Terepszemle
Augusztus végén Írott-kő kilátójánál valami véget ért. Egy hónapot kivettem magamnak, dolgoznom kellett, illetve ezúttal inkább az edzésre helyeztem a hangsúlyt. Szeptember utolsó hétvégéjére terveztem egy komolyabb, felkészítő túrát, aminek célja az volt, hogy a Piros 85 – számomra nem ismert – szakaszait bejárom. Azon a héten, hétfőn lebetegedtem és péntekig – tőlem szokatlan módon – nem is javult az állapotom. Kénytelen voltam egy héttel elcsúsztatni a dolgot. Ez már önmagában is elég, hogy felhúzzam rajta magam. Nagyon nehezen viselem, ha valami nem a terveim szerint alakul.
2019. 10. 04. Egy új éra kezdődött. Elérkezett a következő hétvége. Terveim szerint a táv nagyjából 60 kimi és 2000m szint volt, Hűvösvölgytől egészen Pilisvörösvárig, ahol rátért a pirosra és azon egészen Budaörsig tartott az út. 5:45-kor már az Apáthy-szikláról szemléltem a csillagos égboltot, mivel ekkor még teljesen sötét volt. Bár még csak október első hétvégéjén tartottunk, a szélvédett helyeken deres volt minden. Téli felszerelésben vágtam neki az útnak, de sejtettem, hogy hamar át kell majd vedlenem, mert olyan 15-16 fokot jósoltak és szikrázó napsütést. Az út ismerős volt már korábbról, egészen Vörösvárig, azonban a sötéttel továbbra is hadilábon állok. Van benne valami borzongató, ahogyan a sötét erdőben egyedül vagy és hallod a neszeket, látod a retinákról visszaverődő fényeket. Még jól emlékszem az első ilyen élményemre. Azért azt biztosan állíthatom, meg lehet szokni ezt is, mint mindent. Éppen ezért muszáj treníroznom magam, hiszen a Piros 85-ön jócskán kijut majd ezekből. Egy másik fronton is kipróbáltam egy újítást, mégpedig az ISO-mat cseréltem le természetes összetevőkre: kókuszvíz, lime, méz és só egyvelegére. Nem nevezném finomnak, de ha beválik, áttérek rá.
A Határ-nyeregnél már lekapcsoltam a lámpámat, de egy darabig még fent hagytam a fejemen majd ráfordultam a Hármashatárhegy nyugati oldalában lévő jelzésre. Ezen a részen az út kimegy az erdőből, és emiatt hirtelen sokkal világosabb lett minden. Természetesen megkaptam a panorámát a II/A felé. Még mindig mesterséges fényben úszott az egész. Jó tempóban értem el a Csúcshegyet és azon túljutva ismét panoráma jött, ezúttal Pilis-tető és a Kevélyek felé. A völgyeket ködtakaró borította és az elfáradó nap is épp ekkor kezdett utolsó erejével melegíteni. Már csak hosszú ujjú pólóban voltam, ami menet közben elég is volt és így kevésbé izzadtam, habár a leheletem még bőven látszódott.
A völgybe érve, Solymár határában hirtelen leesett a hőmérséklet, alig 1-2 fok lehetett, de lusta voltam visszaöltözni, úgy voltam vele, 1 órán belül emelkedik majd annyit, hogy ne legyen gond. Az átlagsebességem karcolta alulról az 5 km/órát. Bizakodó voltam, hiszen a teljes távra is ugyanez a sebesség volt a célom. Ekkor jött az a jel, amitől egész héten tartottam.
A völgybe érve, Solymár határában hirtelen leesett a hőmérséklet, alig 1-2 fok lehetett, de lusta voltam visszaöltözni, úgy voltam vele, 1 órán belül emelkedik majd annyit, hogy ne legyen gond. Az átlagsebességem karcolta alulról az 5 km/órát. Bizakodó voltam, hiszen a teljes távra is ugyanez a sebesség volt a célom. Ekkor jött az a jel, amitől egész héten tartottam.
A bakancsom legutóbb az OKT 13. szakaszán, az emlékezetes legkeményebb túrámon volt velem, még május elején. Reméltem, hogy 4 hónap alatt nem szokik el tőle annyira a lábam, hogy elkezdje törni. Éreztem, hogy baj van. Belém vágott az érzés, hogy nem fogok tudni még közel 50 kimit teljesíteni ilyen lábbal. Hát elővettem az egyik régi módszerem, nem vettem róla tudomást. Így kezdtem támadni a Zsíros-hegyet. Amikor Nagykovácsi határához értem, a helyzet némileg javult. Gyönyörű idő kezdett kibontakozni, az ősz is megmutatta magát az erdőben. Szín kavalkád volt, kék éggel a háttérben. Mesés.
