Nem is annyira régen még nem értettem, hogyan lehetséges télen, sötétben, a vadonban túrázni. Ráadásul egyedül. Megfelelő edzettséggel, terepismerettel és felszereléssel, simán. Már nem csak a sebesség vagy a hegymenet érdekel, hanem a járatlan utak és az ezzel járó adrenalin. A legkülönfélébb terepakadályok keresztezik az utamat, nekem pedig döntenem kell, melyiket tudom vagy akarom megugrani és melyiket nem. Folyamatos tájékozódás és improvizálás.
Pilisszentléleken két dolog fogad. A völgyekben megrekedő hideg illetve a fa – és egyéb – tüzelés okozta bűz. Szóval kapkodom a lábaimat az első csúcsra, mert ez mindkettőre orvosságot jelent. A nap már a horizonton, de a hegyek még takarják.
A Szentléleki-tetőn jócskán várakozom, mert az első sugarakat látni szeretném, meg közben elhagytam a kesztyűmet és azt keresgélem, sikerrel. Fantasztikusak az erdőn átszűrődő fények, ezzel egyidőben a madarak is elkezdenek csicseregni. A tél az utolsókat rúgja.
Rövidesen a Pálos70 útvonalán találom magam, aztán egy gerincúton, ami elvisz egészen a Hirsch-oromig. Legutóbb 4 éve jártam itt, 40 centis hóban, farmerban. Élénken él bennem az emléke. Eddig végig kitaposott utakon jöttem, de eljött az idő, hogy végre letérjek. Mivel a túra ezen szakasza az egyetlen, ahol ezt büntetlenül megtehetem.
Pallag-bükkig a vastag avaron kívül semmilyen nehézségbe nem ütközöm, simán haladok. A csúcskőre aztán elhelyezem a magam kis kövét, jelet hagyva az utánam következőknek. Innen a szemközt lévő hegyre egyenes vonalat rajzoltam a laptop előtt ülve. Elkezdek ereszkedni. Gyanúsan lankás a lejtő, mivel 160 métert kell ereszkednem egy 500 méteres távon, de a felénél még mindig van hátra 100 méter szint. Egy eldugott szurdok kezd kibontakozni előttem, amit a térképem nem jelez. Elindulok lefelé a bal oldalán, B tervnek fenntartom magamnak, hogy leereszkedem az aljára és ott jutok le a völgyig. Egyre meredekebbek a falai, egyre több a kidőlt fa és a sziklák az avar között. Én pedig nem látom az alját a lejtésnek, amit nem szeretek. Közben észreveszek egy csapást az árok jobb oldalán, ami egyértelműen járhatóbb, mint ahol most vagyok. Mérlegelek és megkísérlem az átjutást. Körülbelül 10-15 métert kell ereszkednem és a túloldalon felkapaszkodnom. A meredekséggel önmagában nem lenne gond, de a rengeteg falevél miatt pont elveszítem azt a többlet tapadást, amit a cipőm nyújt. Ha lemegyek az aljára és nem tudok kijönni a másik oldalon, akkor meg mászhatok vissza az árokban a tetejéig, kidőlt fák és sziklák között. Szóval át kell menni, nincs mese. Kinézek egy pontot, ahol szemre úgy ítélem meg, hogy meg tudom csinálni. A leereszkedéssel nincsen gond. Felfelé látok egy fát féltávon, illetve mellette egy öles farönköt. Az a tervem, hogy abban kapaszkodva fellépkedek, a fától pedig egy ugrással nekirugaszkodva elkapom az árok tetejénél lévő gyökerek egyikét és fent is vagyok. Jó kis terv, de ehhez az kell, hogy minden tereptárgy fix legyen és elbírja a súlyomat, különben lecsúszom az aljára. A rönk mozog, de éppen annyit tart, hogy elég legyen. Kalapál a szívem rendesen. Nekiugrom és két kézzel két külön gyökérre markolok, az egyik korhadt, a másik szerencsére nem, így felhúzom magam és egy gyors pillantást vetek a rögtönzött utamra. Ezért jöttem. Elégedetten robogok lefelé.
A völgyben aztán aszfaltút fogad. Van egy hengerelt kerülő út, ami átvisz a másik hegyre, de az engem nem érdekel, direktben akarom megmászni. Azonban a jeges patakon való átkelés nem hozza meg a kedvemet, hogy azonnal nekivágjak a hegynek. Egyrészt a lépőkövek jegesnek tűnnek, a hegyoldal pedig pont a legmeredekebb részén sűrűn benőtt fiatal erdőbe vált. Nem ideális. Így inkább az úton lopom a távot, és közben fürkészem az ideális pontot a felhez.
Ami biztos, hogy minél tovább húzom a dolgot idelenn, annál többet kell majd másznom, mert a hegygerinc az irányomban emelkedik. Hamarosan látok egy lehetőséget és le is csapok rá. 200 méter szint, 500 méteres távon. A patakátkelés sima, az emelkedés eleje is az. Aztán érzékelem, hogy a hegy egy részen olyan meredek, amit nem fogok tudni megmászni, így kissé oldalazva ellentétes irányban haladok. Erre egyre sűrűbb az erdő, de időről időre találok egy vadcsapást. A gerinc előtt egy kicsit még meredekebb, de ezen a részen mászhatónak ítélem, és mivel fák is vannak, így kapaszkodással egészen biztosan feljutok. Fáról fára haladok. A legvége susnyás ugyan, de alig 20-25 méter és már ott is vagyok a jelzésen. A technikás részeken túl vagyok, jöhet a látványorgia.
A Szakó-hegy ugyan nem nyitott, de ritkán nőnek a fák, így máris panorámát kapok a Dunakanyarra és a Börzsönyre. A napsütés ellenére fázom, mert elég élénk a szél. Nem időzöm sokat. Lecsorgok a nyergen át és máris felkapaszkodom a Hegyi Szent Bernát emléktábláig és ezzel teljesítem a második kötelező szakaszt is.
Erdei úton oldalazok a hegyoldalban, egészen a Rám-hegyig, amit nagyon szeretek. Egy kis kopasz, sziklás domb a magasabb hegyek között, mégis szinte mindegyikre ad panorámát. Először a nap folyamán már nem fázom, ha egy helyben állok. El is verek jónéhány percet itt.
A zöldön folytatom és megkezdem a jól ismert emelkedést Dobogó-kőre a Thirring-sziklák mentén. Üres minden, ami ritkaság errefelé. A sziklák gyönyörűek, ahogy mindig. A fenti kilátás pedig hozza a kötelezőt.
Maradok a zöld színnél, csak ezúttal előbb a keresztet, majd a csúcs jelzést követem Fekete-kőig, ahol letelepszem egy sziklára és csak bambulom a falut, ahol leparkoltam. Hagyom leülepedni ezt a reggelt. Ezekre az utakra bármikor vevő vagyok…
