erős tempóval csak bírok. A Csóványossal kezdtem a sort, még az OKT 12-es szakaszán, és mondhatom, hatalmas élmény volt. Ráadásul egy nagyon nyögvenyelős, erőtlen túra után vittem véghez az első sikeres hegymenetemet. Nem is agyaltam sokat a mostani etapon. A Prédikálószéket – a piros háromszög nyomvonalán – és Dobogó- kő-t – a piros sáv jelzésen – is el akartam kapni ezzel a bravúrral. Az előbbi 2,5 kimi hosszal és 460 m szinttel, az utóbbi pedig 6,6 kimi hosszal és 580 m szinttel tornyosult elém.
Tökéletes túraidőt választottam magamnak, és tavaszi/nyári szerelésben indultam el Dömös parkolójából. Meglepően sokan túráztak ezen a hétfői napon, ez az ott parkoló kocsik számából is jól látszódott, végül is ez a főszezon. Bő 1,5 kimi bemelegítés után, egy éles bal kanyart követően a nyomvonal erőteljesen elkezdett felfelé terelni. Az útvonalat jól ismertem korábbról, így pontosan tudtam, hogy nem lesz egyszerű feladat, hiszen a terep morzsalékos, sziklás, tele kiálló gyökerekkel – számomra – kitett szakaszrészekkel és mindennek tetejébe több hullámban igen erős kaptatók lesznek majd.
Nem spóroltam a tempóval, habár nem akartam mindent rátolni, hiszen Dobogó-kőre is kellett erőt hagynom, azért volt a fejemben egy 45 perces limit, amin belül szerettem volna felérni. Sorra hagytam állva a többi túrázót, igaz – valószínűleg – ők nem is ilyen céllal lépkedtek, mint én. Az út bő egyharmadánál jött az első combos emelkedés, itt már elkezdtem zihálni, de tartottam a tőlem megszokott maximális sebességet, ami olyan 4,1-4,2 km/óra lehetett. Pihenésre ezen az emelkedőn nincs lehetőség, mert amikor ennek a szakasznak vége, akkor jönnek a Vadálló-kövek. Komoly koncentrációt igényel, mert jobbra, balra szakadék van és bizony a jelölt ösvény a sziklákon át vezet. Itt minden végtagot használni kell.
Tudtam azonban, hogy csak a fordulóig kell majd elérnem, ha az megvan, akkor onnan már a maradék 100m szintet meg fogom tudni csinálni, hiszen az már lankásabb az eddigieknél. De még nem jártam annál a pontnál, és azzal szembesültem, hogy előbb fogyott el a levegő körülöttem, mint a nyers erőm. Fájt levegőt venni, de nem érdekelt, egy leheletnyit lassítottam, és így mentem tovább. A sziklákról fantasztikus kilátást kaptam a Rám-völgyre, Dobogó-kőre, és a kiindulópontom felé. Jött az utolsó szikla, majd a kanyar. Mosolyogtam. Nagyjából 50 lépés után, mikor már rendesen kaptam levegőt, rákapcsoltam. Hamarosan felértem a kilátóhoz és megcsodáltam a megunhatatlan panorámát a Dunakanyarra és a Börzsönyre. Piszok elégedett voltam. 39 perc alatt felértem.
Nem is időztem tovább, mivel 5 órás átlagot tűztem ki célul magamnak a teljes távra, ami 24-25 kimi között volt, és eddig 4,2-nél jártam. A piros kereszt jelzés felé vettem az irányt, a Hubertus kunyhó mellett elhaladva rövidítettem kissé. Gyönyörű színekben pompázott az erdő. A levelek még javarészt a fákon voltak, de itt-ott az avarágy is jelen volt már az úton. Lefelé pihentem ki a hegymenetet, 5,8-as tempó mellett. Dömösre érve egy kis szerelvényigazítás és zenehallgatás következett, majd felpattantam és rátértem a második felvonásra.