Elkezdtem ereszkedni egy szűk völgyben a sárga jelzésen Vörösvár felé, és abban a pillanatban felerősödtek a problémák. Hát persze, hegymeneteknél tompul az érzés, hiszen a bakancsban ilyenkor kissé hátracsúszik a láb, így kevésbé bántja azt. Lejtőkön éppen fordítva. A városba érve még mindig tartottam az 5-ös átlagomat. Lehuppantam egy napos padra és bekentem a lábamat sportkrémmel, és vittem be egy kis üzemanyagot is, ha már pihenőre kényszerültem. 15 perc múlva indultam tovább. Néhány kilométer után – éppen amikor végre rátértem a piros jelzésre – a másik lábam kezdett hisztizni, ráadásul égő érzést is véltem felfedezni, ami ugye vízhólyagra utal. Hiába vezetett egy gyönyörű, kanyargós fenyvesben az utam, a figyelmemet teljesen elvitte a fájdalom. A következő megállónál ismét bekentem mindkét lábam, sőt hólyagtapaszt is tettem fel. Újfent elhagytam bő 15 percet.
Meghallgattam az egyik kedvenc zenémet, felszívtam magam, és rákapcsoltam. Még 29 kimi volt Budaörsig. Teljes erővel mentem neki a Nagy-szénásra vezető 5,5 km hosszú emelkedőnek, ami azért trükkös, mert egyre meredekebb, ahogy haladsz előre. Többször is megállásra kényszerített, ami nagyon nem jó előjel. Nem szoktam megállni, pihenni az emelkedőkön, csak abban az esetben, amikor elkezdek fogyni. Megváltás volt felérni, főleg, mert ismét elkezdett fájni a lábam, jobban mint eddig bármikor. Érdekesség, hogy ilyen rövid távon is 5 alkalommal kereszteztem a Kéket, már most nosztalgikus érzés volt. Amennyire meredeken vitt fel, olyan meredeken vitt le az út – ismét – Nagykovácsiba. A templom melletti padra ültem le és mérlegeltem. Felhívtam Annát, hogy tudassam vele, olyan dologra készülök, amire eddig nem volt példa. Fel kell adnom egy túrát.
Szerencsére az út végig telis tele volt kiszálló pontokkal, így több verziót fontolgattam. Az egyik az volt, hogy ott helyben hagyom a francba az egészet és haza buszozom. A következő az volt, hogy elvánszorgok a II/A-ig és onnan buszozok haza. A harmadik az volt, hogy felmegyek a János-hegyre. Ami igazából – számomra – tökéletes kiszálló, hiszen egy járattal hazaérek 15 perc alatt. Ugyanakkor azon a ponton feladni már meglehetősen lúzer dolog lett volna, tekintve hogy onnan 8-9 kimi van vissza a célig, javarészt lejtős terepen. A második – köztes – megoldásra szavaztam, mert még reménykedtem a csodában. A csoda elmaradt és meg kellett hoznom a Fekete-fej lábánál azt az ésszerű döntést, hogy befejezem, idő előtt. 43km és kb. 1580m szintig jutottam.
Azt hiszem a legfontosabb az, hogy az ember megismerje a saját korlátait és tudjon nemet mondani, ha a szükség azt megköveteli. Leginkább azért hoztam meg a döntésemet, mert 2 hét múlva esedékes egy hegymenet, ami nagyon fontos ahhoz, hogy elmehessek a november elsején tartandó Piros 85-re, és ezt lehetőleg egy egészséges lábbal szeretném megtenni. Egy nagyobb cél érdekében beáldoztam valamit. Beáldoztam a hitemet, hogy sérthetetlen vagyok, és ez bizony nagyon nehéz volt. Elbizonytalanít kissé a tudat, hogy talán ezúttal túl nagy fába vágtam a fejszémet, és bosszantana, ha a Pirosat is fel kellene adnom. Zavar, hogy nem tudom pontosan, mi lehet az oka egy ilyen mértékű formaingadozásnak, ami ebben az évben elkísér, hiszen nem egyszer mentem már 60 kimi feletti távot, 5-nél bőven jobb átlaggal. Lehetséges, hogy a betegségem, az új ISO-m, a lábfeltörésem, a koncentráltságom hiánya, vagy ezek kombója vezetett oda, ahova. Ami viszont a leginkább zavar, hogy nem foghatom kizárólag ezekre ezt a kudarcot. Valószínűleg erővel sem, vagy csak nagyon kínkeservesen bírtam volna végig. A legnagyobb kérdés így az, miként alakul a következő felkészítő túrám, két hét múlva…
