Alap esetben egy Vérkör nehézségű túra nem jelent nekem különösebb gondot, csakhogy a lábam még nem heverte ki a pár nappal ezelőtti mecseki kilométereket, nem beszélve a 6 héttel ezelőtti bokasérülésről. Ezek miatt lett ez kihívás. A követésen az látszódhatott, hogy egyenletes tempóval megyek, rövid pihenőkkel. Nos, ezért a látszatért most meg kellett dolgoznom.
Az út döntő részét már bejártam korábban az OKT, KDP és a 6 Peaks of Vértes alkalmával. A hét eleji hőségtúra után, ezúttal „csak” olyan 28 C fok körüli idő ígérkezett. Önellátó üzzemódban indultam el, azaz elegendő mennyiségű élelem és folyadék állt rendelkezésemre ezen a 76 kilométeres távon. Én inkább viszem azt a plusz súlyt, mert így nem érhet megelepetés. Persze egy-egy helyen lemostam a fejem és ittam is a kutakból, de nem a szükség miatt.
A szintidőnek adtam 15 perc előnyt, mert még tököltem az indulási ceremóniámmal. Úgy számoltam, hogy 3 kimi után el is kapom, aztán adok egy botot a kezébe és integetek neki. Ez így is történt, csúnyán lemaradt. A végére több mint 3,5 óra hátrányt gyűjtött be, ami azt jelenti, hogy a 4,2 km/órás átlagával szemben én 5,2 km/órás átlaggal mentem körbe. Különösebb sebességingadozás nélkül.
Az izomzatom végig rendben tűrte a terhelést. A bokám is bírta a strapát. A talpam és térdem azonban már 20 kimi után jelezte, hogy nem szeretne többet menni. Tudtam, hogy csak úgy tudok majd körbeérni, ha alkalmanként 5-10 perc pihenőnél többet nem iktatok be, különben félő, hogy kihűlnek az izmaim, ugyanakkor nem is tolhatom túl a sebességet, mert akkor meg idő előtt elfogyhatok és kampec. Végig erősen kontroll alatt tartottam a sebességem és az energiapótlásom, odafigyelve arra is, hogy a folyadék kitartson a végéig, de ne is maradjon meg belőle szinte semmi.
Nagyon monoton volt az út, tökéletes ellentéte a mecseki kék élménynek. Igazából ezt most nem élveztem, nagyon hamar kizárólag a teljesítményre korlátozódott az egész, és mivel nem vagyok egy feladós típus, lenyomtam a távot. Habár Gántról – ami féltáv után van egy kicsivel – már nehezemre esett továbbmenni. A lábam kegyetlenül nézett ki. Alul volt egy réteg naptej, ráfújtam a kullancsriasztót, erre rákentem egy adag sportkrémet, és erre rakódott rá egy kiló por, útközben. Csak reméltem, hogy ezek az anyagok így együtt is mind teszik a dolgukat, és nem változnak át, teszem azt savvá.
A terep kifejezetten kellemetlen volt végig. Vagy morzsalékos kövön, vagy homokozóban kellett haladni, jellemzően terepjárós utakon. Ahol nem, ott vagy a nap tűzött vagy emelkedő fogadott. Csak az utóbbinak örültem.
Elmondható, hogy a lábam rendbe jött, és bár ez nem egy szintes túra, megfelelő tempóval haladtam, és még hajrázni is volt erőm az utolsó 15 kimin. Fizikálisan maradt bennem tartalék, de az apróbb sérülések, talpfájdalmak, hólyagkezdemények, és térdgondok jelezték, hogy halleluja, amikor megérkeztem a kocsihoz. Most kipihenem magam és jöhet is az UH6…