Ütemesen, meglehetősen jó tempóban haladtam el az altemplom romjai mellett a Prépost-hegy nyugati oldalában. Nyilván kivett belőlem valamennyit a Prédikálószékre felvezető emelkedő, de ennek semmi jelét nem éreztem. Tudtam, hogy ezen az emelkedőn azért lesznek pihenő „padok”, így fokoztam a tempómat. Elhúztam egy kopjafa mellett, át a műúton és célba vettem a Szakó-nyerget. Korábban többször is jártam már erre, de a legemlékezetesebb talán az volt, amikor 40 cm szűz hóban, még kezdőként, abszolút nem az évszakhoz illő öltözékben – mert felszerelésnek sem nagyon nevezném – sétálgattam ott. Mondjuk az – így visszagondolva is – nagy szívás volt. A nyereghez érve már éreztem fáradságot, de plusz erőt adott, hogy tudtam, jó 70 métert kell még felkapaszkodnom és utána már csak lagymatag emelkedés visz a Tirts Rezső kilátóig. Teljesen tiszta idő és még annál is szebb volt a panoráma. Ismét fürödtem az emlékekben. 85 perc alatt nyomtam le ezt a kört, mondanom sem kell, pihenés nélkül.
Ütemesen, meglehetősen jó tempóban haladtam el az altemplom romjai mellett a Prépost-hegy nyugati oldalában. Nyilván kivett belőlem valamennyit a Prédikálószékre felvezető emelkedő, de ennek semmi jelét nem éreztem. Tudtam, hogy ezen az emelkedőn azért lesznek pihenő „padok”, így fokoztam a tempómat. Elhúztam egy kopjafa mellett, át a műúton és célba vettem a Szakó-nyerget. Korábban többször is jártam már erre, de a legemlékezetesebb talán az volt, amikor 40 cm szűz hóban, még kezdőként, abszolút nem az évszakhoz illő öltözékben – mert felszerelésnek sem nagyon nevezném – sétálgattam ott. Mondjuk az – így visszagondolva is – nagy szívás volt. A nyereghez érve már éreztem fáradságot, de plusz erőt adott, hogy tudtam, jó 70 métert kell még felkapaszkodnom és utána már csak lagymatag emelkedés visz a Tirts Rezső kilátóig. Teljesen tiszta idő és még annál is szebb volt a panoráma. Ismét fürödtem az emlékekben. 85 perc alatt nyomtam le ezt a kört, mondanom sem kell, pihenés nélkül.
Elérkezett számomra a túra fénypontja. Le a sárga sávjelzésen és utána keresztül a Rám-szakadékon. Imádom azt a terepet, bármelyik irányból. Felcsaptam a fejkamerámat és kezdődhetett a móka. A patak csendben csörgedezett, egyáltalán nem hátráltatott semmiben, sőt, még a kezemet is meg tudtam mosni az egyik zúgónál. Jó érzés a felsőtestet is megdolgoztatni a korlátokkal, voltak olyan szakaszok, ahol nem is nagyon használtam az alsó végtagjaim. Vagy éppen a kőről kőre szökkenés is igen élvezetes tud lenni, a törzsizmok aktivizálódnak ilyenkor. Imádtam. Szinte átrepültem az egész akadálypályán kb. 15 perc alatt, és ilyenkor mindig csak azt sajnálom, hogy ennyire rövid. Egy okkal több, hogy visszatérjek. A szurdok kijáratánál rátértem a műútra és teljes sebességgel robogtam Dömös felé, immár másodszor. 4,8 km/órás átlaggal abszolváltam végül a napot, amivel elégedett voltam. Jó kis edzés volt.
Az önbizalmamat részben visszavettem, de azért maradt még bennem tüske, amit – ha kell – egyesével fogok kihúzgálni. Úgy tűnik, nekem szükségem van ilyen hullámvölgyekre ahhoz, hogy utána elemi erővel térjek vissza. Már csak azt kellene megtanulnom, hogyan simítsam el ezeket a kilengéseket. Izgatottan várom a november elsejét, de addig sincs megállás, mert én erre születtem. Jövök Mátra, jövök…
