Ahhoz, hogy valaki megértse, miről szól a peaks sorozat, ki kell próbálnia. Másképp nem megy. Ez a kihívás arra tanít, hogy merj letérni az ösvényről és lépd át a határaidat. Mindezt teszi úgy, hogy – magyarországi viszonylatban – a legkeményebb terepeken csapathatod, és emellett eggyé válhatsz a természettel. Közben pedig észreveheted azt a szépséget, mely mindig is körülvett bennünket. Ez nem egy erőverseny, azt jelképezi, hogy szabad vagy.
Szóval mosolyt csalt az arcomra, amikor megtudtam, hogy indul a második évad. Arra ugyan nem számítottam, hogy rögtön bevetik az egyik nagyágyút, arra viszont igen, hogy ezúttal a hegység keleti felén kell majd a csúcsokat levadászni. Bejött. Emiatt Nógrád településére helyeztem a bázist. Szerettem volna beletenni egy extra csavart, így jócskán várnom kellett, mire jött egy esős nap. Erre azért volt szükségem, mert legutóbb, hasonló körülmények között éppen az Open peaks-en, a Mátrában sérültem le. Sajnos nem vagyok hozzászokva az esős körülményekhez, de erről nem én tehetek.
Napok óta fürkészem az előrejelző portálokat, de mindegyik mást ír. Csak egy biztos, az eső. A mennyiség viszont bizonytalan. Sokat hezitálok és csak az indulás hajnalán döntöm el, hogy alul zárt, vízálló szerelésben, felül pedig könnyű, őszi cuccban vágok neki. Egyik kabátomat sem teszteltem még igazán élesben ezelőtt, pedig próbáltam. Idestova 4 év és 5000 megtett kimi alatt, akármikor indulok neki, akár rövid, akár hosszútávra, akár egy, akár többnapos túrára, mindig megúszom a komoly esőt vagy a havat. Tényleg mindig. A misztikus ernyőm oltalmaz. Tehát fogalmam sincs, mennyit bírnak a cuccaim. Ezért a hezitálás. November 2.
Zaklatott álmom van, egy medvével találkozom túra közben, erre riadok fel. Egy kis időre ez rányomja a bélyegét a hangulatomra, aztán arra jutok, hogy valójában erre kábé annyi esélyem van, mint istenesen elázni.
Sötétben érek oda Nógrád várának parkolójába, de mire átvedlek, addigra már pirkad. Így hát mindenek előtt felkapaszkodom a várfalra. A távolban a felhők mögé bújó Börzsöny keleti csúcsai sorakoznak fel. A vár alatt, a temetőben ezernyi mécses pislákol. Csend van. Változik a fény. Előbújik a narancssárga nap, aztán pár másodperc múlva a felhőzet összezár és visszasötétedik. Meghatározó pillanatok. A hegy már türelmetlen, de én még körbe-körbe járok, mint egy szeánszon. Végül felszállok a nosztalgia vonatra, hiszen Csóványosra az OKT vonalán tervezek felmenni, épp úgy, amikor azt az utat jártam be.
Normál tempóban indulok el, nem tervezek futást, nem akarok túlzottan megizzadni. Csak simán élvezni, minden percét. Esőnek nyoma sincs. Átkelek a Cseresznyés-patakon és belekezdek az emelkedésbe. Az első csúcshoz közeledve észreveszek egy csapást a hegy meredekebb oldalán. Élvezetes úton jutok fel a tetejére, ezért az érzésért jöttem. Ennek a sorozatnak köszönhetően vagyok egyre magabiztosabb, ismeretlen terepen is.
Kis kapaszkodás után elérem a Foltán-keresztet, majd a Három-hárs csúcsát. Innen nyitott erdőn keresztül visz az utam, ami számomra az egyik legkedveltebb az egész hegységben. Közben szitálni kezd és élénkül a szél is. Akármennyire is próbálom visszafogni a tempóm, izzadok, elég rendesen. A kilátóban húzom meg magam, és gyorsan ruhát váltok a süvítő szélben. Egy lélek sincs sehol. Közben azon kapom magam, hogy féltávnál még mindig nem esik, én pedig végig áztató esőre készültem, tehát túlöltöztem. A derekam emiatt csurom víz, de szerencsére nálam van a futókabátom, ami valamelyest védeni tudja.
Amikor továbbállok, nagyon fázom, rossz a hőérzetem. Gyengén ugyan, de elered az eső. Élesedik a játék.
Nem haladok gyorsabban lefelé, mint felfelé, hogy termeljek elég hőt, de ne túl sokat, másrészt, hogy elkezdjek leszáradni. Vastag avarágyon haladok, és itt már mégis áldom a döntésem, mert a bakancsom és kamáslim együtt képes kinn tartani ezt a rengeteg vizet. A vastag nadrágom pedig szakadásbiztos, így minden gond nélkül megyek át bármilyen cserjefalon. Elkezd magába szívni az erdő és elkezdem igazán élvezni a túrát.
Pogányvár után elhagyatott dózerúton megyek tovább, ahol többször is szarvasok lepnek meg, pont annyira, hogy mire bekapcsolom a kamerát, addigra eltűnnek. A Málna-hegyet könnyedén elérem, és innentől úttalan utakon haladok Hollófészek csúcsa felé, ahol a köd is leszáll. Az erdő egyre vadregényesebb, de a kilátás sajnos ugrott.
Mázsaház felé veszem az irányt, majd a Gál-réten keresztül ismét szemből kapaszkodom fel a Bárány-bérc kilátópontjához. Aminek közelében két foltos szalamandra pózol. Odafent sejtelmesen előbukkan Diósjenő, a gyorsan robogó felhők között.
Megkezdem az utolsó meredek ereszkedést. Ahol csak tudok, rövidítek. Végül egy terepjárós úton közeledek Nógrádhoz. A parkolóban, pár méterre a kocsimtól rázendít az eső.
Aznap sem tudtam meg, hogy mit bír a felszerelésem, talán egyszer erre is sor kerül majd. A négy csúcsot viszont egy klassz útvonalra sikerült felfűznöm, és a kötelező szakasz is nagyon bejött, mivel Pogányvárat és a hozzá tartozó gerincutat nem ismertem. Ténylegesen egyedül voltam az egész erdőben. Az eső és a köd adott egy plusz fűszert az egésznek. Könnyed élmény volt, várom a következőt…
